|
- Gyere már! – vicsorogta Piton és egyik kezével megragadta Harry grabancát, a következő lendülettel pedig nagyot taszított rajta. Harry bucskázva gurult le a csigalépcsőn, ki a kőszörny lábai elé, közben hangosan ordított, de nem a fájdalomtól. Vissza kell mennie, muszáj segítenie rajtuk!
- Mit művel maga?! – ordította Piton arcába, de az nem vesződött válaszadással, mikor utolérte. Egyszerűen elrobogott előtte és kilesett a kőszörny mellett a második emeleti folyosóra. Harry is látta, amit ő: a három halálfaló, aki felkísérte Harryéket lélekszakadva rohant – de nem feléjük, hanem épp ellenkezőleg, a nagy lépcsőházba.
- Mi a…? – szólt Piton halkan, de Harry addigra már indult is vissza a csigalépcsőn felfelé, kivont pálcával, elvakulva a dühtől, félelemtől.
Még a második lépcsőfokon se járt, mikor egy láthatatlan erő visszarántotta és megint a hátán landolt a kőpadlón. Most már a fájdalomtól rándult össze.
- Mit mondtam neked?! – acsarogta Piton visszafojtott hanggal, de mielőtt folytathatta volna a szidalmakat, robbanás rázta meg a lépcsőt és fadarabok meg forgács záporoztak Harry és Piton fejére. Voldemort vagy a csuklyás idegen felrobbantotta a bezárt ajtót.
Piton egy másodpercig sem tétovázott: benyúlt a zsebébe és kivett onnan egy kicsi bőrerszényt. Tartalmát – egy marék koromra emlékeztető fekete port – a tenyerébe öntötte, majd erős mozdulattal szétszórta a lépcsőházban. Egy csapásra olyan áthatolhatatlan sötét lett, hogy Harry, ha nem ismeri a perui instant sötétség port, amit Fred és George boltjában lehetett kapni, biztosan azt hitte volna, hogy megvakult.
- Visszamegyek! – szólt Harry, de megint nem jutott tovább pár lépésnél.
Piton megragadta a talárja nyakát és kiráncigálta a lépcsőházból, ahol már hallották a föntről érkező szapora lépések zaját: valaki követte őket.
- Erre kell mennünk! – parancsolta Piton, de nem engedte el a kapálózó Harryt, jóformán behajította egy nyitott ajtón, mely a tőlük jobb kéz felöli folyosóra nyílt.
- Hagyjon! – kiáltotta Harry, s amennyire ereje engedte, gyorsan felállt.
Piton bűbája visszatolta a kőszörnyet a helyére, ezzel az igazgatói rezidenciába vezető lépcső lezárult mögöttük. Azonban még be sem csukta a folyosó dupla szárnyú ajtaját, a szobor máris szilánkokra robbant szét fülsüketítő zaj kíséretében, darabjai métereket csúsztak a padlón, felkarcolva a kövezetet.
Harry pálcáját az ajtóra szegezte.
- Reducto! – kiáltotta a varázsigét.
- Nem! – Piton egyetlen mozdulattal semlegesítette a varázslatot, mellyel Harry az ajtót akarta összezúzni, majd visszafordult és bonyolult formákat írt pálcájával a fára. A túloldalon már felharsant egy zárnyitó varázsige, de eredménytelen maradt, Piton varázslata védte az ajtót.
- Segítenünk kell nekik… - nyögte Harry.
- Megőrültél? – fröcsögte Piton és nagyot taszított a fiún, amitől az majdnem elesett és nekitántorodott a mögötte lévő lovagi páncélnak. A páncél felháborodottan nyikorgott.
- Nem… nem… - mondogatta szakadatlanul Harry. – Visszamegyek, eresszen!
- NEM! – állította meg Piton és megint ellökte magától. – Indulj, mennünk kell. Nem maradhatunk itt!
- NEM ÉRDEKEL! – ordította Harry. – Nem érdekel, mit akar! Vissza – kell – mennem! – ezt már könnyeivel küszködve mondta, elakadozó hanggal. – Nem veszthetem el őket is…
Piton egy csepp együtt érzést sem tanúsított iránta, mintha kiveszett volna belőle minden Voldemort szavai miatt. Durván felrángatta a padlóra zuhant Harryt, akit épp ő maga taszított oda, hogy ne tudjon visszamenni.
- Indulj arra, gyerünk! – parancsolta acsarogva, kezével a csigalépcső felé mutatva, amibe a folyosó torkollott. – Felmegyünk a tetőre, aztán seprűkkel elrepülünk. Lódulj!
Harrynek esze ágában se volt elmenni, itt hagyni Ront és Hermionét és Ginnyt a biztos pusztulásban. Valami belső késztetés hatására olyan őrült harag lobbant benne, ami nem engedte, hogy tűrje Piton rémes parancsát. Teljes erőből hátrahúzta a karját és állkapcson ütötte a varázslót. Piton elzuhant és a kőpadlóra vágódott.
- NYISSA KI! – bömbölte Harry, Piton pedig úgy nézett rá, mint egy ütődöttre.
- Elment az eszed! - tapintotta meg vérző száját. - Megöl…
- Én ölöm meg magát, ha nem nyitja ki!! – fakadt ki Harry és azzal előrelendült, egyik kézével megragadta Piton ruháját és megint megütötte. Aztán megint és megint…
Minden dühét, haragját beleadta, agyon akarta verni ezt az átkozott fekete alakot, az ocsmány szavaiért, a szívtelenségéért, minden lélegzetvételéért. Ordítva adta ki minden gyűlöletét, amelyet kiskora óta táplált iránta.
Piton nem tudott védekezni, a harmadik ütés után kifordult a kezéből a pálcája és elgurult a földön. Harry nem törődött vele, addig ütötte a varázslót, amíg az arcát teljesen elborította a vér. Piton szája felrepedt, a szeme csúnyán bedagadt, orra több helyen eltört és már arra se maradt ereje, hogy lerúgja magáról ütlegelőjét.
Harry csak akkor bizonytalanodott el, mikor valamilyen belső hang súgta neki: Meg fogod ölni…
- Meg is akarom! – morogta Harry fennhangon saját magának, miközben határtalan gyűlölettel nézte, ahogy jobb keze satuként szorul a varázsló torkára.
Ereszd el… nem akarod, hogy meghaljon…
- KIFELÉ A FEJEMBŐL! – kiabálta Harry Piton képébe, mire az kinyitotta a szemét.
- Mi…? – nyögte erőtlenül, aztán feje hátrabukott és elájult. Mellkasa emelkedéséből-süllyedéséből Harry látta, hogy életben van, de ezt csak agya egy távoli zugában tudatosult benne, ugyanis ebben a pillanatban egyedül a harag és a félelem töltötte ki minden gondolatát.
Ron és a lányok.
Súgta neki a hang és azon nyomban elengedte Pitont, aki, akár egy rongybaba, elterült a földön. Harry zihálva nézett le rá. Alig fogta csak fel, mit csinált az imént. Jóformán félholtra verte az egyetlen embert, aki most segíthetne rajta, miközben az ajtón túl ki tudja, mit tesz Voldemort a barátaival.
- Adava Kedavra! – szólt valaki az ajtón túlról, de nem Voldemort hangja volt. Az átok az ajtóba csapódott, amitől az hátborzongató reccsenést hallatott és a pántok kiszakadtak oldalt a falból… Aztán, mintha valaki azon nyomban bűbájt szórt volna rá, az egész ajtó visszaalakult és egy karcolás sem volt rajta.
Harry felvette leejtett pálcáját, mely akkor esett ki a kezéből, mikor ütlegelni kezdte Pitont. Többé egy pillantást se vetett a földön fekvőre, elindult a folyosón. Látva, hogy a másik sem boldogul a bezárt ajtóval, Harry nem próbálkozott hasztalanul, hanem visszaemlékezve próbált kerülő úton visszajutni az igazgatói szobába. Ha szerencséje van, akár el is kerülhetik egymást Voldemorttal és kihozhatja a barátait… - futtatta végig fejben a tervet.
Lélekszakadva rohant a lépcsőházhoz, de mikor elérte, nem felfelé indult, hanem le, a földszint irányába. Ahogy kettesével szedte a lépcsőfokokat alig tűnt fel neki az ordibálás és többrendbeli dübörgés, csak azon járt az esze, mit élhet át most három barátja. Talán már nem is…
Nem! – figyelmeztette magát. Nem fejezheti be ezt a gondolatot, mert nyomban beleőrülne!
Az utolsó fordulóból már ugorva érkezett meg a magasföldszintre s valósággal kitépte helyéből az ajtót. Ösztönei megsúgták neki, hová jutott. Ha egyenesen megy tovább, a bejárati csarnokba és a nagyterem elé jut, ahol vár rá az inferusok és dementorok hada. Ha jobbra fordul, a konyhához és a hugrabugosok klubhelyiségéhez érkezik, ha pedig balra indul, kiér a belső udvarra. Az utóbbi két irány nem volt jó, kénytelen lesz átküzdeni magát az inferusokon. Mialatt ezen töprengett már rohant is tovább. Egy pillanatra sem kellett megállnia, ugyanis legbelül tudta már érkezése pillanatában, merre kell majd mennie. Üres, állatos festmények sora előtt száguldott el, a sárga madárka, ami felfelé is velük tartott, újra a nyomába szegődött és szüntelenül csipogott.
A folyosó felénél járt csak, máris látta, mi folyik a bejárati csarnokban. Sorozatosan villantak a fények, zöldek vörösek, vakító fehérek és tüzes golyók röpködtek. Valaki vagy valakik ádáz csatát vívtak a halálfalókkal és Voldemort többi szolgájával, akik egészen a nagyterem elé szorultak vissza az udvarról és itt próbáltak fedezéket keresni maguknak a félemelet korlátja és a lépcső tetejénél álló két magas fáklyatartó mögött. Mind a tíz varázsló itt volt, akiknek Voldemort megparancsolta, hogy őrködjenek az iskola parkjában. Mögöttük állt a nagyterem kétszárnyú ajtaja, ide azonban nem vonulhattak vissza, mert zsákutca lett volna. Egyre hátrébb szorultak fel a lépcsőn, még a dementorok is, csak a félelem nélküli inferusok maradtak legelöl. Az elátkozott holttestek egyik csapata pajzsként védte a halálfalókat, míg a többiek a bejárati ajtóban összegyűlt varázslók felé mentek. A dementorokat is hátrálásra kényszerítette két gyenge patrónus, de félreérthetetlen hörgéssel szívták be maguk körül a levegőt.
Harry a falhoz lapulva ment közelebb a bejárati csarnokhoz, míg már olyan közel volt, hogy alig három méterre tőle igyekezett visszatartani egy halálfaló a feléje záporozó vörös és kék villámokat. Kihajolt a fal mögül és lenézett a bejárathoz.
Az, amit ekkor látott, annyira meglepte, hogy egy röpke pillanatra minden félelmét elfeledtette vele. A bejárati csarnokban Voldemort szolgáival harcoló varázslók ugyanis nem aurorok voltak, ahogy arra Harry számított. Még csak nem is Mordon, Lupin és Tonks érkezett a diákok megmentésére, hanem nem más, mint Hagrid tért vissza. Régi nyílpuskájával felszerelkezve és rózsaszín esernyőjét forgatva harcolt egy csapat halálfalóval. Az esernyő egy hosszú suhintásra tüzes szikraesőt szórt magából. Hagrid ugyan nem volt túl tehetséges varázsló, de testi erejével és nyílpuskájával kiegészítve ez a varázserő három halálfaló ellen is elégnek bizonyult.
Harryt az döbbentette meg legjobban, mikor felfedezte kiknek a társaságában jött vissza az óriás: egy csapatnyi kentaur állt szilárdan a kastély szélesre tárt hatalmas ajtajában, innen szórták nyilaikkal az inferusokat és a halálfalókat. A harci forgatagban is sikerült kivennie Harrynek két ismerős arcot köztük – a szőke Firenzét és a hosszú, fekete hajú Goront. Ők álltak legelöl és meg se moccantak, úgy tűzdeltek tele három inferust nyílvesszőkkel, akik éppen egy méregzöld taláros boszorkányra akartak lecsapni.
Harry megdörzsölte a szemét. Aztán nyomban újra megdörzsölte…
A boszorkány, aki a bejárati ajtó mellett álló fáklyatartó takarásából vívott párbajt egy halálfalóval, nem más volt, mint McGalagony. Úgy harcolt, mint egy felbőszült oroszlán, Harry még sosem látta ilyen elszántnak, még Dumbledore halálának estélyén se. Pálcáját villámgyorsan forgatva szórt kábító átkokat a lépcső tetején védekező, eszelősen visítozó halálfalóra – Bellatrix Lestrange-re. McGalagony ennek ellenére sokkal soványabb volt, mint mikor Harry legutóbb látta, arca beesett és sápadt volt, mintha legalábbis hónapokra lett volna bezárva Azkabanba – talán épp dementorokkal kényszerítette Voldemort, hogy adja ki neki a főhadiszállás helyét.
McGalagony mögött és mellett további varázslók sorakoztak, így a kentaurokkal kiegészülve még számbeli fölényben is voltak. A többi mágus között csak egyetlen ismerős arcot fedezett fel Harry, mégpedig Charlie Weasley-ét, akit az augusztusi esküvő óta nem látott. A fiú vörös haja kitűnt a többi mágus közül, akik meglehetősen vegyes képet alkottak. Voltak hosszú szakállú, Dumbledoréhoz hasonló öltözetű, öreg varázslók, akadtak köztük fekete ruhába bújt elszánt tekintetű férfiak és nők egyaránt, akiknél még hosszú, görbe kések is voltak, sőt, még egy arab ruhába bújt, girbegurba, göcsörtös fapálcával felfegyverzett mágus is harcolt velük.
Bellatrix Lestrange megsuhintotta pálcáját, mire zöld fény csapott ki belőle, felrobbantva McGalagony fedezékét. Harry nem várt tovább, előugorva fedezékéből, hátulról sikerült meglepnie a halálfalókat. Megcélozta Bellatrix-ot és elkiáltotta magát:
- Capitulatus!
Varázslata még az előtt elérte a halálfalót, mielőtt az kimondhatta volna halálos átkát a robbanástól hátára esett McGalagonyra. Lestrange felröpült a levegőbe, mintha rugóra lépett volna és nagyot pördülve átzuhant három társa feje fölött.
Harry nem örülhetett sokáig sikerének, alig pár centire fúródott egy nyílvessző a nagyterem ajtajába – az egyik kentaur bizonyára halálfalónak nézte őt a talárja miatt. Az üvöltözésen át is meghallotta Firenze figyelmeztetését:
- Őt ne! – ordította hátra társainak. – Figyeljetek rá! Vigyázzatok!
De Harry addigra már vissza is bújt a boltív mögé, tanulva hibájából. Annál is inkább, mivel Bellatrix társai felfigyeltek rá és nem kímélték, egyszerre három vörös fénysugár törte át a boltívet tartó oszlopot.
Harry gyorsan varázsolt két aranygömböt, melyek megvédték a többi átok hatásától. Ekkor már Bellatrix Lestrange is újra talpon volt, de a kentaurok és a varázslók előtt nem mehetett vissza a pálcájáért, ami a lépcső aljánál hevert. Helyette kicsavarta az egyik ájult társa kezéből a varázspálcát, akit épp az imént terített le az arab mágus félelmetesen pontos dermesztő bűbája.
- Nyisd ki az ajtót, gyerünk! – kiabálta az egyik álarcos Bellatrix-nak.
A nő azonnal az ajtóra suhintott. A roxforti ebédlő ajtaja megremegett, majd súrlódó hangot hallatva kitárult.
- Mit csinálnak ezek? – gondolkozott hangosan Harry és az egyik aranygömböt ráuszította a halálfalókra. Az egyik álarcost telibe találta az ágyúgolyóként száguldó gömb és lelökte a lépcsőről. Bukfencezve gurult le egészen Madame Maxime lábai elé, aki azon nyomban elkábította. A többi halálfaló már résen volt és tanulva társuk hibájából az egyikük azonnal kettérepesztette a gömböket.
Harry visszafordította tekintetét Bellatrixra, aki a résnyire nyílt ajtón besurrant a nagyterembe. A harcoló varázslók között elnézve látta a folyosót, ami visszavezette volna a barátaihoz - ezen most a sötétkék taláros, álarcos alak közeledett rohanvást, hogy a halálfalók segítségére siessen. Harryt elfogta a rémület. Igaz, hogy Hagridék létszámfölényben voltak, de ha ez a Voldemort által megszállt varázsló ideér, könnyen átbillenhet az erőegyensúly. Éppen kilépett a szobor takarásából, hogy megküzdjön vele, mikor hangos csattanással kivágódott a nagyterem ajtaja. A súlyos duplaszárnyú ajtót azonban nem varázslat nyitotta ki, hanem egy elemi erő: egy gigantikus, tizenöt métert is meghaladó kígyó csúszott ki rajta, felágaskodott és fenyegetően sziszegett mindenkire. Teste fénylő zöld volt, hosszúkás fején skarlátvörös tollak* nőttek.
Mindenki abbahagyta a harcot, Charlie és társai döbbenetükben leeresztették a pálcát, Hagrid elejtette rózsaszín napernyőjét, mellyel épp le akart sújtani egy előle menekülő halálfalóra, McGalagony pedig tátott szájjal meredt a fenyegető lényre. Harrynek csak most tűnt fel, hogy a baziliskus szeme be van kötve, vastag fekete szövetet erősítettek rá. Az állat vadul dörzsölte fejét az ajtófélfához, hogy leszedje róla a kendőt. A halálfalók ezt látva, próbáltak elkeveredni a kígyó útjából, csak a csuklyás varázsló maradt a helyén, meg a dementorok lebegtek céltalanul a lépcső fölött, nem messze a baziliskustól.
- Öljétek meg gyorsan! – ordította Charlie torka szakadtából, hogy végre felocsúdjanak a varázslók.
Harry cselekedett elsőként, mikor felismerte a veszélyt, amit a kígyó szeme jelentett Hagridékra. Pálcájával megcélozta az állat fölötti ajtófélfát és leszakította. Fa és kő hullott ki a helyéről és a kígyóra esett, aki dühösen sziszegett fájdalmában. Fejét lehorgasztotta a földre és a padlót súrolva végül leszedte magáról a kendőt.
- Most mind megdöglötök! – rikoltotta diadalittasan Bellatrix Lestrange. A csuklyás nem szólt semmit, csak nézte, mi történik.
Harry és mindenki más azonnal eltakarta a szemét a kezével, egyedül egy szerencsétlen kentaur nem volt elég gyors. Harry csak a hangját hallotta, ahogy ordítva felágaskodik, majd összeesik a földön, a bejárati ajtó előtti lépcsőn. A kígyó folyamatosan sziszegett, de Harry egyetlen szavát se értette, azonban ez most a legkevésbé se érdekelte. Vakon meglengette pálcáját és varázsolt két aranygömböt.
- Menjetek, törjétek össze a fejét! – utasította őket Harry, a lebegő golyóbisok pedig útnak indultak.
Harry görnyedve, lehajtott fejjel tudott csak figyelni, jobbára hangok alapján megállapítani, merre van a kígyó. Ez nehezen ment, mert újra elkezdődtek a durrogások és robbanások, ahogy a hátravonult halálfalók átkaikat szórták az ajtón kívülre szorult varázslókra.
DURR! – hallatszott a hang Harrytől pár méterre, mire rémülten visszahátrált a folyosóra. Tudta, hogy a kígyó őt nézte ki magának, mert ő támadta meg elsőnek. Nyílvesszők suhogtak és beleálltak az állat testébe, de az csak haragos sziszegéssel válaszolt, ami immár semmivel sem jelentett többet Harrynek, mint bármelyik másik embernek.
A baziliskus teste a bejárati csarnokban tekergett, félig a széles lépcsőn, félig a félemeleten nyugodva, fejével pedig Harry után nyúlt be a folyosóra. Harry egy erős ütést érzett az oldalán, amitől elesett és beverte a fejét. Kábán szorította kezét a púpra és alig fogta fel, milyen veszélyben van.
A méregtől csöpögő fogakkal teli száj lecsapott, de Harryt nem érte el. Az egyik aranygömb beröppent elé és a száj arra harapott rá, az egyik húszcentis fog csúnyán beletört az aranytömbbe. A kígyó fájdalmas sivalkodására Harry óvatosan kinyitotta a szemét, készülve rá, hogy bármelyik pillanatban becsukja. A baziliskus próbálta kilökni a szájából a gömböt, de az makacsul beszorult a fogai közé. Végül úgy próbált szabadulni tőle, hogy hátrahajtott a fejét és lecsapta a földre. Harryt most majdnem a saját megidézett védelmezője lapította ki, épp csak az utolsó pillanatban sikerült félregurulnia. A kígyó szája ott ütötte a kőpadlót tőle karnyújtásnyira.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve Harry bátran bedugta pálcát tartó kezét a beszorult aranygömb és a kígyó torka közti résbe.
- Serpensortia! – kiáltotta, majd még ötször elmondta a varázsigét. – Serpensortia! Serpensortia!
Hallotta az újabb sziszegést, mire gyorsan kihúzta kezét a baziliskus szájából. Az állat öklendezve hátrarántotta a fejét és keservesen visítozott. Harry újra eltakarta a szemét és igyekezett elmenekülni a kígyó közeléből.
A baziliskus végzetesen vonaglott, majd teste megfeszült és eldőlt. Feje nagyot csattant a kövön és az aranygömb is semmivé foszlott, ahogy a varázslat véget ért. Félig nyitott szájából halálos mérgű csörgőkígyók tekergőztek elő.
Harry nem mert ránézni a lény fejére, nem tudta ugyanis, hogy a baziliskus-szemek nem jelentenek-e veszélyt akkor is, ha döglött az állat. Ahogy szemét eltakarva elhaladt mellette, valaki durván félrelökte, majd, mikor kinyitotta a szemét, egy zöld villanást látott. Egy rémült pillanatig azt hitte, az átok eltalálta és ő meghalt.
- Obstructo!
Átzuhant a korláton, le a félemeletről egy pár lebénított inferusra. A testek fékezték az esést, de így is fájt tőle a háta. A fájdalom jelezte neki, hogy még életben van, ezért gyorsan kinyitotta a szemét.
- STUPOR! – Charlie Weasley állt fölötte és öt társával együtt szórt kábító átkot a félemeleten álló kék taláros alakra. A varázsló három bűbájt kivédett, de a negyedik és ötödik telibe találta. Ájultan rogyott össze.
- Jól vagy, Harry? – kérdezte tőle Charlie Weasley, majd felsegítette.
- Igen, persze – motyogta Harry. – Köszi…
Charlie odaadta neki a pálcáját, Harry pedig már rohant is volna tovább, fel az igazgatói irodába, most, hogy végre szabaddá vált az út. Nem mert belegondolni, mit tehetett a barátaival Voldemort ennyi idő alatt.
McGalagony és az arab varázsló erős patrónusokkal elkergették a dementorokat. Öt halálfaló felfelé indult azon az úton, ahonnan Harry jött, Lestrange és egy társa pedig tovább indult a másik irányba, ami Harry célja is volt. Gyorsan felszaladt a lépcsőn és Lestrange után indult, mikor valaki elképedve felkiáltott:
- HARRY! – ordította a nevét Hagrid. Az óriás csak most vette észre, hogy barátja is itt van, eddig öt inferusszal volt elfoglalva, amik rámásztak és próbálták belemélyeszteni fogukat az óriás kemény bőrébe. Hagrid azonban úgy cibálta őket, mint a rongybabákat, az egyiket a lábánál fogva pörgette, s ütötte vele a többit.
Harry megtorpant és lenézett rá a földszintre, majd halvány mosolyt erőltetett az arcára.
- Örülök, hogy visszajöttél! – kiáltotta le Hagridnak.
McGalagony a talárját porolgatta, mikor felismerte őt.
- Jól van, Harry? – kérdezte tőle és a testeket kerülgetve elindult felfelé. Hagrid, Madame Maxime, Charlie és a többi mágus követték. A kentaurok a parkban várakoztak tovább, Firenze integetett Harrynek. Harry nem válaszolt McGalagony kérdésére, helyette félretaszított az útból egy összedőlt lovagi páncélt és közben lekiabált a többieknek.
- Vigyázzanak magukra – figyelmeztette őket. – Voldemort is itt van!
Hagrid és Madame Maxime eltátott szájjal rémülten összepillantottak, McGalagony azonban csak nyelt egyet és biccentett.
Harry nem várta meg, amíg megpróbálják maradásra bírni, vagy fölösleges óvatoskodásra inteni – begyorsította lépteit és Lestrange után rohant. Nem akart több időt vesztegetni, nem kérdezte meg, hol marad Mordon és Lupin és Tonks, meg a többi auror, nem kérdezte meg, hogyan szabadult ki McGalagony Voldemort fogságából és az se tudta most érdekelni, hol járt eddig Hagrid a kentaurokkal. Most csak egyetlen dolog számított, csak az járt a fejében, hogy mielőbb visszajusson az igazgatói irodába és kihozza onnan a barátait.
Ahogy korábban, most se kellett egy másodpercig sem gondolkodnia, merre induljon tovább. Úgy ismerte a kastélyt, mint a saját tenyerét és ez a biztos tudat vezette a két halálfaló nyomában végig a folyosón, pálcája egyetlen erőteljes pöccintésével kiszakítva helyéről az azt lezáró ajtót. Nem akart időt vesztegetni még azzal sem, hogy megnézze, egyáltalán valóban be volt-e zárva.
A nagy lépcsőházba jutott, annak legaljára. Vele szemben egy újabb kijárat nyílt a belső udvarra és két lépcső lefelé a pincébe vezetett a bájitaltan terem és a mardekárosok klubhelyisége felé. Harry tétovázás nélkül felfelé indult meg Lestrange és a másik halálfaló után. Azok már egy emelettel felette jártak, a nő elöl, álarcos társa utána. Az álarcos most lepillantott és észrevette Harryt az első lépcsőfordulóban – és rögtön megcélozta a pálcájával.
Harry kitért a varázslat útjából és elszántan követte őket. Arra számított, hogy Lestrange az igazgatói szobába siet, hogy közölje a hírt Voldemorttal, megjöttek az ellenségei. Nem is kellett csalódnia, a halálfalók a második emeleti folyosóra fordultak be. Sietett utánuk és reménykedett benne, hogy még időben érkezik. Ha a halálfalók előbb érnek fel az igazgatói szobába…
Felszaladt a lépcsőn és befordult a második emeletre, a folyosóra, mely egyenesen az irodához vezetett. Messze előtte sietett tovább Bellatrix és a másik halálfaló. Az út balra kanyarodott el, itt volt a lezárt ajtó, aminek a túloldalán Piton feküdt eszméletlenül, de Harryt ez most a legkevésbé sem érdekelte. Piton elráncigálta volna innen, ha nem ellenkezik. Talán még most is utána jönne, hogy erőszakkal szakítsa el a barátaitól.
Mikor befordult a sarkon, ott állt neki háttal az egyik fekete taláros halálfaló, épp a másik irányba nézett valamit.
- Petrificus Totalus! – mondta ki magában a varázsigét Harry, mire a halálfaló vigyázzállásba merevedett, majd eldőlt, mint egy egyensúlyát vesztett kőszobor.
Az irodába vezető lépcsőhöz rohant megállás nélkül, de mikor rátette volna a lábát az első lépcsőfokra, egy láthatatlan forróság arcon csapta, mintha egy szaunába rontott volna be, majd a hátára esett a szétrobbantott kőszobor darabkái közé.
- Ne! – kiáltott fel Harry.
Felismerte ezt a varázslatot és tudta, hogy sosem lesz képes áttörni a mágikus határvonalat. A halálfalók felértek az irodába és most Ron, Hermione és Ginny ki vannak szolgáltatva nekik. Még ha ki is tartottak valahogy a legyengült Voldemort ellen, így már esélyük sincs. Ő pedig tehetetlenségre kárhoztatva várja, amíg mindegyiküket megölik…
Mozgásra lett figyelmes és gyorsan oldalt kapta a fejét. Valami apró állat iszkolt végig az árnyékos folyosón. Harry felállt és ekkor észrevette az állatot.
- Micsoda…? – nyögte halkan és alig hitt a szemének.
Egy kövér patkány nézett rá a sötétből, melynek egyik mellső lába ezüstösen csillogott.
- Maga meg mit keres itt? – vicsorgott Harry dühösen Féregfarkra.
A patkány ekkor emberré változott és arcán félelemmel, kuporgott Harry előtt.
- Ne… ne bánts! – kérte Pettigrew. – Én segíteni jöttem, segíteni!
Harry nem hatódott meg ettől, rászegezte pálcáját Pettigrew-ra.
- Segíteni?
- I-igen – hangzott a dadogós válasz. Féregfark úgy reszketett Harry előtt, mint első találkozásukkor Sirius és Lupin lábai előtt.
- És mégis miben segített maga eddig?! – dörrent rá Harry, közel kerülve ahhoz, hogy megint elveszítse a fejét.
Pettigrew most kissé sértődött arccal nézett rá és kihúzta magát.
- Kiszabadítottam Minerva McGalagonyt vagy nem? Mit gondolsz, talán magától jutott ki a Nagyúr házából? Hehe… - nevetett bátortalanul. - Onnan sose jutott volna ki egyedül… De… de én kiszabadítottam, hogy segítsen nektek…
Harry nem nagyon akarta ezt elhinni, de valamivel lejjebb eresztette a pálcáját.
- Maga szabadította ki? – kérdezte kétkedően.
- Ki más? – kérdezett vissza dacosan Pettigrew, összeszedve némi bátorságot. – Az ő házába csak halálfalók léphetnek be.
- Rossz duma! – förmedt rá Harry. – Voldemort a halálfalóknak se mondta el, hol van McGalagony!
- Piton tudta! Piton tudta! – reszketett Pettigrew. – Neki elmondta a haditervét a minisztérium ellen! Én segíteni jöttem, Harry, higgy nekem! Idehoztam Charlie-t is meg Rubeus Hagridot!
- Ó, mindjárt elolvadok, Féregfark! – gúnyolódott vele Harry. – Milyen jó fej maga, a Főnix Rendje gyöngye!
- Ne, kérlek, Harry… - tartotta fel védekezőleg normális és ezüst kezét Pettigrew.
Mielőtt még Harry eldönthette volna, mit csináljon vele, kiáltozást hallott az igazgatói irodába vezető lépcső felől. Pillanatokon belül azt is meglátta, kitől származik a kiabálás.
Elsőnek Hermionét vette észre, akit durván lökdösött lefelé a lépcsőn Bellatrix Lestrange. A halálfaló a hajánál fogva rángatta magával a lányt, másik kezében egy görbe kést szorongatott, azzal tartva sakkban Hermionét.
- Nyugton maradsz, sárvérű ringyó! – mordult rá Bellatrix.
Harrynek elszorult a torka a rémülettől.
- Harry…! – kiáltotta Hermione, mikor észrevette barátját.
Bellatrix Lestrange is megdermedt egy pillanatra, majd kést markoló kezével kikapta talárja zsebéből a pálcáját és Harryék felé csapott vele, mielőtt még felocsúdtak volna.
Harry kivédte az átkot, Pettigrew azonban a falnak csapódott és nyöszörögve lekuporodott mellette, kezével bokáját markolászva.
- Áruló! – visította rá Bellatrix, majd Harryhez fordult, aki már vissza is húzódott a folyosókanyarulat takarásába. Innen lesett ki a halálfalóra és túszára.
- Mit műveltetek odafönt az irodában? – kérdezte tőle a nő. – Hogyan szöktél meg a Nagyúr elől? Otthagytad neki a barátaidat, mi, Potter? Pont, mint akkor a Misztériumügyön…
Harry helyett Hermione válaszolt neki:
- A nagyura perceken belül halott lesz – nyögte, mire Bellatrix durván megtépte a haját.
- Miket fecsegsz, ostoba liba? – dörrent rá a nő. – Azt hiszed a szánalmas bandátokból bárki szembeszállhatna vele, mi?!
Harry kétségbeesetten gondolkodott, mit tehetne a lányért, de lehetetlen helyzetben voltak. Bellatrix Lestrange veszélyes ellenfél, ráadásul most még egy túsza is van. Hermione közben kitartóan feleselt vele.
- Voldemort nincs túl jó bőrben…
Harry rémülten felkiáltott, mert a kés most durván végigvágott a lány arcán, hosszú sebet ejtve rajta.
- Ha még egyszer a szádra mered venni a nevét…! – fenyegetőzött, majd újra Harryhez intézte szavait. – Gyere ki, Potter! Gyere ide és elengedem.
- Ne gyere ide! – sikította Hermione, de Harry addigra már kilépett a fal takarásából. Pettigrew még mindig a földön ült nyöszörögve.
- Jó – nyugtázta a halálfaló. – Most dobd el a pálcát!
Harry már másodszor került ebbe a helyzetbe és az esze most is azt súgta neki, ne engedelmeskedjen, ne adja fel, hiszen a barátai is ezt akarnák. De ő ezt képtelen volt megtenni. Ledobta a pálcát a földre.
- Ne… - sírt Hermione.
Bellatrix gonoszan elvigyorodott, a görbe kést egyenesen a lány hasának szegezte.
- Itt a vége, Potter! – harsogta. Harrynek megfagyott a vér az ereiben. - Most szépen végignézed, ahogy kibelezem a kis sárvérű barátnődet…
- Crucio!
Még Harry is összerezzent a vékony hangra, mely torka szakadtából visította a varázsigét. Az átok elérte Hermionét, aki összerándult a fájdalomtól és jajgatva elesett, magával rántva a hajába csimpaszkodó Bellatrixot, akire szintén hatással volt a varázslat.
Harry ránézett Pettigrew-ra, aki még mindig a földön ült és remegett, ezüstkezével rövidke pálcáját Hermione és Bellatrix kettősére szegezve. Ez a váratlan támadás annyira meglepte a halálfalót, hogy másodpercekig hápogott tehetetlenül a földön fekve, s ez az idő elég volt Harrynek arra, hogy felkapja elejtett pálcáját, azt szélesen meglendítve a falhoz csapja Bellatrixot.
- Jól vagy? – kérdezte, miután odarohant Hermionéhoz.
- I-igen… - dadogta a lány, kezét a nyakára szorítva, ahol az átok érte őt. – Csak még… sose éreztem ezt…
Pettigrew mászott oda hozzájuk és bocsánatkérő arccal nézett a lányra.
- Ne haragudj – motyogta, majd gyorsan körbenézett.
A csuklyás még mindig a földön feküdt, mozdulatlanul, Bellatrix viszont időközben behúzódott a csúcsos sipkájú varázsló kidőlt szobra mögé. Harry Féregfark segítségével átkarolta és felemelte Hermionét, majd behúzták őt a folyosó kanyarulata mögé. Bellatrix ekkor kezdett csak magához térni a meglepetés erejével jött átok hatása alól.
- Potterrr…! – vicsorogta a nő, Harry pedig dacosan visszakiabált a fal mögül.
- Máris itt vagyok!
Hermionét leültette a fal mellé, mire a lány fájdalmasan felszisszent.
- Miért… csinálta? – kérdezte Pettigrew-tól.
Az csak megrázta a fejét és meglehetősen rémülten leskelődött a szobor irányába, ahol Bellatrix rejtőzött.
- Féregfark, te nyavalyás patkány! – ordítozott tovább a nő. – Gondoskodok róla, hogy a Nagyúr személyesen tépjen darabokra!
Pettigrew nyelt egyet, majd fejével biccentett a szobor felé.
- Ezért csináltam – mondta tömören, majd halványan elmosolyodott.
Hermione nem mosolygott vissza rá, ahogy Harry sem.
- Azért köszönöm – mondta Hermione, közben egyik kezével szorongatta a másikat, ami csúnyán megsérült. Harry csak most vette ezt észre.
- Mi történt? A kezed… - nézett a csúnyán vérző sebre.
- Nagini… - válaszolta Hermione. – Megharapott…
Harry azonnal rászegezte pálcáját a sebre és megpróbálta beforrasztani, de nem sikerült. Csak valamilyen lila folyadék szivárgott belőle.
- Hiába… - állapította meg Hermione. – Majd a Szent Mungóban rendbe hoznak.
Harry felpattant.
- Felmegyek Ronhoz és segítek neki! - még be sem fejezte, Hermione már megragadta a kezét, hogy maradásra bírja.
- Arra már semmi szükség… Ron jól van és… Ginny is – magyarázta a lány óvatosan lélegezve. – Ron behúzta Ginnyt egy tükörbe… fent, a szobában, hogy ne essen baja. Akkor jött be Lestrange… és kirángatott. Csak arra volt időm… hogy bezárjam a tükröt… Ron is bent ragadt vele… elejtette a pálcáját.
Harry mérhetetlenül megkönnyebbült.
- Szóval nincs semmi bajuk? De hát az Adava Kedavra… Voldemort…?
Hermione megrázta a fejét.
- Senkit se talált el, szerencsére – mondta és köhögött egyet. – Ron azt hiszem… leszakította a csillagvizsgálót, abból, amit láttam. Mikor… magamhoz tértem, a kígyó ott volt és megharapott… Ron szedte le rólam…
Harry összehúzta a szemöldökét.
- Hol van most a kígyó? – kérdezte. Az volt ugyanis a terve, hogy legalább az eredeti céljukat sikerüljön véghez vinni ezen a katasztrofálisra sikerült estén.
Hermione megint köhögött és a fájdalmai ellenére elmosolyodott.
– Ron megölte… - mondta. – Sikerült, Harry. Még egyel kevesebb… horcrux.
Még Pettigrew is eltátotta a száját ennek hallatára. Eddig nem nagyon figyelt oda Hermione szavaira, mert szüntelenül a folyosót figyelte behúzott nyakkal.
- Ron… nagyon ügyes volt – folytatta Hermione fáradt mosollyal. – Leszúrta a karddal…
Ekkor fájdalmas ordítás szelte át a levegőt, s vonta magára mind Harry, mind Hermione és Féregfark figyelmét:
- BELLATRIX!!
A megszólított azon nyomban kiugrott fedezéke mögül és elrohant a csigalépcső irányába. Harry rögvest átkot szórt rá, de a varázslat célt tévesztett – Bellatrix feje mellett csapódott a mágiatörténet-terem ajtajába.
- Ne erőltesd meg magad, pihenned kell! – mondta Harry, alig fogva fel a hír jelentőségét. – Mindjárt felmegyek értük, te várj meg itt.
Hermione megint makacsul rázta a fejét.
- Nem, Harry, ne foglalkozz most velünk – szólt. – Neked Voldemortot kell elkapnod…
Most Bellatrix visított fel újra:
- Nagyúr! Mi történt veled?!
Harry vicsorogva hallgatta őket. Ha a halálfaló végre elráncigálja innen Voldemortot, nyugodtan felmehetne Ginnyért és Ronért…
Hermione megint megragadta a karját.
- Harry, ne törődj most velünk, mi megleszünk! – mondta és elszántan nézett fel rá. – Voldemortot kell követned!
Féregfark összerezzent a név hallatán.
- Nem hagyhatlak itt téged egyedül! – morogta Harry.
- Én itt maradok vele – ajánlotta fel Pettigrew. – Kiszabadítjuk Ronaldot is meg a kisasszonyt!
Harry meglepődve nézett rá és a legelső reakciója az volt, hogy rá akart rivallni a varázslóra, hogyan képes egyáltalán ilyesmit gondolni. Hogyan bízhatná rá a barátait egy többszörös gyilkos halálfalóra?
Aztán a képtelen gondolat egyre kevésbé tűnt képtelennek és a végén egy régi emlék rémlett fel Harrynek: „Hidd el, Harry, eljön a nap, amikor örülni fogsz neki, hogy megmentetted Pettigrew életét.”
Lenézett a töpörödött varázslóra. Mikor Dumbledore-tól hallotta ezt, nem tudott elképzelni olyan helyzetet, amikor hálás lenne azért, hogy életben hagyta ezt a nyomorult embert. És most itt ez a nap, mikor ez a többszörös áruló törleszteni látszott valamit abból a rengeteg bűnből, amit elkövetett. Kiszabadította McGalagonyt Voldemort házából, figyelmeztette Hagridot és a kentaurokat, elhozta ide Charlie-t és a többi varázslót, mert tudta, hogy máshogyan nincs esélye Harrynek és a többieknek. És akkor neki sincs több esélye, mert a társai ugyanúgy megtalálják, ahogyan Karkarovot is. És ebben a pillanatban még az is mellékesnek tűnt, hogy csupán azért tette mindezt, mert már Voldemort is holtan akarja látni őt. Mert tudta, hogy az egész világon már csak egyetlen ember maradt, aki megkímélné az életét, ahogy már azelőtt is megmentette.
Harry nagyot sóhajtott és gondterhelten beletúrt a hajába. Hermione megint megszorította a kezét, hogy magára vonja a figyelmét.
- Menj és fejezd be! – ismételte meg.
Harrynek nem kellett több bíztatás. Látta Hermione arcán, hogy komolyan gondolja, most végre van esélyük, hogy örökre megszabaduljanak Voldemorttól.
- Hát jól van, legyen – egyezett bele. – Vigyázzon rá és segítsen neki – fordult újra Pettigrew-hoz, aki azonnal bólogatott foltos, kopaszodó fejével. – Menjetek vissza Ronért és Ginnyért, aztán próbáljátok megtalálni Hagridot.
Hermione nagy szemeket meresztett rá.
- Hagridot…?
Harry elmosolyodott.
- Visszajött. És nincs egyedül! – világosította fel a lányt. – Keressétek meg őt és menjetek ki a kastélyból. Kint találkozunk… Én pedig indulok.
Hermione hirtelen magához húzta és két puszit adott az arcára, de nem mondott semmi mást. Harry elvigyorodott, aztán vett egy mély levegőt és kilesett a folyosóra.
Futva tette meg azt a néhány métert a szoborig, ahol korábban Bellatrix rejtőzött, pálcájával végig felkészülten fürkészve minden sarkot. A szobortól jobbra csigalépcső nyílt, ahol egy pár vérfolt jelezte, itt várta Voldemort a halálfalóját. A vérnyomok lefelé folytatódtak tovább a földszint irányába, így Harry is erre indult tovább.
Teljes erejéből rohant lefelé a lépcsőn, de most más hajtotta, mint az előbb. Pálcáját készenlétben tartva ugrott le az utolsó lépcsőfokokról és kirontva a sötét folyosóra gyorsan körülnézett. A folyosó hosszú volt, széles és sötét, a Roxfort azon részei közé tartozott, amiket használaton kívül tartottak. Csak ősöreg, poros tantermek voltak itt, ahol szellemek kísértettek. Két oszlopsor osztotta hosszában három részre a folyosót, ezek mellett szobrok és gyertyatartók álltak.
- Mi a fenét keresnek ezek itt? – kérdezte magában Harry.
Voldemort és Bellatrix már a folyosó végében jártak, mikor észrevette őket. A nő támogatta mesterét, aki már járni is alig tudott, annyira folyt a vére – Harry egy alkalommal csaknem el is csúszott egy terjedelmesebb tócsán. Csak arra tudott gondolni, hogy Voldemort az utolsó horcrux-szához megy, hogy valahogy megállítsa a vérzést. Harry biztos volt benne, hogy ha Voldemort nem tudta meggyógyítani magát ennyi idő alatt, akkor a sérülése végzetes lehet.
Futtában meglendítette pálcáját és egy lefegyverző bűbájt szórt rájuk. Nem is remélte, hogy ezzel sikerül rögtön elintéznie akár egyiket is, de arra jó volt, hogy magára vonja a figyelmüket és megállítsa őket. Bellatrix hátrafordult és megtorpant, Voldemort tovább támolygott és végül belekapaszkodott az ajtókilincsbe.
- Adava Kedavra! – visította Bellatrix, mire Harry kénytelen volt oldalra vetődni. A varázslat meglepően pontos volt, Harry érezte, ahogy felborzolódik tőle a haja.
Csak egy pillanatra állt meg, hogy kifújja magát és erőt gyűjtsön, máris kirontott fedezéke (egy fáklyatartó) mögül. Bal felé szökkent ki, így most két ellenfele tőle jobbra került, az oszlopsor közöttük húzódott. Ez megzavarta Bellatrixot és egy pillanatig tanácstalanul várt, de Harry addigra már meglendítette a pálcát és a halálfaló már csak azt vette észre, hogy egy súlyos aranygolyó csapja oldalba, nekirepítve őt a falnak. Voldemort dühösen felordított és egy pillanat alatt eltüntette a gömböt.
- Nagyúr! – nyögte Bellatrix fektében. Harry elbújt az egyik oszlop takarásában, innen látta, hogy a halálfaló az oldalát markolja és fájdalmában vonaglik, mint egy kígyó.
Harry vett néhány mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát és tiszta fejjel tudjon gondolkodni. A legfontosabb Voldemort, minden más mellékes, ezért egyedül őrá koncentrált most. Még jobban meg akarta zavarni, hogy ne tudjon koncentrálni.
- Állj fel! – parancsolt rá Voldemort Bellatrixra és kirántotta az ajtót, aminek a kilincsébe eddig kapaszkodott. Lenyúlt érte és a karjánál fogva felrángatta a földről. Harry ezt a pillanatot választotta ki a támadásra.
Pálcája hangosat durrant, mire egy csapat károgó varjú jelent meg előtte, majd azonnal a két fekete mágusra vetették magukat. Voldemort elengedte Bellatrix karját, aki erre visszazuhant a kőpadlóra. Harry pontosan erre számított: a halálfaló a pálcája hiányában tehetetlenül vergődött a földön, mestere figyelmét pedig lekötötte a varjú-had. Egyetlen másodpercnyi figyelmetlenség volt Voldemort részéről, amíg nem tudta, hol van ellenfele és mit csinál. Harry ez alatt kiugrott az oszlop mögül és újabb lebegő gömböt varázsolt támadásra készen.
A golyó szélsebesen suhant egyenest Voldemort felé, aki csak ebben a pillanatban fejezte be a varázslatot, amivel szénné égette a megidézett madarakat. Bámulatos reflexekkel emelte újra fel a pálcáját, mindezt még az előtt, hogy az aranygolyó elérte volna. Harry számított rá, hogy ne | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
