|
Voldemort elégedetten nézte, hogyan távoznak egymás után a halálfalók. Nem sokan várakoztak tovább a helyükön, csupán tízen maradtak itt, hogy a parancs szerint őrizzék az iskolát. Ebből a tízből most kivált három csuklyás és előrébb lépett, pálcáikat Harryre, Ronra és Hermionéra szegezve. Mielőtt bármit tettek volna, Voldemort sötétbe burkolózó alakja is melléjük lépett és kedvtelve nézegette a három jó barátot. Piton közben Bellatrix Lestrange-zsel nézett farkasszemet, aki láthatóan a legkevésbé sem örült neki, hogy Voldemort megbocsátott az árulónak.
- Úgy emlékszem – szólalt meg hirtelen Voldemort -, hogy világosan megmondtam, tartsátok csukva a szátokat.
Hermione ijedt arcot vágott, Ron pedig jól láthatóan nyelt egyet, de Harry dacosan felcsattant:
- Én viszont nem emlékszem, hogy bármikor is érdekelt volna, amit mond!
Voldemort dühösen összevonta a szemöldökét, a háttérben álló Piton pedig levette a tekintetét Bellatrixról és Harryre nézett – majd határozottan nemet intett a fejével.
- Pár pillanattal ezelőtt nem ezt éreztem, Harry Potter… – sziszegte Voldemort. – Olyan gondolatokat éreztem felőled, amiket sose képzeltem volna.
Harry érezte, hogy lángra gyúl az arca, de továbbra is állta a varázsló perzselő tekintetét. Sokáig egyikük sem szólt, a három halálfaló pedig moccanás nélkül tartotta sakkban Harryéket. A többi jelen lévő érdeklődve figyelte a jelenetet, de mielőtt bármi történhetett volna, amire talán sokan számítottak, Voldemort ismét megszólalt:
- Ideje pontot tennünk az ügy végére – mondta, majd gonosz vigyorral nyugtázta emberei elégedett nevetését. – Indulás a kastélyba! – hangzott a parancs.
- Nem! – tiltakozott Harry csikorgó fogakkal. – Ha megint párbajozni akar, itt és most tegye! Elegem van a játékaiból, nem akarom tovább hallani a szövegelését! Fejezzük be!
Voldemortnak a legkevésbé sem tetszett ez a hangnem, de még mindig nem csapott le rájuk a pálcájával, még csak nem is fenyegetőzött. Helyette ezt mondta:
- Akkor fejezzük be, ha én azt mondom. Példát vehetnél a vén bolond igazgatódról: Dumbledore sokkal nagyobb tiszteletet tanúsított az ellenfelei iránt, Potter!
- Nem vagyok Dumbledore – válaszolta Harry.
- Valóban nem – helyeselt csendesen a nagyúr. – Ő tudni akarná, amit mondani akarok neki…
A halálfalók összepillantottak és Piton is különösen ráncolta a homlokát. Harry egy kicsit elbizonytalanodott, ahogy szempárja ikertestvérébe nézett. Sejtése se volt, mit akarhat még tőle Voldemort. Mikor legutóbb álltak egymással szemben a minisztériumban, annyit mondott, hogy nincs több mondanivalója a számára.
- Indulás! – szakította félbe a gondolatait a varázsló, majd intett a három halálfalónak.
Azok teketóriázás nélkül előre siettek, megragadták Harry, Ron és Hermione talárját és nagyot taszítottak rajtuk. Hermione majdnem elesett, de Harry gyorsan elkapta. Mielőtt újabb taszigálást kaptak volna, kénytelen kelletlen elindultak a kastélypark nedves gyepén fel, az iskolába. Botladozva mentek előre, mögöttük a szapora léptekkel követték és pálcáikkal sakkban tartották őket a halálfalók.
Harry és két barátja gyakran hátranézett és ilyenkor azt látták, hogy Voldemort Pitonnal együtt még hátramaradt és a nagyúr utasításokat osztogat a többieknek. Néhány perc után, mikor Harryék már a kapuhoz vezető kövezett járdát taposták, megint hátranéztek. A halálfalók szétszéledtek a sötétben a park minden sarka felé, néhányan pedig felfelé közeledtek Harryék után.
- Mozogj! – mordult rá az egyik álarcos Ronra, mikor az túl sokáig talált bámészkodni.
Ron kitért a kesztyűs kéz ütése elől és felsietett Harry és Hermione után a bejárathoz vezető lépcsőkön. A nagy kétszárnyú kapu tárva-nyitva állt, bent égtek a fáklyák, pedig rendesen ilyen későn már korom sötét volt a Roxfortban. A bejárati csarnokba érve Harry azonnal megtorpant rémületében és elengedve Hermionét, akit addig bátorítóan átölelt, gyorsan a pálcájáért kapott.
- Csigavér, Kiválasztott! – szólt rá gúnyosan a háta mögül az egyik halálfaló, majd félrelökte Harryt és a lányt.
A bejárati csarnokban jó húsz-harminc sötét alak állt a falak mentén, a pincelejáró boltívének árnyékába húzódva vagy a lépcső mellett állva – és lebegve. Egyesek hétköznapi ruhát viseltek, ami irtózatos szagot árasztott és vízcseppek csorogtak belőle, de arcuk volt igazán rémisztő: kiszáradt, kifakult bőr és elfehéredett szem. Testtartásuk görnyedt és beteges volt, Harry első látásra felismerte őket. Inferusok voltak, olyan holttestek, akiket Voldemort varázslat segítségével mozgásra bírt, bár életet nem tudott lehelni beléjük. A holttestek között lebegett néhány dementor is, akik hórihorgas fekete köpenyükbe burkolózva figyelték a belépőket.
A halálfaló, miután ellépett Harry és Hermione között, felemelte pálcáját és a terem távolabbi sarkába intett vele. Parancsára azonnal engedelmeskedett az összes sötét teremtmény és elvonultak a helyükre, szabaddá téve a nagy terem felé vezető lépcsősort. Egyikük sem jelentett fenyegetést. A halálfaló előre ment és közben levette csuklyáját, majd megborzolta barna haját.
- Gyertek már! – szólt hátra Harryéknek. – A Nagyúr parancsára az igazgatói szobába kell kísérjünk titeket.
Ezt nem túl nagy lelkesedéssel mondta, Harrynek az volt a gyanúja, hogy a halálfalók szívesebben vették volna, ha Voldemort nem foglalkozik többet velük és rögtön megöli őket. Bizonyára azon a véleményen voltak, hogy már elég gondot okoztak nekik eddig is.
Újból kaptak egy tenyerest a hátukra a mögöttük álló csuklyásoktól és elindultak fel a lépcsőn. A nagy terem zárt ajtaja előtt jobbra fordultak, arra a folyosóra, ami a Griffendél-toronyba is vezetett. Libasorban felmentek a lépcsőn, egészen nyolc emeletet, majd végigmentek az újabb folyosón és ez alatt egyetlen szó sem hangzott el köztük. A halálfalók csendben végezték a feladatukat, Harryék pedig nem voltak olyan hangulatban, hogy bármiről is kérdezősködni tudjanak. Pedig kérdése volt bőven Harrynek és két barátjának.
Amint elindultak felfelé a lépcsőházban, majd a folyosókon is, egy eddig sosem látott jelenség vonta magára a figyelmüket, igaz nem rögtön elsőre. Sorra haladtak el a Roxfort rengeteg festménye előtt, de csak a sokadik kép után jöttek rá, hogy valami nem stimmel. Mikor beléptek az ajtón, egy kutya ugatott halkan az egyik képről, majd később madarak csivitelése szólt egy olyan képen, amin korábban nagy csoport gazdag kobold sétálgatott Harry emlékei szerint. Egy aranysárga madár átrepült a következő képbe, ami egy híres bájitalfőző portréja volt, de a képen csak fortyogó kémcsövek és rotyogó üstök látszottak, követte őket fel a lépcsőházban az északi fényt ábrázoló festményen át, majd egy fekete vászonra és onnan föl egy kígyókat ábrázoló festményen végig, s Harry egyre biztosabb volt benne, hogy valami nincs rendben.
Hamarosan szemet szúrt neki, hogy egyetlen ember sincs a képeken. A portréalakok mind eltűntek, mintha lakóik elmentek volna egy másik festménybe. Mindegyik képen csak a háttér látszódott, egyeseken egy karosszék, másokon lankás mezők, vagy erdők, hegyek a háttérben, esetleg egy-egy szép szobabelső, vagy egyszerűen csak egy színes vászon. Harry némelyiket még így is felismerte, mint Sir Cadogan festményét, melyen csak egy vár látszott a háttérben egy hegyen, a lovag nem volt sehol, csak hűséges hátasa legelte a festett fűszálakat. Hiába töprengett a rejtélyen, nem tudott rájönni semmilyen lehetséges magyarázatra és biztos volt benne, hogy ilyen még sosem történhetett a Roxfortban. Az is feltűnt neki, hogy egyetlen kísértettel sem találkoztak utuk során, még Hóborccal sem. Harry többször is összepillantott Ronnal és Hermionéval, de egyikük sem szólt semmit.
Megérkeztek a ronda kőszörnyhöz, ami az igazgatói irodát zárta le, viszont McGalagony távozása óta semmilyen jelre nem mozdult, nem engedett be senkit, csak a mindenkori igazgatót. Azonban Harry egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy Voldemort megtalálta a módját, hogyan jusson be a szobába. A halálfalónak még csak jelszót sem kellett mondania, a kőszörny azonnal félreugrott, mintha felismerte volna a közeledőket. A feltáruló csigalépcső mellett megállt a férfi és előre engedte Harryt, Ront és Hermionét.
- Ott fönt kell megvárnotok a Nagyurat – mutatott kesztyűs kezével felfelé. – Hiába próbálkoztok akármivel. Javaslom, használjátok ki azt a kis időt, amit engedélyez nektek…
Harry nem várta meg, amíg befejezi gúnyolódó mondókáját a varázsló, dühösen feltrappolt a lépcsőn. Miközben egymás után szedte a lépcsőfokokat érdekes emlék hatolt az agyába. Nem először érezte úgy, hogy ezen a lépcsőn felmenve rossz dolgok fogadják majd – az igazgatói iroda egyaránt jelentett Harry számára magyarázatokat a kérdéseire, amik felmerülhettek benne, és ugyanúgy voltak alkalmak, mikor csak rosszabbra fordult minden, ha feljött Dumbledore-hoz. Egyáltalán mit fog most mondani az igazgató portréjának?
Ezen nem kellett gondolkodnia. Mikor kopogás nélkül berontott az irodába, heves indulata rögtön csökkenni tetszett az új furcsaságoktól. A festmények lakói nem horkoltak és nem is beszélgettek élénken, mint rendesen – nem voltak sehol sem, akárcsak a többi portré-alak az iskola folyosóin. Ezzel szemben valaki egy nagy festőállványt állított fel az íróasztal előtt, s ezen egy fekete bársonnyal alaposan becsomagolt, nagy alakú kép feküdt.
- Mi a…?
Ron kérdése elakadt, ahogy a három jó barát megpillantotta az őket figyelő sötét alakot. Az illető az iroda hátsó részéből nyíló könyvtárhelyiségben állt egy szélesre tárt ablak előtt. Mögüle a holdfény és a csillagok világítottak, így nem lehetett látni az arcát, amit egyébként is csuklya fedett, mint Voldemortét.
- Ki maga? – kérdezte Harry, pálcáját készenlétben tartva.
Semmi válasz.
- Azt kérdeztem, ki maga? – dörrent rá Harry, az utóbbi egy óra történései miatt elég indulatot érzett magában ahhoz, hogy rárontson mindenkire, aki egy kicsit is ellenszenves neki.
Az idegen tett néhány lépést előre, így már megvilágította őt a gyertyák fénye. Harry újabb részleteket tudott felfedezni rajta, például azt, hogy talárja nem fekete, hanem sötétkék, mint egykor Wildung-é, arcán halálfaló maszkot viselt, a nyakában pedig…
- Itt egy másik is… - motyogta Harry, miután egy hatalmasat sóhajtott.
- Tessék? – nézett rá értetlenül Ron.
Az idegen továbbra sem mozdult, csak állt egyhelyben és őket nézte, nyakában csillogott a könnycsepp alakú kristálymedál, annak a pontos mása, ami Harry tenyerében is lapult, törötten.
Harry kicsit elfordította a fejét, ahogy Ronhoz szólt, de még a csuklyást is látta a szeme sarkából.
- Ő az, akiről Piton beszélt…
- Csendet, Potter! – szólt egy fagyos hang mögüle, aztán egy kéz feküdt a vállára.
Voldemort lépett be mögöttük az irodahelyiség ajtaján és azon nyomban tovább is haladt, el az íróasztal mellett, fel a három lépcsőn a könyvtárba. Aztán az ajtó becsukódott, mire Harry megpördült – ekkor látta, hogy Piton is itt van velük. Fürkészve figyelte volt tanára minden mozdulatát, hátha árulkodik valami, mint az előbb, mikor intett a fejével. Harry úgy gondolta, az azt jelentette, hogy ne bosszantsa fel Voldemortot a szájaskodásával. De most nem mutatott semmi jelet, ami arra utalna, hogy továbbra is a pártjukon áll és segítene nekik, ha tudna. Most valahogy kerülte a tekintetüket és a fekete mágust követve egyszerűen elment mellettük.
Harry nem tudott barátaira figyelni, akik kérdőn néztek rá, mert nem ismert választ a benne is felmerülő kérdésekre és közülük is a legégetőbbre: mi a fene folyik itt?
Sziszegő, halk hang szólalt meg:
- Mindennel elkészültünk… - mondta a csuklyás illető vékony hangon, ezt azonban nem lehetett egykönnyen megállapítani, mert Harry azonnal rájött, hogy a kígyók nyelvén szól Voldemorthoz.
- A diákokat bezártuk a klubhelyiségekbe. A tanárokat foglyul ejtettük…
- Jó – nyugtázta egyszerűen Voldemort. – A szellemek?
- Elbújtak vagy elenyésztek a dementorokban… - jött a hátborzongató suttogás, amitől Ron és Hermione kellemetlenül összerezzent, Harry azonban régi ismerősként köszöntötte.
- A dementorok… - ismételte Voldemort. – Nem kellett volna idehoznod őket. A Vének kiszabadultak. Még gondunk lehet velük…
A csuklyás nem mondott semmit, ekkor egy új sziszegés hangzott fel a Dumbledore régi, hatalmas csillagvizsgálója által vetített árnyékból.
- Áhhh… Itt vannak végre…
Egy csúf, háromszögletű fej, majd hosszú, pikkelyes test bontakozott ki az árnyékból és a két illető lábai közt kezdett körözni. Harry zsibbadt elméjével alig fogta fel, hogy itt van Nagini, akiért alig néhány órája indultak el, hogy megöljék a benne lakozó lélek-résszel együtt. Sokkal távolibbnak tűnt az az időpont, mikor az Ollivander pálcaüzlet mögött találkoztak Pitonnal és Malfoy-jal.
- Féregfark előkerült végre? – szólt ismét Voldemort az álarcoshoz.
- Még nem… - hangzott a sziszegő válasz.
Habár Hermione és Ron mindebből semmit se értettek, Harrynek feltűnt az a közvetlenség, ahogyan a megszállt ember Voldemorthoz beszél.
- Féregfark… - ismételte a nevet a nagyúr. - Meg az az ostoba vén banya! Körültekintőbbnek kell lennünk a továbbiakban.
A beszélgetés hirtelen abbamaradt, mintha elvágták volna, Voldemort hátat fordított az ismeretlen csuklyásnak és visszasétált Harryékhez.
- Van valami, amit meg kell beszélnünk, Perselus – kezdte a varázsló és egyszerre olyan szúrósan nézett a fekete taláros Pitonra, mint korábban a halálfalók körében.
Piton figyelmesen hallgatott, de nem is hajbókolt, mint más halálfalók. Harryt nagyon különös érzés fogta el, olyasmi, amit néha korábban Dumbledore vagy Lupin iránt érzett. Annyira abszurdnak tűnt a gondolat, hogy megrázta a fejét, de akkor is ott motoszkált benne az, hogy tiszteli Pitont.
- Feltételezem, nem vártad, hogy máris feladatot bízok rád ezen a különleges estén, barátom – folytatta Voldemort, és meg sem várva Piton esetleges válaszadását, tovább beszélt. – Nagyon is tisztán látom a szemedben, hogy sokkal inkább a kényszer és az élni akarás mondatta veled azokat a szavakat a társaink gyűrűjében… De kezdetnek ez is megteszi. Egyelőre nem vártam tőled mást, hiszen dacára annak, hogy egy évvel ezelőtt megölted őt, még csak most kezdesz elszakadni Dumbledore tanításától.
Piton vonásai megkeményedtek a név említésétől. A három jó barát megint látta rajta, hogy az okklumenciája nem olyan eredményes most, talán a gyűlésen történtektől… - vélte Harry.
- Hosszú út lesz az, Piton, mire újra elfoglalhatod helyed a társaink közt, de én türelmes leszek – magyarázta a nagyúr. – Türelmes leszek, mert tudtam már húsz évvel ez előtt is, hogy veled olyan tanítványt nyertem, amilyent talán csak Evanstól reméltem…
Voldemort és Piton farkasszemet néztek, majd mikor a visszafogadott tanítvány elfordította tekintetét, a nagyúr Harryre és két barátjára figyelt fel.
- Evans… - susogta Voldemort Harryre meredve. – Bizony, Harry, az anyád felkeltette az érdeklődésemet. Bár csak sárvérű volt és gyűlölte a fekete mágiát, az ő esetében hajlandó lettem volna kivételt tenni.
- Micsoda megtiszteltetés! – vetette oda epésen Harry.
Voldemort arca riasztóan sápadni kezdett és tett egy lépést feléjük. Hermione automatikusan hátrált, Ron remegve ugyan, de a helyén maradt. Harry azonban dacosan nézett Voldemort szemeibe.
- Lesz még idő, amikor értékelnéd ezt a megtiszteltetést – mondta neki a varázsló. – Ezt vésd az eszedbe!
Most Voldemort vette le előbb a tekintetét Harryről. Már hátat fordított nekik és készült visszaballagni Pitonhoz, mikor Harry feltett egy kérdést, amin még ő maga is meglepődött. Annyi kérdése volt ugyanis, hogy utólag nem értette, mért épp egy ilyen lényegtelennel kezdte:
- Hová tűntek a festmények?
Voldemort egyetlen jelét sem mutatta, hogy meglepődött volna a kérdésen, helyette egyszerűen csettintett ujjaival, mire a Harryék mellett álló festőállványról lekerült a fekete bársony. Hermione kicsit összerezzent, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. A kép egy szobát ábrázolt, amiben össze-vissza elhelyezett székeken, karosszékeken, kanapékon és a szőnyegen is mindenhol emberek ültek: varázslók, boszorkányok, Roxfort minden portréalakja. Mind ide zsúfolódott össze, mintha valami menedék lenne árvíz idején.
- Ezt nézd! – suttogta Ron döbbenten Hermionénak. – Hát ide kerültek…
Harry szinte azonnal észrevette a sok hosszú szakáll és csúcsos süveg erdejében Dumbledore professzor alakját. Az öreg igazgató egy kényelmes karosszéken üldögélt és Harryt nézte, a többi portré-alak szunyókált vagy azt tettette, mindenesetre nem jelezték, hogy törődnének most bármivel is.
- Professzor… - suttogta Harry és kezdte megérteni a dolog miértjét. Voldemort megakadályozta, hogy a festmények szabadon kószálhassanak akár Roxfortban, akár más festményeik között, más helyekre.
- Professzor – ismételte és odalépett a kép elé. – Dumbledore professzor… Sajnálom, uram.
- Nincs mit sajnálnod, Harry – válaszolta a volt igazgató halvány mosollyal az arcán.
Ekkor Voldemort jött vissza és megállt Harry mellett.
- Vesztett, Dumbledore! Látja? – szólt a festménynek. – A mi Perselus barátunk végül döntött. Az erőt választotta és az életet, nem a maga hazugságait. Ez a mi kettőnk párbaja volt, Dumbledore. És maga veszített!
- Csak nehogy csalódj a nagy győzelmedben, Tom… – figyelmeztette őt Dumbledore, mint a tanár a túl büszke diákot.
- Nem lesz semmiféle csalódás – biztosította Voldemort. – Tudja én nem esem azokba a hibákba, mint maga.
- Bizonyára – bólintott nagy nyugodtan Dumbledore. – Te inkább újakat követsz el.
Voldemort kérdőn nézett rá.
- Például túlontúl biztos vagy benne, hogy sikerült legyőznöd a Főnix Rendjét. Talán már elfelejtetted, hogy a főhadiszállásunk lerombolása annyit se árt a Rendnek, mintha ellenünk fordítod a minisztériumot?
Voldemort ekkor újra elmosolyodott és nevetgélve megrázta a fejét.
- Nem is tudom, minek törődöm még magával, Dumbledore – mondta lekezelően. – Ha szellem lenne, talán képes lenne felfogni, hogy mi minden történt a Főnixekkel a halála óta eltelt időben, de mivel maga csak egy közönséges festmény, még mindig az elbizakodottságtól csöpögő szavait hangoztatja… ahogy életében is. Maga leszerepelt, Dumbledore!
- Mit csináltál a diákokkal? – kérdezte szigorúan a professzor, szeme villámokat szórt és döbbenetes volt látni, hogy még így, festményként is milyen erőt sugároz a puszta megjelenésével. Minden más festményalak tovább színlelte az alvást, mintha mind tudnák, hogy most egyedül Dumbledore-é a színtér.
- Bezárták őket – válaszolta Harry, mikor látta, hogy Voldemort csak gúnyosan vigyorog a festményre. – A klubhelyiségben vannak, uram…
- Úgy van – szólt most a fekete mágus. – Levelet küldtünk a szüleiknek a minisztériumba. Mikor reggel megérkezik a Szövetség képviselője, önként és dalolva fognak lemondani és megnevezni az új vezetés tagjait…
- Mágiaügyi Miniszter akar lenni? – kérdezett közbe Hermione, mikor összeszedte a bátorságát. Még mindig remegett, mint a nyárfalevél és könnyes volt az arca, ennek ellenére izzott a tekintete.
Voldemort egy pillanatig csendben nézte, mintha mérlegelné, hogy válaszoljon-e vagy büntesse meg a lányt a szemtelen közbeszólásáért. Aztán Harryre pillantott és végül válaszolt:
- Nem – mondta és ellépett a festménytől az íróasztal mögé. Keze végigsimított a szék karfáján. – Megelégszem ezzel a kényelmes karosszékkel.
Dumbledore nem reagált semmit erre, Harry fejében azonban lassan összeállt a kép, a nagy terv, amivel Voldemort átveszi a hatalmat. Hónapok óta irtotta a muglikat és varázslényeket, mert tudta, hogy a Szövetség egyre türelmetlenebb lesz, hogy miért nem képes semmit se tenni a minisztérium. A tétlenségről maga Voldemort gondoskodott, mint Marcus Leonard, az Auror Parancsnokság vezetője. A koboldok most végre tárgyalni kezdtek Scrimgeour-ral, erre felrobbantják őket mindenestül, mintha a miniszter tette volna. A Szövetség pedig lemondatja a vezetést, talán még bíróság elé is állítják őket, közben meg egy halálfalót neveznek ki a vezetés élére, mert a megfélemlített szülők azt fogják tenni, amit Voldemort mond.
- Maga? Megelégszik…? – nézett a fekete mágusra Ron, aki nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna, de hangja minden szótaggal erősebben csengett. – Maga semmivel sem elégszik meg!
Voldemort szemei egy pillanatig megint kínokat és halált ígértek, de ez gyorsan változott.
- Tévedsz, Weasley! Nem akarom a nyakamba venni a minisztérium ügyes-bajos dolgait. Még Dumbledore sem akarta… A minisztérium, a politika csak az ostoba, együgyű embereknek való, akiknek még ahhoz is előírt szabályzatok kellenek, hogy kimenjenek a vécére. Ez nem az én világom és nem is volt az soha.
Kis szünetet tartott, majd folytatta:
- Roxfort… egészen más. Egy varázsló itt lehet igazán otthon. Ez azon kevés dolgoknak az egyike, amiben Dumbledore-ral egyet értünk.
Ekkor újra a festményre pillantott, majd hirtelen mozdulattal felvette a földről a fekete bársonyt és hanyagul visszaterítette a képre, eltakarva Roxfort festményeit Harryék szeme elől.
- Elég volt belőle! – szólt egykedvűen. - Ideje lenne rátérnünk a fontosabb kérdésekre!
Ez a felszólítás Harrynek szólt, de ő még mindig túl zavarodott volt hozzá, hogy az agya jól forogjon.
Mintha ki akarná segíteni, egy halk susogó hang szólalt meg:
- A horcruxok… - suttogta Piton az egyik díszes oszlop mellől.
Voldemort feléje fordult, fekete köpenye meglebbent a lendülettől, s alóla egy fémes pánt villant ki, mely az övére volt erősítve.
- Úgy van! – mondta. – A horcruxok… ez az, ami az utóbbi másfél évben összekötött bennünket, nem igaz? Tudom, hogy Dumbledore rájött a titkomra, mert a bolond Horatius Lumpsluck nem bírta csukva tartani a száját.
Kényelmes léptekkel visszasétált a könyvtárhelyiség felé, s minden jelenlévő egyszerre mozdult tovább, mint valami fogaskerék. Piton hátrébb lépett az oszloptól, hogy elálljon a nagyúr útjából; a kék csuklyás illető elhelyezkedett egy széken, ami a kitárt ablak előtt állt, majd ráérősen simogatni kezdte Nagini fejét, aki odasiklott a lábához. Harry, Ron és Hermione mintha egy mágnes vonzásának engedelmeskednének, követték Voldemortot hátra.
Harry még sosem járt az irodának ezen a részén. Dumbledore-ral és McGalagonnyal mindig az íróasztalnál beszélgettek, sosem hívták hátra. A könyvtár kőpadlója fényes volt és ápolt, nem úgy, mint a kastély többi része. A falak mentén itt nem festmények, hanem könyves szekrények voltak, felfelé két oldalt pedig lépcső vezetett a csillagvizsgálóhoz. A hat fős társaság ez alatt gyűlt össze.
- Honnan tudta meg, hogy Dumbledore professzor rájött a titkára? – kérdezte Harry, mintha egyszerre kitisztult volna az agya.
- Tőled – válaszolta egyszerűen Voldemort. – Legilimentáltalak, mikor karácsonykor a főhadiszálláson aludtál.
Harry összeráncolta a homlokát.
- Azt hittük, hogy nem juthat be oda. Mordon határvonala…
- Visszatartott volna – fejezte be helyette a varázsló. – Igen… De mindig van megoldás, minden falon át lehet jutni, bármilyen magas.
Megint úgy tűnt, hogy nem fog többet mondani, mert most Hermione szólalt meg:
- Hogyan csinálta?
Ha Harry nem lett volna ilyen szörnyen ideges, valószínűleg jót derült volna rajta, hogy a lány még ilyen kilátástalan helyzetben is képes törni a fejét valamilyen rejtélyen és meg akarja ismerni mindennek a mikéntjét.
- Csak szépen sorjában haladjunk! – javasolta Voldemort. Karjait összefonta maga előtt és szilárdan állt előttük, Pitonhoz és a hármashoz fordulva. Ő nem járkált fel-alá, ahogy Piton vagy korábban Dumbledore, vagy maga Harry, ha gondolkozott valamin.
- Először is, Potter, hány horcruxomat törtétek össze?
Harry összenézett barátaival, s mind úgy gondolták, hogy fölösleges lenne hazudniuk.
- Kettőt – vallotta be helyette Hermione. – Mardekár medálját és Hugrabug poharát a laboratóriumban.
Voldemort bólogatott, de most nem mosolygott. Szemeit összeszűkítette, hunyorogva nézett rájuk. Harry most is, ahogy minden másodpercben, meg volt győződve, hogy a pálca rá szegeződik és élete véget ér.
De a vég tovább váratott magára.
- Nos, ez megint csak azt bizonyítja, hogy mégiscsak érdemesek vagytok Voldemort nagyúr figyelmére.
Harry megint megnézte a tenyerében tartott törött nyakláncot, aminek a mása ott csillogott a kék taláros álarcos nyakában. Összeráncolta a homlokát és nem tudta kiverni a fejéből, hogy talán átverték őket.
- Miért érzem úgy, hogy valami nincs rendben azokkal az eltört horcruxokkal? – kérdezte Voldemorttól, aki erre megint felvonta a szemöldökét.
- Valami nincs velük rendben? – kérdezett vissza immár sokadszorra. Harry ezt egyre idegesítőbbnek találta. – Megnyugtathatlak, semmi rendellenes nem volt azokkal a horcruxokkal. Mindkettőt elrejtettem, hogy soha senki ne akadjon rájuk és csupán annyi volt a feladatuk, hogy megvédjék az életemet.
Harry felhorkantott.
- Mért játszadozik még velünk? Hagyta, hogy összetörjük a horcruxokat! Mi értelme volt ennek?!
Sokára jött válasz a kérdésére, és olyan erősen szorította ökölbe a kezét a nyakláncon, hogy belesajdultak az ujjai. Voldemort hátratűrte köpenyét és újra elővillant a derekára szíjazott valami: egy rubinköves kard ezüstös csillogása. Kényelmesen zsebre dugta a kezét.
- Látod ezt az oldalamon?
Már megint egy kérdés a kérdésemre! – dühöngött magában Harry, de Voldemort fagyos pillantása mégis megijesztette, ezért kelletlenül válaszolt: - Igen.
Voldemort keze végigsiklott Griffendél kardjának markolatán.
- Korábban minden vágyam volt, hogy megszerezzem magamnak ezt a pompás kardot és horcrux-szá változtassam… - Hermione a szájára szorította a kezét félelmében, mert Voldemort most kihúzta a kardot egyetlen erős mozdulattal. A fém hideg súrlódása búgó hanggal töltötte meg a szobát.
Voldemort maga elé emelte a kardot, megcsodálta, hogy csillog rajta a holdfény, majd megfordította és markolattal előre odadobta Harrynek. Harry fürgén elkapta és meglepetten nézett Voldemortra.
- Ne higgye, hogy nem próbálom meg összetörni – szólt fenyegetően. – Nem tud megállítani benne…
- Előbb nézd csak meg! – javasolta Voldemort.
Harry kérdőre nyitotta a száját, de Voldemort addigra már meg is suhintotta a pálcáját.
- Demonstrate! – mondta a fekete mágus, mire a kard pengéjének hegyéből vékony füst szállt ki és egy szót formált: acutus.
- Nem horcrux? – foglalta össze Hermione, mielőtt még Harry vagy Ron összerakta volna a fejében a látottakat és hallottakat.
- Nem, nem az – felelte Voldemort.
- De hát még nem érte el a hat horcruxot! – mondta a lány a fejét csóválva. – Vagy igen…?
- Nem – jött a válasz. – Ha nagyon kíváncsiak vagytok, elmondom, hogy jelenleg mindössze kettő horcruxom van. Nagini és az, ami Hollóhátitól maradt rám… És ezeket is felhasználtam további céljaim érdekében.
Harry felmutatta a törött könnycsepp-medált.
- És ez kié volt? – kérdezte. - Nem ez volt Hollóháti Hedvigé?
- Nem – mondta a varázsló. - De ez nem tartozik rátok.
Ez a válasz még jobban meglepte őket, mint bármelyik eddigi. Hermione, Harry és Ron értetlenül pillantottak össze. Ha valamit nem akar megosztani velük, akkor az azért lehet, mert nem is akarja megölni őket?
- Nem értem – vallotta be a lány.
- Nem számít – intette le Voldemort. – Nem kell értenétek. A dolgok megváltoztak az utóbbi hónapokban. Ti Dumbledore parancsára folytattátok a horcruxok utáni keresést, de az információitok elavultak voltak. A sok horcrux már nem számított. Nem léptem közbe akkor sem, mikor a fülem hallatára beszélt Perselus az összeesküvőknek arról a bizonyos fegyverről. Én ugyanis, ellentétben az árulókkal, nagyon is tisztában voltam vele, mit akar megsemmisíteni Piton barátunk.
Piton kissé eltátotta a száját, úgy meredt Voldemort tarkójára. Harry kíváncsi volt, vajon számít-e még valamit ez az egész Pitonnak, vagy teljesen feladott mindent és Voldemort szolgája lett újra, ahogy Draco Malfoy.
Hermione tovább kérdezősködött:
- Miért hagyta elpusztulni őket? Mért hagyta, hogy betörjünk a laboratóriumába?
Harry attól tartott, veszélyes lesz ez a sok kérdés és Voldemort előbb-utóbb megelégeli, és megbünteti valamivel Hermionét, de nagy megkönnyebbülésére nem történt ilyesmi.
- Mert azt akartam, hogy elpusztuljanak azok a horcruxok – hangzott a meglepetésszerű válasz.
- De hát azok a lelke részei voltak! – sápítozott Hermione. – Saját magát hagyta meghalni? Én azt hittem…
- Sok mindent hittél, Dumbledore-ral együtt – vágott közbe Voldemort. – Azok a horcruxok problémát okoztak nekem, amint arra nemrég rájöttem.
A Voldemort mögött álló Piton leeresztette karba tett kezét.
- Hogy érted ezt, nagyúr? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
Voldemort a válla fölött ránézett, aztán visszafordult Harryékhez.
- Amint arról Perselustól bizonyára értesültetek – szólt halkan -, az egyik horcruxom az uralma alá hajtott egy embert és néhány hónappal ezelőtt találkozott velem. Nem tudott semmiről természetesen, hogy mi folyik a világban, hogy mi történt az elmúlt években. Azonban mikor rám talált, megpróbált elpusztítani engem.
- Saját magát akarta megölni?! – tátotta el a száját Harry. - De hát, miért? Az is maga volt!
A fekete mágus már nem mosolygott, ellenkezőleg: komor arccal nézett rá.
- Többé már nem – sziszegte halkan. - Valaki ugyanis megbűvölte…
- Megbűvölte? – ismételte Ron.
Voldemort bólintott.
- Az a valaki… nagyon jól ismerte a horcruxokat, vagy legalábbis ismerte a titkukat. Megbűvölte őket, hogy ha életre kelnek, ellenem forduljanak.
Piton közelebb ment Voldemorthoz és rettenetes idegességében így szólt hozzá:
- Én nem, Nagyúr! Én nem tudtam volna…
- Persze, hogy nem te voltál, Perselus! – vágott közbe Voldemort. – De igenis sok közöd volt hozzá! Olyannyira jelentős volt az a perc, mikor a tanítványaim közé fogadtalak, hogy arra magam sem gondoltam volna soha. Nem hittem volna például, hogy veled együtt egy veszélyes ellenséget is a köreimbe fogadok, aki olyan tehetségesnek bizonyult, hogy csak sok évvel a halála után jöttem rá, ő volt, aki mindvégig akadályozott engem.
Harry és Hermione megint összenéztek, Ron a homlokát ráncolta.
- Az a két leány… - sziszegte Voldemort párszaszóul. - Az egész Főnix Rendje nem okozott annyi kárt nekem, mint ők ketten…
Piton nem fűzött hozzá semmit, idegesen rángatózó arcizma utalt nyugtalanságára, ahogy a faragott oszlop mellett állt. Harry ebben a helyzetben csak egy valamire tudott gondolni, ami még hiányzott neki, hogy megértse ezt a rejtélyt:
- Akkor miért nem pusztította el maga a horcruxokat?
Voldemort rögtön válaszolt.
- Nem akartam felhívni a figyelmet arra, hogy megtudtam, Dumbledore vadászott a horcruxokra, ezért hagytam, hadd tegyétek a dolgotokat. Így azt hihettétek, hogy nyugodtan szőhetitek a terveiteket és egyre közelebb juttok a célotokhoz…
Ekkor Hermionéra pillantott.
- Tudod, Granger, nincs könnyebben kezelhető ember, mint az, aki egy pillanatba sűrítve ismeri fel, hogy hosszú munkája teljes kudarc volt. Belenézek a szemedbe és látom, hogyan dől le szépen az a terv, amit Dumbledore ültetett a fejedbe. Hmmm… - hümmögött Voldemort elégedetten, mikor Hermione lesütötte a szemét. – Ha tudnád, milyen terv is volt az valójában…! Kis porszem voltál csak, mégis, milyen sok gondot okoztál nekem.
Hermione elképedve nézett fel most Voldemortra.
- Azt hiszed, nem tudom? – kérdezte a nagyúr. – Hányszor mentetted ki Pottert a halálból! Hasznos voltál Dumbledore-nak, hasznosabb, mint a Főnix Rendje sok tagja. Roppantul érdekelne, mikor hálózott be téged?
Hermione szipogott párat, aztán megint lesütötte a szemét. Nem akart válaszolni a kérdésre, de úgy tűnt, Voldemortot ez nem zavarja. Most Harryre nézett vigyorogva.
- Hosszú évek alatt rájöttem, hogyan tudtál annyi ideig ellenállni a hatalmamnak, miért vallott kudarcot annyi gyilkossági kísérletem…
Ez a kijelentés megint magára vonta a figyelmet, egyedül az ablaknál ülő taláros alak tűnt úgy, hogy nem figyeli Voldemortot – ő csak komótos nyugalommal simogatta Nagini fejét.
- Mikor megtudtam, hogy értesz a kígyók nyelvén – folytatta a varázsló -, arra gondoltam, hogy ez is csak egy újabb aggasztó jel, ami bizonyítja azt, amit akkor még te magad sem tudtál – arra születtél, hogy elpusztíts engem. Ma már tudom, hogy nem születtél erre… Valójában akkor tettél szert ezekre a képességekre, mikor megpróbáltalak megölni. Mikor az átok ereje ellenem fordult és téged sértetlenül hagyott, utolsó kétségbeesésemben megpróbáltam megszállni a legközelebbi embert…
Voldemort ekkor lassan hátrafordult.
- De az az illető igen hatásosan védekezett.
Piton újra karba fonta a kezét és a szeme se rebbent, ahogy a nagyúr kissé dühösen nézett rá.
- Maga volt ott? – kérdezte Hermione Pitontól.
- Találtunk egy halálfaló maszkot a romok közt – emlékezett vissza Ron kiszáradt szájjal -, de azt hittük, Bellatrix Lestrange-zsé…
Piton helyett Voldemort válaszolt nekik:
- Igen, Perselus a parancsomra elkísért engem arra helyre, a sarkamban lépkedett végig és szemtanúja volt mindennek, ami történt. Mikor az utolsó varázslat megzavarodott és elkezdte lerombolni a házat és engem is, gyorsan elhagytam a testem és megpróbáltam megszállni őt. De az én Perselus barátom, mintha tudta volna, hogy mi fog történni…
Újból Pitonra nézett, aki leeresztette a kezét és nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Nem tudtam, hogy mi fog pontosan történni, Nagyúr – mondta. – De azt sejtettem, hogy nem úgy fog alakulni, ahogy elképzelted.
Harry észrevette, hogy Piton korántsem azzal a megalázó tisztelettel beszél Voldemorthoz, mint a többi halálfaló, mikor a körben álltak.
- Hát persze… - suttogta Voldemort. – Nyilván Dumbledore figyelmeztetett, jól tudom? De honnan tudhatta, hogy a gyilkossági kísérlet kudarcba fulladhat? Talán onnan, hogy ez is meg volt jövendölve? Hogy mi még találkozni fogunk legalább egyszer, mielőtt még végeznénk egymással? És az első találkozásnál valami rendkívüli fog bekövetkezni… Vagy talán nem is olyan rendkívüli.
- Mire akar kilyukadni? – kérdezte Harry.
- Sokat gondolkoztam a jóslaton, elhiheted. Rögtön, mikor tudomást szereztem róla és azután még többet, hogy elvesztettem minden erőmet. S két éve még újabb részletek tárultak fel előttem, mikor meg akartalak szállni a minisztériumban. Arra a következtetésre jutottam, hogy a jóslat semmi olyan eseményt nem közölt, ami megdöbbentő vagy lehetetlen lett volna – és még inkább: semmi olyat, ami megismételhetetlen. Minden, ami a jóslatban volt, rám vonatkozott, olyan dolgokat határozott meg, amiket én teszek a saját elhatározásomból és az én cselekedeteim fogják eredményezni ezeket az eseményeket. Mintha az, aki megjósolta volna a jövőt, pontosan tudta volna, hogy egy esetleges majdani ellenségemről tudomást szerezve én rögtön megkezdem a kutatást utána és az első adandó alkalommal el fogom őt pusztítani. Ha pedig nem sikerülne a gyilkossági kísérlet és valamilyen szerencsétlenség folytán a testem elhalna, igyekeznék minél előbb megszállni valakit, és akkor csak azt az egyetlen személyt szállhatom meg, aki a közelemben tartózkodik. Ha utólag belegondolok, igen hasznos volt magammal vinnem Perselust… akarom mondani, hasznos lett volna. Mindezek tetejébe a jóslat meglehetősen pontosan kijelölt két fiút, mintha valóban az lett volna a célja, hogy én ezekre a gyermekekre koncentráljak, pontosan ezekre és ne másra. És ezek közül az egyiknek pontosan az a személy volt az anyja, akit én már hosszú ideje próbáltam megnyerni az ügyünknek, bámulatos varázsereje miatt. Nem a sors vagy a végzet vagy bármi más földön túli hatalom vezetett el Lily Evans-höz és hozzád, hanem pusztán csak a következetesség.
- Még mindig nem értem… - mondta Harry.
- A lényeg az, Harry Potter, hogy a jós egy olyan helyzetet látott előre, aminek a bekövetkezése szükségszerű. Minden előző cselekedetemből következetesek, előreláthatóak voltak jövőbeli tetteim és ez alapján könnyen csapdába tudtak engem csalni. A jós tudta, hogy az egész világon, minden ellenségem közül egyedül Lily Evans az, akinek felajánlanám az életben maradás lehetőségét.
- De miért? – szólt közbe Harry. – Sosem értettem ezt. Miért ajánlotta fel az anyámnak, hogy életben maradhat?
- Ennek számos oka volt, Harry Potter – válaszolta a nagyúr. – Legelőször is azért, mert az anyád volt a Roxfort egyik legkiemelkedőbb tanulója, megvolt benne a lehetőség, hogy Dumbledore-hoz hasonló erejű mágus váljon belőle. Viszont még fiatal volt, ezért befolyásolhattam őt – akkoriban így gondoltam. Ma azonban már tudom, hogy nem lett volna esélyem magam mellé állítanom őt, mert túl nagy volt rajta Dumbledore hatása. Még az előtt szállt szembe velem, nem egy, de három alkalommal, hogy egyáltalán végzett volna Roxfortban. Persze, a jóslatból tudhatsz róla, hogy az apád és még mások is harcoltak velem és túlélték, de egyikük sem, még maga Dumbledore sem volt olyan eredményes ellenfelem, mint a sárvérű anyád.
Harrynek ökölbe szorult a keze, de fékezte magát. Semmi értelme nem lenne, ha most hősködni kezdene – figyelmeztette egy hang, ami érdekes módon Pitonéra emlékeztette.
- Lily Evans és a kis véráruló barátnője megesküdtek, hogy megölnek engem, bármi áron… Mi tagadás, remek munkát végeztek.
- Kicsoda…? – szúrta közbe a kérdést Ron, de Voldemort nem is figyelt rá.
- De nem csak e miatt akartam a társaim között tudni Evans-ot. A legelső találkozásunkkor, még egy évvel a háború kezdete előtt megtudtam róla, hogy nem másnak, mint annak a Rose Montgomerynek a lánya, aki a kísérleti alanyom volt két éven keresztül és akiről azt hittem, sikerült megölnöm az akadékoskodó Muriel Prewett-el együtt. Súlyos hibákat követtem el egymás után, láthattam volna előre, hogy az a korai megingásom még megbosszulja magát. Ötven évvel ezelőtt elengedtem azt a Montgomery-t, hadd éljen… Ez a kis hiba, mit mondjak, jól kinőtte magát!
Voldemort felnevetett, de senki nem nevetett vele, őt azonban ez nem zavarta.
- És ez – folytatta - csak egy kis szelete volt annak a tervnek, amit Dumbledore kovácsolt ellenem.
- Dumbledore? – visszhangozta Harry.
- A jóslat… - szólt Voldemort -, amiről úgy tartják, meghatározta a jövőnket, érdekes módon, látszólag olyan véletleneken alapult, amik meglehetősen valószínűtlenek. Mennyi esélye volt, hogy megtörténjen ez? Mennyi esélye volt annak, hogy most, ebben a pillanatban itt fogunk állni egymás előtt, halálos ellenségekként? Ez csak arra enged következtetni, hogy valaki pontosan tudta, mikor és hol kell elhangoznia annak a jóslatnak. És még sok mást is tudnia kellett: a jós tudta, hogy az Adava Kedavra átok ellen egyetlen védekezés létezik, egy emberáldozat, ha az a valaki önként adja az életét. Ugyanannak a gyilkosnak a kezétől kell meghalnia, aki meg akarja ölni azt, akit ő viszont védeni akar.
Harry megrázta a fejét.
- Honnan tudhatta volna bárki is előre, hogy az fog történni? Ezt a varázslatot nem ismerték előtte! – tárta szét értetlenül a karját.
- És ki hazudta ezt mindenkinek? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Voldemort. – Albus Dumbledore, akinek magának is volt egy igen érdekes átokhege! Hidd el, Potter, megbizonyosodtam róla, hogy nem különleges és rendkívüli az, ami veled történt. Erre hat évvel ezelőtt jöttem rá, mikor kudarcot vallottam a Bölcsek Kövével. Te nem tudod, mert eszméletlen voltál, de mikor Mógus teste elkezdett megperzselődni, kiszálltam belőle…
- Tudom - motyogta Harry.
-… és megpróbáltam beléd költözni – fejezte be a mondatot Voldemort, meghökkentve Harryt, Ront és Hermionét. – Természetesen megint nem tudtam megtenni, de akkor kezdtem megérteni valamit. Mikor elhagytam Mógust, a teste porladása azonnal megállt – igaz, már menthetetlen volt – tehát az a rejtélyes védelem egyedül ellenem működött. Elmentem Roxfortból és még aznap este megszálltam valaki mást – egy aurort, Theodore | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
