harrypotterforever90
Menü
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Harry Potter Könyvek
     
J.K.Rowling
     
Extrák
     
Szereplők
     
Poén
     
Érdekességek
     
Honlapodra
     
Ikonok

     

     
Hírek
     
Harry Potter és a varázslók háborúja
     
28.fejezet

28. fejezet
„A Főnix már lángol…”

 

- Mógus volt az – panaszolta Neville. – Mógus égette ki a festményt, miután a manók levették a falról.

Harry a fejét támasztotta az ágyán ülve, ahogy korábban a padon. Miután kiordította magát, felcammogott a hálószobába, Neville, Susan és Ginny pedig követték.

- Voldemort alaposan eltüntette a nyomokat – tette hozzá keserűen Ginny. Neville és Susan halkan nyikkantak a név hallatán.

A festmény maradványait Ron ágya lábának döntötték, Harry azt bámulta, küszködve a fejében uralkodó tompa búgással.

- Szóval, Tudodki a festmény segítségét kérte, hogy kiderítse, kik Hollóháti Hedvig leszármazottai? – kérdezte Susan.

Harry és Ginny bólogattak.

- De ha néma volt, akkor hogy lehet, hogy a festmény tudott beszélni? – ráncolta a homlokát a lány.

Neville megvonta a vállát.

- Talán még az előtt készült a kép, hogy néma lett.

- Lehet… - vonta meg a vállát Susan. - Ezzel kicsit zuhantak az esélyeink.

Neville elgondolkozva hümmögött, de nem szólt. Harry túl rossz kedvében volt, hogy agya megfelelően tudjon dolgozni a probléma megoldásán. Egyrészt a kudarc-sorozat zavarta, másrészt pedig a nagymamája szellemével folytatott beszélgetés nyomasztotta, s ez az érzés végigkísérte az elkövetkező napokban is.

Két hét telt el a Roxfort falai között az unalmas könyvtári, levéltári kutakodással, s Harry kezdte feladni a reményt. Hollóháti leszármazottait a középkor végéig tudták nyomon követni, de a rokonság tagjai közt egy olyan családnevet sem találtak, amelyik szerepelt volna a Nagy-Britannia legjelentősebb aranyvérű varázslódinasztiáinak krónikája – 5. kötet – XX. század című könyvben.

Susan Bones is azon a véleményen volt, hogy ez reménytelen vállalkozás, Ginny unottan támasztotta a fejét egy családfa mellett és néha elaludt, Luna nem fűzött kommentárt a dologhoz, csak kényelmesen hintázott egy székben és nézegette a Varázslók krónikáját, Harry pedig idegesen járkált fel-alá. Egyedül Neville volt az, aki meghökkentő szorgalommal kutatott a levéltári anyagban, ráadásul úgy, hogy egyetlen egyszer sem kérdezte meg Harryt, mire kell neki ez az információ.

Péntek este volt, hétvége előtt álltak, így Neville-ék ebben az időszakban értek rá a legjobban a könyvtári munkára. Vacsoraidő előtt voltak, s erre minduntalan figyelmeztette őket Harry korgó gyomra. Harry véleménye egyezett Susanéval, mi szerint a feladat a Szürke Hölgy nélkül megoldhatatlan, lelki állapota pedig Ginnyével. Legszívesebben megmondta volna Pitonnak, hogy az egész kutatás céltalan és érdemesebb lenne másik úton elindulni, de felelősségérzete minden egyes reggel azt mondta, hogy szedje össze magát és irány a levéltár.

Most azonban már leszállt az éjszaka és nagyon éhes volt, hiszen kihagyta az ebédet, így mikor Neville összecsapta a kezében tartott könyvet és visszatette a kupacba, örült, hogy a mai munkájuk a végéhez ért. Addig ugyanis lelkiismerete legyőzte a lustaságot, amíg barátja szorgalmasan nyomozott.

- Talán megpróbálhatnánk rávenni valamivel a szellemet, hogy segítsen nekünk – vetette fel hirtelen az ötletet Neville. – Még ha néma is, tudunk vele beszélni.

- Mégis hogyan? – nézett rá Ginny unottan. – Írjuk fel egy táblára, hogy: „Bocs, nem ismeri véletlenül Holllóhátiékat?”

- Igen, pontosan! – helyeselt Neville komoly arccal.

Susan felemelte a fejét, Luna azonban még csak nem is pislogott. Tovább hintázott a székkel.

- Figyeljetek – szólt Neville és elővett egy üres pergament. – Felírjuk ide a kérdést, meg sorba a betűket. Ő pedig majd rámutogat azokra a betűkre, amikből összeáll az a név…

Neville-be belefojtotta a szót Ginny fáradt nevetése.

- Jaj, Neville, azt hiszed, ez működne? – ingatta a fejét a lány. – Szinte látom magam előtt, ahogy betűzteted a szellemet…

- Hé, én előálltam egy ötlettel! – tette karba a kezét Neville. – Ha ti jobbat tudtok, akkor mondjátok csak, de mivel ilyen jól elpihengettek itt, erősen kétlem, hogy mentő ötleten törtétek volna a fejeteket!

Harryt és Ginnyt enyhe arcul csapásként érték a nagyon is igaz szavak, és mindketten fülig vörösödtek. Ők tudták egyedül a csapatból, hogy mire kell nekik ez a név, mégis ők azok, akik a legkevesebbet tesznek az ügy érdekében. Harry ezzel együtt végre rájött, mi mozgatja Neville-t, mi ad neki erőt ahhoz, hogy segítsen ebben a látszólag értelmetlen és nehéz nyomozómunkában. Ugyanaz, ami a DS-edzéseken is hajtotta, s ami korábban Harrynek is erőt adott, de valahogy már rég elfelejtette.

- Ami azt illeti – szólalt meg Luna először a nap folyamán -, én már el is készítettem ezeket a kártyákat…

Kihúzott talárja zsebéből egy pakli kártyát, aminek egyik felére az ábécé egy-egy betűjét írta, meg egy másik pergamentekercset, amin családfák másolatai, a hiányzó láncszemek, házasodásokról, kitagadott családtagokról szóló kérdések szerepeltek.

Négy társa szájtátva nézte a valóságos kész tervet.

- Ne örüljetek túlságosan – mondta álmatagon Luna, s közben fel se pillantott a könyvből. – A Szürke Hölgy elég visszahúzódó. Lehet, hogy megdobál a kártyákkal, ha zaklatom…

- Azért csak próbáljuk meg! – lelkesedett Neville és átnézte a paklit.

Harry és a két lány összenézett, Ginny arca még mindig vörös volt, de mindhármukra átragadt végre valami két barátjuk optimizmusából.

- Rendben van – bólintott Harry. – Holnap hozzálátunk.

- Holnap nem jó – szólt közbe Luna.

- Miért? – kérdezték egyszerre négyen.

- A Pufók Fráter kimúlásnapi partit szervez – magyarázta a lány. – Minden szellem elfoglalt lesz és mulatni fognak. Ez az egyetlen alkalom, amikor mulatnak. Én is hivatalos vagyok rá, de nem szeretném, hogy kizavarjanak.

Harry megvonta a vállát és visszaadta a kártyákat, pergameneket Lunának.

- Jó, hát akkor majd az után.

- Vacsoraidő van – jelentette be Neville, mikor az órájára nézett. – Menjünk, mielőtt Harrynek kilyukad a gyomra.

Harry megint elvörösödött, a többiek nevettek, majd Neville nyomában együtt elhagyták a könyvtárat.

A nagyteremben ekkor kezdtek gyülekezni a vacsorára váró diákok. A tanári asztal még üresen állt, csak a házak asztalainál ültek a diákok és hangosan beszélgettek, várva a hamarosan megjelenő finomságokat. Sokan már levetették talárjaikat és kényelmesebb ruhára váltottak, hiszen ritka alkalom volt, hogy pénteken este is órája lenne valakinek. A színes tömegben már egyre kevesebb bámuló arcot látott Harry, a diákok hozzászoktak, hogy újra itt van az iskolában, egyedül Dean Thomas volt az, aki rossz szemmel nézte szobatársa visszatérését, s ezt előző nap szóvá is tette neki:

- Nem tudom mit képzelsz magadról, Harry, de a hálószoba nem csak tiéd. – hajolt oda hozzá reggeli közben a fiú.

Harry ártatlan szemmel nézett rá.

- Nem tudom miről beszélsz – vonta meg a vállát.

- Arról, hogy már negyedik alkalommal zársz ki éjszaka. Nem tudom, mi bajod van velem, de ha még egyszer bezárod előttem a szoba ajtaját, megátkozlak, esküszöm!

Ginny félrenyelte a töklevet és kisebb köhögés fogta el. Harry megveregette a hátát, de Dean úgy nézett rá, mintha már azzal is inzultálná őt, hogy hozzáért a lányhoz.

- Nekem van bajom veled? – vigyorgott Harry. – Inkább fordítva, nem?

- Igaza volt Pitonnak! – morogta Dean, s erre a megjegyzésre jó pár fej feléjük fordult. – Egy öntelt barom vagy, Potter! – s azzal faképnél hagyta a griffendél asztalát.

Harry legközelebb csak késő este találkozott a fiúval a klubhelységben, s szemet szúrt neki, hogy furcsán vakarózik.

Most a vacsoránál már nem Harryre hunyorgott, hanem megint Ginnyt kezdte el bámulni teljesen nyíltan, nem törődve vele, hogy a hideg mentalevesét kavargatva egyre többet fröcsköl az asztalra. Megvárta, amíg Ginny leül Neville és Lavender közé, s csak az után foglalt helyet vele szemben.

Harryben megint előjött valami gyerekes vágy, s varázspálcáját a saját tányérja takarásában Dean-ére szegezte. Miután elvégezte a varázslatot, észrevétlen visszadugta a zsebébe a pálcát.

- Hol maradnak a tanárok? – nézte a keresztbe álló asztalt Susan. – Senki nem éhes, vagy mi?

Harry szórakozottan hümmögött, de ő is furcsállta, hogy egy tanár sincs jelen. Mielőtt még elgondolkozhatott volna a rejtélyen, Dean undorodva kiköpte a levesét. Asztaltársai felháborodva arrébb csúsztak mellőle. Arcáról csöpögött a mentaleves.

- Fúj… - nyögte. – A mentalevesből ne egyen senki. Olyan az íze, mint a sárkány pisi.

- Mért? Azt is megkóstoltad, Dean? – nevetett Neville, de Dean olyan gorombán nézett rá, hogy inkább elhallgatott.

A tanárok távollétének okára egészen a vacsora végéig nem derült fény. Mikor azonban a tanulók lassan befejezték a falatozást és indultak volna a klubhelységbe vagy a fürdőkbe, az elől álló prefektusok döbbenten megtorpantak, s nyomukban így tett az összes diák is.

A bejárati csarnokon három ember vonult át: McGalagony, Umbridge és Dawlish. A megdöbbentő viszont az volt, mikor Umbridge megállt, majd a diákok szeme láttára pálcáját az igazgatónő kezére szegezte és bilincseket varázsolt rá.

McGalagony összevonta a szemöldökét.

- Azt hittem, hogy ha nem ellenkezem, nem lesznek bilincsek. Ezt maga mondta.

Umbridge felvonta a szemöldökét és magas, kislányos hangon válaszolt:

- Valóban? Tudja lehet, hogy nincs tisztában vele, de én, mint a letartóztatását végző hivatalos személy, jogomban áll megítélni, milyen biztonsági intézkedések szükségesek, kedves Minerva – válaszolta jó hangosan, hogy mindenki hallja.

Dawlish mögöttük álldogált nyugodtan, a nagy ajtó mellett pedig három őrszolgálatos auror várakozott. A diákok sem mozdultak, a lépcső felől azonban egy hatalmas alak közeledett.

- Megint maga az, némber?! – fröcsögte Hagrid, ujjával Umbridge-re mutatva. – Na, várjon csak!

A varangyképű nő arcáról leolvadt a gusztustalan vigyor és ijedtségnek adta át a helyét.

Dawlish előhúzta pálcáját és még ijedtebb arccal, mint Umbridge, a vadőr elé állt. Hagrid figyelembe se vette, csak ment feléjük.

- Hagrid, megállj! – szólt az igazgatónő. – Nem akarom, hogy belekeveredj.

- Dehogy is! – ellenkezett a vadőr. – Nem hagyom, hogy ez a mocsok banda még egyszer betegye ide a lábát. Takarodjon innen, Umbridge!

Harry és társai ijedten nézték, ahogy Hagrid megfogja Dawlish karját és arrébb löki egy finom mozdulattal, aminek az lett az eredménye, hogy az auror elbotlott a saját lábában és hasra esett. Az őrszolgálatos aurorok Umbridge-ék segítségére siettek.

Mért nincs most itt egy Rend-tag sem? Hol van Tonks és Lupin? – mérgelődött magában Harry.

- Eresszetek, átkozottak! – kiabálta Hagrid és ellökte maga mellől az egyik őrszolgálatost.

Egy másik ijedten hátraugrott, mielőtt még lesújtana az erős kéz, de Hagrid most csak fenyegetőzött. Dawlish is felpattant és megpróbálkozott egy dermesztő átokkal, de annyi haszna se volt, mintha egy mugli próbálkozott volna vele.

- Dawlish! – csattant fel a vadőr. – Nem emlékszik, hogy járt a múltkor?

Az auror arcáról lerítt, hogy nagyon is emlékszik, mi történt és legszívesebben a közelébe se ment volna a félóriásnak, de Umbridge parancsa kötötte.

- Hagrid, hagyd abba! – figyelmeztette szigorúan McGalagony. – Ne adj okot nekik…

- Már okot adott – szegte fel diadalmasan a fejét Umbridge. - Megmondtam, Minerva, ha valaki ellenáll a minisztériumi letartóztatási parancsnak, azt is perbe fogjuk és…

- Fogja be, banya! – mordult rá Hagrid megint félre lökve egy aurort.

Dawlish szemén már látszott, hogy könyörög az égiekhez, nehogy a vadőr püfölni kezdje őket. Valószínűleg ezért nem mert újból varázsolni se ő, se az őrszolgálatosok.

- Ne ellenkezz – rázta meg a fejét McGalagony.

Hagrid végre leeresztette a kezét.

- Helyes – bólintott Umbridge, akire a vadőr még mindig a fogát csikorgatta. – Indulás.

Azzal megint megfogta az igazgatónő karját, McGalagony megint kirántotta onnan és elindultak a kapu irányába. Hagrid mogorván követte. Senki nem mert hozzá érni, Dawlish és egy őrszolgálatos pálcájukat rajta tartva mentek mögötte.

Harry dühöngve nézett utánuk. Scrimgeour beváltotta a fenyegetését és letartóztatta McGalagonyt. Ráadásul Hagridot is. Most aztán megnézhetik magukat! – füstölgött magában. Ha McGalagony nem utasítja a Rend-tagokat, hogy jelentkezzenek az auror parancsnokságon, összeesküvéssel elítélik. És az a legrosszabb – jutott eszébe -, hogy még valódi alapjuk is lesz rá. Hiszen Flitwick-et bújtatni már önmagában is törvényellenes volt. Ha meg beadja a derekát, a Főnix Rendjének vége és minden kitudódik. Vizsgálat lesz, veritaserummal, és talán még a horcruxok létezésére is fény derül.

Idegesen beletúrt a hajába és sóhajtott, majd hátranézett Ginnyre. A lány ugyanolyan haragosan nézett Umbridge, McGalagony, Hagrid, Dawlish és az őrszolgálatos sötétbe vesző alakja után.

- Gyere! – intett a fejével Harry.

Ginny azonnal bólintott, átfurakodott a fejét csóváló Ernie Macmillan és a szipogó Hannah Abott között, de Dean elkapta a karját.

- Megőrültél? – nézett a lányra. – Csak nem akarsz utána menni?

- Tán van valami kifogásod? – kérdezte Ginny és kitépte magát Dean szorításából, mint az imént McGalagony Umbridge markából.

Meg se várva a fiú válaszát Harry után sietett, aki már a klubhelységhez vezető lépcső aljában állt. Felmentek egy emeletet, de itt Harry bal kéz felé fordult.

- Mért erre megyünk? – kérdezte Ginny, mikor utol érte.

- Mert erre rövidebb… - válaszolta Harry. – És kikerüljük az aurorokat.

Egy szűk csigalépcsőn visszaérkeztek a földszintre, s néhány oszlop után, félrehajtva az egyik boltív alatt lógó függönyt, szembe találták magukat Deannel és az egyik őrszolgálatos aurorral. Harry és Ginny meglepetten lefékeztek.

- Ők azok – szólt Dean, feléjük mutatva. – Már megint ki akartak szökni a kastélyból.

- Mi a fenét műveltél? – mordult rá Harry.

Az auror felemelte a kezét.

- Kérlek, ne rendezzetek jelenetet! – szólt megnyugtatóan csendes hangjával a szőke, szakállas varázsló. – Megértem, hogy az igazgatónőtök letartóztatása megvisel titeket, de ez nem a ti dolgotok.

Ginny meg se hallotta a szavait.

- Mért csináltad ezt? – nézett Dean-re dühöngve.

- Miért? – kérdezett vissza a fiú. – Mert nem akarom, hogy valami bajod essen, mikor ezzel az elmebeteggel sétálsz az erdőben! – mutatott Harryre. – Tudtommal már nem jártok együtt, akkor meg miért…

- Dean, te kötekedő hülye! – sziszegett rá Ginny dühösen.

- Na, elég volt ebből – szólt nyugodtan az auror. – Menjetek szépen vissza a klubhelységbe…

Harryben elpattant valami megmagyarázhatatlan düh, mintha a napok óta halmozódó kudarc és csalódottság újra átlépte volna a határvonalat.

Bár közel sem volt olyan képzett varázsló, mint egy minisztériumi auror, villámgyors reflexei és a meglepetés ereje neki dolgozott, hiszen az auror álmában se gondolta volna, hogy a diákok rátámadnak. Épp csak nyúlt volna pálcájáért, mikor Harry kábító átka a szemébe villant, s elterült a földön.

Dean döbbenten hápogva hátrált egy lépést.

- Te nem vagy normális! – hüledezett. – Tudod, mit kapsz ezért…?

- Mit? – dörrent rá Harry. - Kitalálom: semmit! STUPOR!

Újabb hangos csattanás, újabb piros villanás, s Dean összeesett. Ginny egyetlen gesztussal sem jelezte, hogy nem értene egyet azzal, amit Harry művelt, épp ellenkezőleg. Szépen lehajolt mindkét pórul járt varázslóhoz és elmotyogta az emléktörlő bűbájt.

Otthagyták őket a folyosón és tovább szaladtak egy kis mellékajtón a park felé. Harry lendületből kitépte az ajtót, mely engedelmesen kinyílt, felismerve az érkezőket, s máris a holdfényes éjszakában találták magukat.

Futva elindultak a nagy bejárattól vezető út irányába. Mikor Harry a háta mögé pillantott, látta a bejárati csarnokból kiszűrődő fényeket és a diákok meg őrszolgálatosok pici alakját. Alaposan kifáradtak, mire leértek az úton és közeledtek a kapu felé, s Harryben egyre erősödött a félelem, hogy elkéstek és már el is vitték Hagridot és McGalagonyt a minisztériumba.

Az úton előttük valami fekete dolog feküdt. Harry rohanás közben felemelte a pálcáját, hogy nagyobb területet világítson meg, de csak mikor odaértek, látták meg, hogy egy ember fekszik a földön. Az őrszolgálatos auror, aki segített Dawlishnak féken tartani Hagridot.

- Uram isten! – kapta a szája elé a kezét Ginny. – Meghalt?

Harry lehajolt és megnézte a pulzusát.

- Igen – szólt kisvártatva. – Az Adava Kedavra… - tette hozzá, mikor megállapította, hogy nincs sérülés a holttesten.

- Akkor halálfalók voltak – mondta ki Ginny, amitől Harry is tartott. - Gondolod, hogy…?

- Nem, Hagrid és McGalagony biztos élnek – sietet megnyugtatni a lányt. – Hagridot itt hagyták volna, mert nehéz, McGalagony pedig túl fontos nekik…

Felállt és körülnézett. A Tiltott Rengeteg fái ott magasodtak tőlük balra, pár méterre. Harry felemelte a pálcáját és fényénél tett néhány lépést a holttest körül. Dulakodás és súrlódás nyoma látszott, mintha valami nehezet vonszoltak volna. Közel sem volt jó nyomolvasó, de a jelek egyértelműek voltak. A halálfalók az erdőbe vitték a foglyaikat. Hacsak… – szólalt meg fejében a kis hang – hacsak valaki nem pont félrevezetésnek szánta ezt és valójában már rég a kapun kívül vannak és dehoppanáltak. Abba az irányba azonban nem talált nyomokat és erősen kételkedett benne, hogy elég idejük lett volna a megvadult Hagriddal bajlódva még hamis nyomokat is elkészíteni.

- Bevitték őket a rengetegbe. De miért…? – töprengett Harry.

Ginny lépett egyet előre.

- Követjük őket – jelentette ki a lány.

- Na, nem! – rázta meg a fejét Harry. – Én követem őket, te pedig visszarohansz a kastélyba és szólsz…

- Te csak ne parancsolgass nekem! – szakította félbe indulatosan Ginny és csípőre tette a kezét, mint Mrs Weasley.

- Nem parancsolgatni akarok, de az erdő túl veszélyes – magyarázkodott Harry. – Ha valami bajod esik, én…

Ginny megint nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

- Tudtommal hivatalosan semmi közünk egymáshoz, Harry, csak a bátyám barátja vagy. Így aztán végképp nem szólhatsz bele, hogy mit csinálok. Hagrid nekem is ugyanannyira a barátom, úgy hogy most utánamegyek.

Harry meghökkent. „Hivatalosan?!” Mi az ördögről beszél?

Ginny szigorúan nézett rá.

- Akkor menjünk az istállóba – törődött bele Harry, majd a lánnyal a nyomában futva elindult az erdő széle mellett fekvő kőfalú, fatetejű építményhez.

Nagy ajtaja volt, magasan álló óriási kilinccsel, ami Hagrid méreteihez volt igazítva, így Harry nem is törődött vele, hogy kézzel nyissa ki. Csak suhintott a pálcával és az istálló ajtaja kitárult. Bent kellemes száraz meleg és szénaszag uralkodott. A sötétből jó húsz-harminc szempár kíváncsian nézte a betolakodókat.

Ginny világított pálcájával, s a kis karámokba bezsúfolt állatokat nézték.

- Mik ezek…? Pegazusok? – nézte a szürkés, nagy szárnyú lovakat Harry.

Ginny félvállról válaszolt.

- Majdnem. Ezek granian szürkék. A leggyorsabb repülő lovak a világon.

- Gyorsabbak, mint a tesztrálok? – kételkedett Harry.

- Sokkal – felelte Ginny, aztán fél szemmel a fiúra sandított. – Te is tudnád, ha felvetted volna Hagrid óráját.

Harry halkan köhécselt zavarában.

- A tesztrálok is itt vannak? Nem látom őket… - nézett körbe Harry.

- Ők az erdőben élnek, szabadon – válaszolta a lány. – Nem szeretik a bezártságot. Mondd, ti mégis mit csináltatok legendás lények órán? – csipkelődött Ginny.

Pálcájával nézegetett két állatot, végül megállapodott egy fényes, fehér sörényű, de sötétszürke szőrű szárnyas jószág mellett, pálcáját a zárra szegezte és kinyitotta.

- Itt van Csikó… mármint Szilajszárny – szólt Harry, mikor megpillantotta a félelmetes hippogriffet, s örült, hogy másra terelhette a szót.

- Akkor őt visszük – döntött Ginny. – A hippogriffeknek jobb a szaglása, mint a szürkéknek…

Visszazárta a fehér sörényű állat ajtaját, mire az csalódottan nyerített. Biztosan nagyon várta már, mikor mozgathatja meg kicsit a szárnyait.

Harry meghajolt Csikócsőr előtt, válaszul az állat behajlította mellső madárlábát. Harry kinyitotta a karám ajtaját és megsimogatta a hippogriffet.

- Meg kell találnunk Hagridot, Csikócsőr – duruzsolta az állatnak. – Elrabolták és az erdőbe vitték. Elvezetsz hozzá?

Csikócsőr szeme dühösen villant és vijjogva felágaskodott. Harry és Ginny ijedtükben nagyot ugrottak hátra és a granianok is nyugtalanul prüszköltek. Úgy tűnt, Csikócsőr az istálló ura a többi állat között.

A hippogriff végül dobbanva letette lábait és kijött a karmából, majd nyugtalanul megállt Harryék mellett. Ginny fellépett egy fa gerendára, majd átvetette lábát az állat hátán. Harry feltornászta magát a lány mögé, de mielőtt szólhatott volna, hogy indulhatnak, Csikócsőr kivágtatott az istállóból, kint megállt egy pillanatra, beleszagolt a levegőbe, majd a fák felé vette az irányt. Gyors vágtájából később visszavett, mikor a bozótosba értek, s a fák törzsei közt poroszkálva hamarosan rátalált egy kitaposott ösvényre, amilyeneket Hagrid is használt erdei túrái során. Ez után hosszú ideig semmi nem történt, csak haladtak előre rendületlenül, s az erdő ijesztő neszezését vagy baljós csöndjét hallgatták.

Harry meg mert volna rá esküdni, hogy egy-egy bokorból lépések zaját és sugdolózást hallott, de mire odakapta a fejét, mindig elnémultak ezek a zajok és nem látott senkit sem. Ginny többször is ijedten összerezzent és ilyenkor megszorította Harry karját, de egyszer sem szóltak egymáshoz. Hagyták, hadd vezesse őket Csikócsőr. A hippogriff felszegett fejjel, méltóságteljesen és magabiztosan ment egyre beljebb a sűrű rengetegben, s Harry is sokkal nagyobb biztonságban érezte magát a félelmetes állat társaságában, mint más alkalmakkor, amikor kénytelen volt bemenni az erdőbe.

Többnyire egy ösvényt követtek az erdő mélye felé, de Harry nagy megkönnyebbülésére nem azt, amelyik az akromantulák fészke felé vezet, hanem egy ritkábban használt útvonalat. Harry még sosem járt az erdőnek ezen a részén, így aztán nem tudta, mi várhat rájuk a bokrok mögött. Közel háromnegyed órás út után Csikócsőr egyszeriben megállt és körbeforgatta a fejét, majd rövid habozás után letért az ösvényről és bal kéz felé, ritkábban álló fák irányába indult.

Pár métert tettek, mikor a hippogriff megint megállt és madár módjára károgott egyet. Harry azonnal leugrott az állat hátáról és csitítóan megsimogatta a fejét.

- Itt vannak? Megérkeztünk, Csikócsőr? – kérdezte.

Az állat megint károgott.

Ginny is leugrott Harry mellé, macska módjára puhán landolva a durva földön.

- Ott lesznek – mutatott előre Harry abba az irányba, ahol a fák koronái közt bevilágított a Hold fénye.

- Maradj itt, Csikócsőr és ne hangoskodj! – simogatta meg az állat fejét Ginny és a kötelet az egyik fához erősítette, majd Harryvel együtt, pálcáikat előre szegezve elindultak a bokrok közt.

Igyekeztek minél kevesebb zajt csapni – Harrynek ez könnyen ment a hallhatatlanná tévő csizmái miatt, mégis ő adott ki több zajt, mikor elhajtott maga elől egy-egy tüskés ágat, vagy beleakadt a ruhája valamibe, ahonnan ráncigálva tudta csak kiszabadítani. Ginny azonban bámulatosan halkan és könnyen haladt a bozótosban, míg nem beszélgetés hangjai ütötték meg fülüket. Mindketten megdermedtek, majd még halkabban, még óvatosabban mentek tovább. Pontosan nem értették, mit beszélnek az emberek (egyáltalán emberek lesznek azok? – tette fel magának a kérdést Harry), de azt tudták, hogy már nagyon közel vannak. Széthajtották az utolsó ágakat is és kiléptek egy kissé emelkedő domboldalra. Görnyedve lépkedtek fel rajta, egészen a tetejéig, ahol egy kidőlt fa jelenthetett fedezéket számukra. Itt aztán lehasaltak és észrevétlenül megfigyelhették őket.

A fák között egy csodálatosan szép, nagy tisztás terült el. Mindenhonnan sűrű erdő vette körül, kivéve egyik oldalát, ahol a magasba vesző sziklák emelkedtek. A tisztáson néhány kivágott fatönk és tiszta kövek álltak, mintha valaki asztalnak használta volna őket. Magasan fölöttük világított az égen a telihold, s ez eszébe juttatta Harrynek, hogy a veszély ezen az éjszakán még halálosabb a tiltott rengeteg sötétjében a vérfarkasok miatt.

A hegyek felől patak csörgedezett alá, pontosan középen választva ketté a tisztást, ahol valaki gondos szabályozó munkával nyílegyenes futású mederbe kényszerítette a kristálytiszta vizet. Ennek két partján álltak a beszélgetők.

Harry öt halálfalót fedezett fel köztük – három McGalagonyt, Dawlish-t és Umbridge-t fogta közre, egy pedig mágikus láncokkal tartotta fogságban Hagridot, aki folytonosan feszegette béklyóit és morgott, dühöngött, ezt azonban visszafogta a száját szorító kötés.

Harry első reakciója egy hálás sóhaj volt, s Ginnyre pillantott, aki szintén megkönnyebbült, hogy az elraboltakat még életben látják. Örömük épp csak egy pillanatig tartott ki a gyomrukba markoló félelem miatt, de ez is elég volt hozzá, hogy a helyzetre koncentrálva szemügyre vegyék a többi jelenlévőt.

A halálfalók és túszaik előtt, a patak másik oldalán különös társaság verődött össze. Négyen közülük kentaurok voltak - Harry könnyedén felismerte őket -, az ötödik pedig egy betakart ember, aki a földön feküdt. Ő volt a legfurcsább a tisztáson jelen lévők közt - nem látták az arcát, bár a hátán feküdt. Éjszaka volt, de a hold és a csillagok fényénél látniuk kellett volna… aztán pár pillanat után rájöttek, hogy az ismeretlen arcát sűrű kötés fedi, mint egy múmiáét. A gyolcs nem olyan hófehér volt, mint amilyent Harry már nem egy végtagján látott az elmúlt években, hanem kissé zöldes drapp színű, mintha növényi rostokból szőtték volna gondos kezek hosszú és fáradtságos munkával. A betegen (Harry így gondolt rá, hiszen mi másért lenne bekötözve az arca?) hasonló zöldes-barnás takaró volt, de alatta nem volt sem hordágy, sem másik pléd. A sűrű, szőnyegnek is beillő smaragdzöld füvön feküdt, mely annyira különbözött az erdő többi területén vagy a roxforti birtokon látott aljnövényzettől, mint a drága kelme az ócska rongytól.

A kentaurok közül kettő a fekvő ember fölött állt, egyiküknek hosszú vörös haja és szakálla volt – Harry a Ronan nevű kentaurt ismerte föl benne, akivel már többször találkozott erdei kalandjai során. A másik, mellső lábait behajlítva térdelt a férfi mellett és egy fa tálból valamilyen sűrű kékes masszát kent a beteg vállára, alaposan belemasszírozva a bőrébe. Mikor felnézett, Harry észrevette arcának kecsességét és finom vonalait. Még sosem látott kentaur asszonyt, ezért önkéntelenül is alaposan megfigyelte. A kentaur meztelen volt, mint a többi, csupasz mellét csak dús, szőke haja fedte, mely olyan hosszú és fátyolszerű volt, amilyen egy emberé sosem lehetett volna. Deréktól hátrafelé ő is egy lóra hasonlított, de lábai vékonyabbak voltak, mint a férfiaké, s szőre hófehér volt, mint egy egyszarvúé. Semmilyen fegyvert vagy ékszert nem viselt, maga a megtestesült természetesség áradt egész lényéből.

A harmadik, legkisebb kentaur tőlük távolabb, de Harryékhez egészen közel, mellső és hátsó lábait behajlítva, lótól furcsa módon ült a fűben. Ugyanolyan szőke haja volt, mint a nő-kentaurnak, de törékeny lábain, vékony felsőtestén és arcán látszódott, hogy ez egy igen fiatal kentaur, talán csikó, ahogy ezek a népek egymás közt nevezték a gyermekeket. Mellette egy, a kentaurok világától kissé idegen ónüst állt, de nem égett alatta tűz. Félig volt töltve ugyanazzal a sűrű kék lével, amivel a beteg embert gyógyították.

A negyedik kentaur a kobold mellett, szemben a halálfalókkal állt, s Harry nem láthatta az arcát, csak hosszú fekete haját, de nem sokáig kellett gondolkodnia, hogy kivel van dolga. Emlékezett a Goron nevű kentaurra, aki a leghevesebben tiltakozott, mikor egyik régi társuk, Firenze kijelentette, hogy segít az embereknek küzdeni a Voldemort jelentette fenyegetés ellen, aminek közeledtét ők már évekkel korábban kiolvasták a csillagok állásából. Harry fintorogva nézett a hosszú íjat és nyílvesszős tegezt viselő ló-emberre. „Ma is fényesen ragyog a Mars, mert itt háború lesz az biztos!” – gondolta magában és megerősítés képpen szorosan fogta varázspálcáját. Ginny halkan szuszogott mellette és figyelte az eseményeket.

- Keltsd fel. Gyorsan! – hangzott a barátságtalan parancs az egyik fekete csuklya mögül. Tulajdonosa a négy foglyot őrző halálfalók mögött állt egy másik társa mellett, s mindegyikük kezében ott volt a varázspálca.

Harry azt gyanította, hogy a halálfalók és kentaurok közt nincs túl nagy bizalom. Ezen nem volt meglepve. A kentaurok köztudottan maguknak való népség, akik nem szövetkeznek senkivel… De azt is tudta milyen ereje van a Sötét Jegynek, ha egyszer megfenyegetnek vele valakit.

- Azonnal – biccentett a fekete kentaur, ügyet sem véve a tomboló Hagridra, akinek a hangja még így, bekötött szájjal is messzire hallatszott. - Mira, ébreszd fel – szólt hátra a kentaur nőnek, aki most abbahagyta a beteg kenegetését és felállt négy lábára.

- Még nincs jól – mondta szépen csengő hangján. – Nem szabad mozognia…

- Tedd, amit mondtam, asszony! – csattant fel heves indulattal a fekete hajú kentaur, s ekkor megfordult.

Harry legnagyobb meglepetésére nem Goron volt az. Az ellenszenves kentaur arcát bármikor felismerte volna, s biztosan tudta, hogy ez sokkal fiatalabb nála, de mielőtt jobban megfigyelhette volna, Ginnyvel együtt ijedten megpördültek – a hátuk mögött megzörrent a bokor és tisztán hallottak egy huppanást. Pálcáikat a sötétbe vesző fák felé szegezték, de bármi is ólálkodott mögöttük, azonnal visszabújt a mozdulatlanság és csend rejtekébe.

Lassan visszafordultak a tisztás felé, ahol a fekete és a szőke kentaur haragos szóváltásba keveredett. A halálfalók is a helyükön maradtak, semmi nem utalt rá, hogy ők hallották volna a neszezést az erdő felől.

- Azt mondtad, hogy ápoljam és én azt teszem, amit mondasz – dobogott lábaival Mira. – De te nem azt teszed, amit a csorda megkövetel, Kenan!

- Én a csorda érdekében cselekedtem mindig! – vágott vissza a Kenannak nevezett kentaur.

Az üst mellett ülő csikó nyugtalanul mocorogni kezdett. Harry arra gondolt, talán az anyja vagy a nővére lehet Mira.

- Szövetkezel az emberekkel! – mutatott a fekete hajúra hosszú kecses kezével a nő. - Ráadásul…

- Elég legyen, asszony! – jött ki a béketűrésből Kenan és felágaskodott hátsó lábaira.

Harry Ronanra nézett. A vörös kentaur szomorúan ingatta a fejét, de nem akart közbeszólni. Ronan régen is ilyen volt. Meg volt a maga véleménye, de ritkán hangoztatta azt. Ő pontosan olyan volt, amilyen az igazi kentaur, mindig próbál pártatlan lenni. De akkor mit keres most itt? – kérdezte magától Harry.

Mira nyugtalan léptekkel visszaporoszkált ápoltjához, de az ébresztés szükségtelen volt: a betakart ember felébredhetett a hangoskodásra, mert most felült és két karjával megtámasztotta magát hátul. Felkarját és kezét kötés fedte, mint a fejét, s a hasán is gyolcs takarta. A takaró lecsúszott az ölébe és felfedte meztelen felsőtestét, melyen itt-ott kipirosodott foltok látszódtak, mintha erősen megvakarta volna. Vállain is ilyen foltok éktelenkedtek, néhány helyen még apró varosodott seb is látszódott. A kentaur nő ezeket a sebeket kenegette korábban a kék masszával.

Az ismeretlen egyik kezével megtapogatta a fejét és bontogatni kezdte a kötést. Mira lehajolt és megállította.

- Még korai – figyelmeztette. – Néhány napot várnod kell, hogy tökéletesen meggyógyulj…

A beteg leeresztette a karját, majd felnézett Ronanra, aztán az égre emelte a tekintetét, s végül észrevette a halálfalókat.

Harry és Ginny elcsodálkozott rajta, hogy a halálfalók mért nem szóltak közbe a veszekedés közepén, de most feltűnt nekik, hogy mindahányan enyhén előre dőlve meghajolnak.

A beteg ledobta magáról a takarót és fürgén fölállt, hogy megrázogassa lábait. Mezítláb volt, s csak egy barna nadrág volt rajta. Fejét, karjait körbeforgatta, megropogtatta csontjait, majd a rögtönzött tornagyakorlatok után egyetlen szó nélkül a kentaur gyerekhez sétált. A férfi magas volt, sovány és izmos, mint egy atléta, ruganyos, kényelmes lépései voltak, testtartása pedig egyenes.

Harry és Ginny ösztönösen lejjebb húzódtak fedezékük mögött, hiszen az ismeretlent követve tekintetükkel az összes jelenlévő feléjük fordult, még Hagrid is, aki időközben abbahagyta a reménytelen küzdelmet a láncok ellen.

A csikó azonnal talpra szökkent, mikor meglátta, hogy a férfi közelít, s felvett a földről egy szürke kendőbe csomagolt valamit, majd átnyújtotta az ápoltnak. Mira mögöttük nyugtalanul kapálta a földet, lábaival sebeket szakítva az egyenletes fűtakaróba. A gyolcsokba bugyolált ismeretlen kivette a kendőbe csavart valamit, ami egy nyersfa színű pálca volt. A férfi másik kezével barátságosan összekócolta a kentaur fiú szőke sörényét majd visszasétált a patakhoz, a halálfalók elé. Azok most még jobban meghajoltak, szinte görnyedeztek a férfi előtt.

Harry gyomrából lassan egy régi-új félelmetes érzés kúszott felfelé a szívén át a torkába, visszatartva lélegzetét. Csak egyetlen embert ismert, aki előtt így meghajolnak a halálfalók…

Ginnyre nézett, aki tágra nyílt szemmel figyelte a tisztáson tartózkodó embereket, majd könyökével megbökte a lány karját. Ginny feléje nézett, Harry pedig egy V betűt rajzolt ujjával a földre, majd a gyolcsokba takart illetőre mutatott. Ginny elsápadt és hitetlenkedve megrázta a fejét, de Harry magabiztosan bólintott.

- Látom, ezt legalább rendesen meg tudtátok csinálni – szólt magas, vékony hangján Voldemort. – Milyen jó újra látni ezeket az arcokat. Minerva… és Hagrid, nocsak! Úgy látszik folyton az utamba sodor az élet, barátom…

Hagrid morgott valamit a száját fedő kötés mögött, amit nem lehetett érteni. Voldemort most Umbridge-t és Dawlisht vette szemügyre. Az auror szemei riadtan csillogtak, biztosan ő is rájött már, ki áll előtte, Umbridge pedig visított félelmében és reszketett, mint a nyárfalevél. Egyedül McGalagony professzor tűnt higgadtnak. Dühösen meredt a varázslóra, mint a csínytevő diákra, akit büntetőmunkára küldene.

Voldemort elhaladt előttük, átlépett a csordogáló víz fölött és az egyik halálfalóhoz ment. Nem kellett szólnia semmit, a fekete csuklyás tudta, mi a dolga. Átadott urának egy hátizsákra emlékeztető barna táskát és nyomban újra meghajolt. Voldemort belenézett a zsákba, kivett belőle valamit, amit Harryék nem láttak, majd a vállára vetette a táskát és visszalépdelt a patak másik partjára. Újra végignézett az emberein és a foglyokon, szeme elidőzött a hátrébb álló halálfalón, akitől az imént a zsákot kapta, majd hátat fordított nekik és a kentaurokra nézett.

- Hálás vagyok az ápolásotokért – mondta. – Tudásotok fenn fog maradni.

Kenan meghajolt, igaz, nem olyan mélyen, mint a halálfalók, de még ez is szokatlan volt egy kentaurtól. Ronan és Mira nem is követték példáját, csak biccentettek Voldemort felé.

- A vörös foltok hamarosan elmúlnak – mondta Kenan nagy buzgón. – Ezek a mérges csápfű mellékhatásai, de szükséges volt a főzet elkészítéséhez. Hamarosan ugyanúgy fog kinézni, mint régen…

- Elégedett vagyok az igyekezetetekkel – bólintott Voldemort.

Kenan megint hajlongott. Harry még sosem látott nála szánalmasabb kentaurt, így félredobva minden büszkeségét, ráadásul egy varázslónak. Nem kedvelte különösebben a kentaurokat – az ember igazán nehezen kedvelhet valakiket, ha azok le akarják nyilazni, csak mert betette a lábát az erdőbe -, de azt elismerte, hogy a legbüszkébb nép, amit csak ismer, és ezért tiszteletet érdemelnek. De ez a Kenan hogy keveredhetett ebbe a társaságba? – ingatta a fejét Harry.

- De, remélem megértitek, hogy erről senki más nem tudhat… - folytatta Voldemort.

- Hogyne… hogyne – bólogatott Kenan. A mögötte álló Mira és Ronan rezzenéstelenül nézték a varázslót.

Voldemort elvigyorodott, ezt még az arcát fedő kötés ellenére is látni lehetett, mely csak száját, szemét és – immár emberi – orrát hagyta fedetlenül. Harry nyugtalanul beharapta alsó ajkát.

- Én is épp így gondoltam – suttogta olyan halkan a nagyúr, hogy Harryék alig értették, de következő mozdulata mindent elárult. Pálcát tartó keze lassan, fenyegetően felemelkedett.

- Mit művelsz? – nézett rá Kenan.

Voldemort tovább vigyorgott, láthatóan kiélvezte a kentaur szorult helyzetét. Mira odavágtatott a szőke, fiatal csikóhoz és megfogta a kezét.

- De hát megígérted – tárta szét rettenve a karját Kenan. Maradék büszkesége is lefoszlott róla. – Tudást ígértél a népemnek! És az erdőt! Tedd meg, amit ígértél…!

- Nem! – szakította félbe Ronan és előrébb poroszkál Kenan mellé. – Megtettük, amit kért, most menjen…

Ajjaj – nyögte hangtalanul Harry a fatörzs rejteke mögül. Ginny félve attól, ami következik, belemarkolt a földbe.

Voldemort sziszegett valamit válaszul, amit nem értettek, de a következő szavait mindenki tisztán hallotta:

- Avada Kedavra!

Zöld fénysugár csapott ki a pálcából, mint a kígyó, s halálos tűzbe vonta a vörös kentaurt. Sikoly és felhördülés, ijedt kiabálás hallatszott, s Kenan, Mira és a csikó hátrahőköltek rémületükben.

Ginny is felsikkantott Harry mellett, s ő gyorsan a lány szájára szorította a kezét, de félelme megint alaptalan volt. A hangos dübörgés és kiabálás elnyomta a hangjukat – ahogyan az ismét felhangzó huppanás-bokorzörgés zaját is mögöttük. Harry épp csak egy hanyag pillantást vetett hátra, mert tudta, hogy a rejtőzködő nem mutatja magát, s nem is látott senkit. Ettől azonban a legkevésbé sem nyugodott meg, csak azt remélte titkon, hogy nem vérfarkasok várakoznak mögöttük a kellő pillanatra.

A tisztáson Kenan rettegve nézett fel Voldemortra, akinek arcáról most semmit se lehetett leolvasni. Mira és a csikó egymást átölelve reszkettek Ronan mozdulatlan holtteste fölött.

- Ideje indulnunk, kedves Minerva! – jelentette be Voldemort és megragadta McGalagony összekötözött karját.

A professzor ellenkezett, de a halálfalók meglökték, Voldemort pedig maga felé rántotta, amitől előre esett és belelépett a patakba, de a nagyúr onnan is kihúzta és erősen szorította a kezét. McGalagony haragosan ráncigálta a karját, Hagrid és Dawlish is dühösen erőlködtek, Umbridge pedig tovább nyöszörgött. Voldemort ekkor rájuk pillantott, majd a hátsó halálfalóhoz fordult.

- Most már megölheted őket… – intett fejével a többi fogoly felé és kisvártatva hozzátette: - De a félóriást hagyd életben.

Ekkor Hagrid elé lépett, maga után ráncigálva McGalagonyt. Umbridge még hangosabban visított.

- Szeretem nézni, hogyan alakul egyes emberek sorsa – nézett le az összeláncolt Hagridra, akit ekkor már három halálfalónak kellett tartania a bilincselő bűbájok segítségével. – Régen is érdekes voltál, mikor diákként megismertelek, aztán utána is, mikor kicsaptak az iskolából… És érdekes látni, milyen lettél Dumbledore nevelése alatt. Felismerni a szemedben a vén bolondot, tudod-e? – sziszegte Voldemort. – Azt hiszem, azt is érdekes lesz látnom, mikor szép sorjában mindent elvesztesz: a társaid, az otthonod, meg a kis barátodat, Pottert is…

Voldemort a földre taszította McGalagonyt, aki fájdalmasan feljajdult, de ő nem törődött vele. Leguggolt Hagrid elé és a patak fölött egész közel hajolt hozzá.

- Hiába tud róla, hogy ő a Kiválasztott. Hiába Dumbeldore tanítása – mondta. – Ő sem lesz képes elpusztítani engem. Mert gyenge, mert túl emberi. Jobban tenné, ha feladná…

McGalagony a csuklójára szorította a kezét, ami eltörhetett az eséstől. Voldemort hanyag pillantást vetett rá.

- Látod, Hagrid? A Főnix már lángol, a Rendnek hamarosan befellegzik. Okosabban tennétek, ha feladnátok a harcot.

Hagrid előre lendült, de a varázslat visszatartotta és nem érhette el Voldemortot. Harry tudta, hogy Hagrid még Voldemort nevét sem meri kimondani, sőt, hallani sem bírja, így annál meglepőbb volt látni, mennyire hidegen hagyja most a félelem a vadőrt. Nem törődne a rettegésével, a saját életével, vagy azzal, hogy semm

     
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
Naptár
2024. December
HKSCPSV
25
26
27
28
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
<<   >>
     
Számláló
Indulás: 2007-03-30
     
Egérkövető
     
Óra
     
Szavazz!!!
Milyen az oldal???

Szuper!
Jó!
Tetszik!
Alakul
Elmegy
Nem tetszik!
Törölni kell!!!
Szavazás állása
Lezárt szavazások
     
Üzifal
 
 
Sziasztok!!! Nagyon sok minden lessz még az oldalon.Ha tetszik az oldalam, akkor légyszi regisztrálj!Ha már itt jársz jól nézz körül, mert sok érdekes dolgot találsz!Ha valami nem tetszik, akkor írj a panaszkönyvbe!Köszi, hogy itt jártál!Gyere máskor is!!!Csenge(szerk.)
     
Harry Potter és a bölcsek köve
     
Harry Potter és a titkok kamrája
     
Szereplőkről
     
Náhány szereplőről
     

Nyakunkon a Karácsony, ajándékozz születési horoszkópot barátaidnak, ismerõseidnek.Nagyon szép ajándék! Várlak, kattints    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!