|
- Ginny… - szólt Harry miután visszanyerte hangjának árnyékát egy borzalmasan rossz ízű bájitaltól, amit Madam Pomfrey erőszakolt le a torkán. – Ginny!
- Ne beszélj! – szólt szigorúan a javasasszony és máris terelte kifelé a gyengélkedőn összeverődött embereket, hogy ne zavarják az ápoltját.
Hagrid mellett Kingsley Shacklebolt, Tonks és Mordon is aggódva figyelték a lassan magához térő Harryt.
- Gyerünk, ki innen! – mutatott az ajtó irányába Madam Pomfrey, de Harry nem hagyta magát.
Megfogta Ginny karját, aki a legközelebb állt az ágya mellett. A lány szemei vörösek voltak a sok sírástól, de már nyugodtabb volt, hogy látta, Harry állapota javult valamelyest az öt különböző varázsszernek köszönhetően. Harry odahúzta magához Ginnyt és a fülébe súgott:
- Ne hagyd, hogy elmondja nekik! – nézett rá szigorúan. – Ne hagyd, hogy Hagrid beszéljen!
- De Harry…?
- Hagyják magukra a beteget! – szólt ismét a javasasszony és Ginnyt is kezdte kitessékelni a gyengélkedő ajtaján.
- Nem mondhatja el! – tátogta Harry és őszintén remélte, hogy a lány megértette mennyire fontos ez.
Az ajtó bezáródott mögötte, Madam Pomfrey pedig visszaballagott Harry ágyához egy nagy, ezüst tálcával a kezében, melyen egy forrón gőzölgő bájitallal teli serleg állt.
- Elegem van… - nyögte Harry és visszahanyatlott a párnájára.
- Hajlandó végre elmondani, hogyan átkozták meg? – tette fel csípősen a kérdést az asszony.
Harry kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára és megrázta a fejét. Madam Pomfrey összevonta a szemöldökét.
- Ha nem segít, még tovább bent kell tartanom – jelentette ki.
Harry nem szólt egy szót sem, a javasasszony pedig egy cseppet sem örült ennek. A kezébe nyomta a gőzölgő serleget.
- Ezt igya ki. Holnap pedig hozzálátunk a kúrához.
Harry keze megdermedt a levegőben.
- Kúrához? – kérdezte gyanakvóan.
- Igen – biccentett ingerülten az asszony. – Mivel nem hajlandó elárulni semmit arról, hogy mi történt a tiltott rengetegben, kénytelen vagyok magam rájönni. Most pedig igya ki és aludjon!
Harry kénytelen volt engedelmeskedni, s mihelyt legurított a torkán egy kortyot a varázsfőzetből, azonnal elnyomta az álom.
Csak másnap délután kapott választ a kérdésre, hogy sikerült-e megértetnie Ginnyvel, mennyire fontos titokban tartani a történteket, miután Madam Pomfrey álomitalától egészen fél egyig aludt. A szokásos hétvégi roxforti zaj ébresztette fel, diákok zajongása, Hóborc rendetlenkedése és madárcsicsergés. Az ablakon vidáman sütött be a nap, jelezve, hogy minden kétséget kizáróan beköszöntött a tavasz.
Harry álmos szemmel nézett körbe a gyengélkedőn.
- Felébredt? – kérdezte Madam Pomfrey. – Akkor mindjárt beküldöm a barátait.
Harry néhány szapora pislogással kiűzte szeméből az álmosságot és minden erejét latba vetve lassan, fájdalmasan ülő helyzetbe tornázta magát. Csalódottan állapította meg, hogy alig javult valamit az egész testében jelen lévő fájdalom. Annak azonban örült, hogy a feje nem akar széthasadni, mint rendszeresen.
- A változatosság kedvéért… - motyogta halkan, szórakozottan kapargatva a sebhelyét.
- Tessék? – kérdezte a gyengélkedő végében lévő irodájába tartó javasasszony, miközben elhaladt előtte.
Mögötte Ginny lépett be az ajtón, s Harrynek nem is kellett más látványa ébredés után.
- Szia! – mosolygott őszintén, miközben a lány odasietett hozzá.
- Szia – köszönt Ginny, majd lehajolt és megcsókolta. – Hogy érzed magad?
Harry hanyagul megvonta a vállát, de Ginnyt ennyivel nem nyugtatta meg.
- Mindenesetre jobban, mint tegnap este – tette hozzá, látva a lány rosszalló tekintetét.
Egy teljes percig csak nézték egymást, aztán Ginny óvatosan átölelte. Harry a tüdejét szorító fájdalom ellenére is úgy érezte, máris jobban van.
A lány válla fölött Harry pillantása a gyengélkedő másik végére esett. Az ajtóban újabb két alak tűnt fel: Mordon és Lupin. Ginny is észrevette őket és gyorsan, de nem túl feltűnő sietséggel elengedték egymást.
Az öreg auror pont ugyanúgy festett, mint mindig, de Lupin olyan sápadt volt, akár a telihold és haja is őszebbnek tűnt, mint mikor Harry utoljára látta. Ennek pedig már több mint egy hónapja volt. Harry csak most érezte meg igazán a hiányát és megint feltámadt benne az árulás érzete, amit Piton felbukkanása óta egyre gyakrabban érzett.
- Szervusz, Harry! – köszönt kinézetét meghazudtoló vidámsággal Lupin. Harry úgy érezte, jókedve csak futólagos, s mögötte nincs semmi – ami a történtekből adódóan egyáltalán nem volt különös.
- Hát te? – nézett rá Harry döbbenten. – Máris ébren? Azt hittem egész este nem aludtál a telihold miatt.
Lupin fáradtan mosolygott rá és odahúzott egy széket az ágya mellé.
- Muszáj volt felkelni – mondta. – Sok dolog szakadt a nyakunkba.
Harry csöndben maradt és a Lupin szavaira az arcára kiülő mosoly lassan lehervadt. Pontosan tudta, milyen katasztrofális helyzetet teremtett, hogy McGalagony Voldemort kezei közé került. Talán már most kínozni kezdte, hogy fedje fel a Rend titkait…
- Tudjátok, mi történt? – kérdezte Harry és reménykedve az ajkába harapott.
- Persze, Hagrid mindent elmondott – válaszolta Lupin.
Harry pont ettől félt, s most szeme lopva Ginnyre vándorolt. A lány tagadólag megrázta a fejét, Harry remélte, hogy ez arra utal, Hagrid nem beszélt Piton megmenekülésének körülményeiről.
- McGalagony? – Harry ennyit tudott kipréselni magából elsőre.
- Nem tudjuk hová tűnt – közölte a lesújtó hírt Mordon. – Egy tucat aurort állítottak rá az ügyre, de egyelőre semmi.
Harry ebből arra következtetett, hogy McGalagony talán még életben van. Ha Voldemort végzett volna vele, már megtalálták volna a holttestét, ahogyan Madam Bones-szét is.
- Már szóltunk Mollynak és Murielnek – folytatta Lupin. – Holnap-holnapután elhagyjuk a főhadiszállást…
Harry bólogatott. Egyáltalán nem volt meglepve ettől a hírtől. Voldemort valószínűleg elsőként azt akarja majd kiszedni McGalagonyból, hogy hol vannak a Rend titkai.
- És hová megyünk ez után? – kérdezte Harry.
Lupin mélyet sóhajtott.
- Nem tudjuk egyelőre – felelte bizonytalanul. – Elképzelhető, hogy nem lesz kijelölt főhadiszállás, hanem mindig máshol tartjuk majd a találkozókat.
Harry egy darabig elgondolkozva pislogott.
- Ez jó ötletnek tűnik… - mondta, aztán egy sokkal nyomasztóbb kérdést tett fel: - És… és hányan haltak meg?
A két férfi összepillantott, majd rövid sóhaj után Mordon válaszolt.
- Akkor az erdőben öt kentaur, két auror - Dawlish és egy őrszolgálatos, Byron -, az óriás, aki Golgomát csatlósai közt volt, meg három halálfaló halt meg…
- Köztük volt Bellatrix Lestrange? – szólt közbe Harry miközben a takaróját bámulta mereven.
- Lestrange? – szólt élesen Lupin. – Nem. Miért, te láttad őt?
Harry felnézett rá és a homlokát ráncolta.
- Nem, de az egyik halálfaló egy nő volt a hangja alapján. És őt megölték a kentaurok…
- Alecto Carrow – szólt hirtelen Mordon. – Megtaláltuk a holttestét – bólintott az öreg auror.
Harrynek ismerős volt a név.
- Alecto… Alecto?
- Ő itt volt a Roxfortban, mikor Dumbledore meghalt. A testvérével, Amycusszal együtt – segítette ki Mordon, s Harrynek máris beugrott a halálfaló arca. - Akkor meglógtak előlünk, de most nem. At letartóztattuk és a minisztériumba szállítottuk.
Harry mélyet sóhajtott. Szóval Bellatrix életben van! Furcsa elégedettséggel töltötte el ez a gondolat, azok után, hogy a tisztáson azt hitte, a kentaurok végeztek vele. Olyan keserűség és csalódottság lett akkor úrrá rajta, ami csak sokkal később, az erdei kaland utáni lábadozás során tudatosult benne.
- Harry, más is történt azóta… – lépett közelebb az ágyhoz Ginny, majd mikor Harry felpillantott rá, leült az ágya szélére. – Mások is meghaltak… sokan.
- Kik? – várta a folytatást Harry, előre félve, hogy mit fog hallani.
- Az óriás, aki az erdőben elbújt, még korábban megölte azokat, akik a hegyekben éltek – folytatta Ginny. Lupin és Mordon komoran hallgattak. – Mindenki meghalt, aki segíteni jött nekünk…
Harry némán hápogott és próbálta felfogni mit jelent mindez.
- De… de akkor Gróp? Ott volt velük! – nézett körbe a két varázsló arcán.
Lupin csendesen szólalt meg.
- Ő is halott – mondta. – Hagrid és Alastor azonnal felmentek hozzájuk, miután behoztak téged a gyengélkedőre, hogy beszéljenek velük.
- Azt akartuk megtudni, hogy-hogy nem vették észre a másik óriást a rengetegben – vette át a szót Mordon. - Csakhogy mindegyiküket megölték már napokkal korábban. Talán akkor, mikor Tudodki elment a kentaurokhoz.
- Egyetlen óriás végzett velük? – hüledezett Harry.
- A jelekből ítélve legalább ketten lehettek – pontosított az öreg auror. - És még egy varázsló, mert az egyikkel átok végzett, nem fegyver. Talán maga Tudodki volt az…
Harry gondterhelten beletúrt a hajába és felsóhajtott.
- Hagrid hogy van? – érdeklődött együtt érzően.
- Az erdőben van – válaszolta Ginny szomorúan. - Eltemeti a testvérét, meg a többi óriást. A kentaurok megengedték neki, azok után, hogy segített legyőzni a halálfalókat, meg azt a másik óriást.
Harry görnyedten előredőlt, kezét erőtlenül az ölébe ejtette. Még mindig fájt a válla a megszegett eskü utóhatásaként, de próbált nem törődni vele.
- Hogy került oda Firenze? Azt hittem, nem mehet be az erdőbe.
- Párbajozott azzal a Goronnal az igazáért – világosította fel Ginny. – Elmesélte, miután az aurorok elvitték a halálfalókat. Azt mondta, tudta, mi folyik az erdőben, mert a nővére elmondta neki – az volt az a kentaur nő, akit láttunk a tisztáson. A Kenan nevű kényszerítette, hogy gyógyítsa meg Voldemortot, különben becsalja Firenzét az erdőbe és akkor a társai megölik… De Firenze elébe ment a dolgoknak. Meggyőzte Goront, hogy van valaki, aki sokkal nagyobb árulást követ el a népükön, mint ő.
- Kicsit korábban is jöhettek volna! – morgolódott Harry. – Akkor talán McGalagony is…
- Nem jöhettek addig, amíg Voldemort is ott volt, te is tudod – figyelmeztette Ginny és megfogta a kezét. – Így legalább megmenekült Hagrid…
Harrynek eszébe jutott a másik túlélő, rögtön rá is kérdezett:
- Megtaláltátok Umbridge-ot?
Ginny és Lupin ekkor összepillantottak, aztán a férfi válaszolt.
- Igen, megtaláltuk. Beszállították a Szent Mungóba… tudod, megharapta egy vérfarkas.
Harrynek leesett az álla, majd gyanakvóan nézett Lupinra.
- Te?
Lupin felnevetett.
- Dehogy, Harry! Én bezárkóztam a lakásomba – telihold előtt mindig elhagyom a Roxfortot. Ilyenkor Kingsley vált fel.
- Ironikus, nem? – szólalt meg Ginny. Lupin, Harry és Mordon kérdőn rápillantottak.
- Umbridge volt az, aki megszigorította a vérfarkas-törvényeket – magyarázta. – És most ő is azok között végzi, akiktől undorodott.
Harry nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon a gondolatra. A legkevésbé sem sajnálta Umbridge-ot, sőt, úgy érezte, hogy ez a legigazságosabb dolog, ami történhetett vele.
Ginny megköszörülte a torkát, s kicsit megszorította Harry kezét, hogy az rá figyeljen. A finom ujjak nyomása is elég volt ahhoz, hogy a fájdalom a kezébe nyilalljon, de megerőltette magát és rakoncátlankodó arcizmait.
- Harry, ez még nem minden – mondta a lány. – Sok szörnyű dolog történt az elmúlt napokban. A többsége tegnap.
Ginny Mordonra nézett, aki recsegő hangján beszámolt a történtekről:
- Nemcsak minket támadtak meg. A dementorok visszatértek és rávetették magukat a koboldokra. A hadseregük nagy része egy pillanat alatt odaveszett.
- Az hogy lehet? – döbbent meg Harry és a vigyor azonnal eltűnt az arcáról.
- A dementorok kiszívják a mágikus erőt a tárgyakból is – emlékeztette Lupin. – És az elvarázsolt páncélok tehetetlenek voltak velük szemben. Ahogy a koboldok is. A páncélok egyszerűen szétestek…
- Voldemort egy nap alatt elvégezte azt, amivel Scrimgeur november óta próbálkozik – tette hozzá Ginny.
Harry még csak kezdte megemészteni a hallottakat, de Mordon máris folytatta:
- A kentaurok rezervátumaiban is gyilkosságok történtek már hónapok óta, de csak az elmúlt két napban megduplázódtak. Egyértelműen a halálfalók keze van a dologban.
Harry a fejét csóválta, Ginny pedig a kezébe nyomta a Reggeli Próféta aznapi számát. Harry ilyen címeket olvasott az első oldalon: A Szövetség Scrimgeurt hibáztatja…; Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén újabb rémtettei…; EXODUS! – A sellők elhagyják a brit partokat…
Szükségtelen volt elolvasnia a cikkeket, mert Lupin, Mordon és Ginny felváltva kommentálták őket.
- A sellők attól félnek, őket is megtámadják – mesélte a lány. - Sorra hagyják el a mély tavakat. A muglik elől ugyan menedéket biztosítottak, de a varázslók elől már nem.
- A Fekete-tóban élő sellők is bejelentették, hogy nyugodtabb vizek után néznek. Azt mondják, valaki mérgezi őket a roxforti szennyvízcsatornából… - Mordon rosszallóan megrázta a fejét. – Pedig már vagy ötszáz éve zavartalanul élünk velük!
Harry ide-oda kapkodta közöttük a tekintetét.
- A Mágusok Nemzetközi Szövetsége máris felelősségre vonta a minisztériumot egy nem épp kedves hangú levélben – mondta Lupin, akinek fáradt, koravén arcán még mélyebben ültek a ráncok. - Scrimgeur nagy bajban van. Végképp kicsúszott a kezei közül az irányítás.
- Ez mind tegnap óta történt? – Harry nem akart hinni a fülének és a szemének, de az újságban ott állt feketén-fehéren.
Mordon keserűen felnevetett.
- Bizony, felgyorsultak az események. A dementorok visszatérésével kezdődött minden, aztán…
Harry lecsapta az újságot a takaróra és erős késztetést érzett rá, hogy darabokra szaggassa és a sarokba hajítsa. Gyorsan vett néhány mély lélegzetet, hogy megőrizze higgadtságát.
- Igaza volt Hermionénak – motyogta letörten. – Direkt tartotta vissza a dementorokat, hogy egyszerre zúdítsa ránk…
- Pedig nem támadtak meg varázslókat – mondta Ginny. – Épp ez a furcsa. Valamiért csak a varázslényeket zaklatja.
- Ravasz trükk ez, Ginny – szólt sötéten Lupin. – Voldemort rájött, hogy azzal nem kényszerítheti a minisztériumot a hatalom átadására, ha muglikat és varázslókat öl, ezért támadt a varázslényekre.
Ginny a homlokát ráncolta.
- Mért érdekelné jobban a varázslények sorsa Scrimgeourt, mint a mágusoké?
- Nem is velük zsarolja a minisztériumot… - dörmögte Mordon. – Hanem a Szövetséggel. Ha ők úgy ítélik meg, hogy Scrimgeourék nem tudják megvédeni a varázslényeket, akkor lépnek és kikényszerítik, hogy új miniszteri tanácsot válasszanak. Márpedig, ha a vezetést is leváltják, nem kell hozzá sok gógyi, hogy kitaláld, kinek lesz elég hatalma, hogy a vezetésbe kerüljön.
- Vagy legalább olyan embert ültessen oda, aki neki jó… - toldotta meg Lupin.
Harry erre már nem tudott mit mondani. Azt azonban világosan látta, hogy ez volt az a titokzatos terv, amiről Piton nem akart beszélni nekik. Voldemort pont McGalagonyon keresztül érte el a minisztériumot és most nincs más dolga, mint várni, hogy a lavinaként elindult események lassan elsodorják az ellenségeit.
Harrynek szüksége volt valami bíztató gondolatra:
- És mit tervez a minisztérium? – kérdezte a két férfitól. - Csak van valami tervük ilyen esetekre!
Lupin és Mordon bíztatóan bólintottak.
- Van, terv az van… - dörmögte az auror.
Harry és Ginny összenéztek.
- De…? – kérdezte a lány.
- Csak nem túl okos terv, az a baj – folytatta Mordon. – Parancsba adták, hogy űzzék ki az óriásokat a szigetekről. Olyan, mintha visszatértek volna az ókori módszerek. Óriásvadászat…! Megáll az ember esze…
- Ti benne vagytok? – kérdezte Harry, előre tartva a választól.
- Én önként jelentkeztem a feladatra – bökte magát mellkason a hüvelykujjával az auror. – Van némi rutinom az óriásvadászatban. Meg valakinek vigyáznia kell Tonksra is…
- Mi?! – sikkantotta Ginny és elhűlve nézett Mordonra majd Lupinra. – De hát Tonks még alig öt éve auror!
- Csigavér, Weasley kisasszony! – emelte fel a kezét Mordon. – Tonksot mellém osztották be a kérésemre. Bízhattok bennem… – itt a mellette ülő társára nézett –, ahogy te is!
Lupin széttárta a karját.
- Én bízom benned, Rémszem – biztosította az aurort, de Harrynek feltűnt a hangjában a nyugtalanság. – Csak a parancsnokságban nem bízom. Ha Voldemort célja valóban az, hogy a miniszteri tanácsot leváltsák, úgy lehet, hogy vannak emberei a vezetésben. És azoknak most egyetlen célja lehet: megszabadulni az ellenségeiktől – vagyis tőletek, tőlünk…
- Igazad lehet – dörmögte Mordon, de nem izgatta magát emiatt: - Tudod, Remus, a parancs az parancs. Ha az ember szembe kerül egy hét méteres óriással… - (Ginny itt megborzongott, ez eszébe juttatta Harrynek a hatalmas szakállas óriás pusztítását) -… akkor csak azon múlik minden, hogy mennyi van itt… (mutatott Mordon saját a fejére), meg itt (tette sebhelyes kezét a szívére).
Harry ezt egy kicsit erőltetettnek érezte és az éjszaka látottakból arra jutott, hogy inkább nagy adag szerencse és sok segítség kell egy óriás legyőzéséhez, de ezt inkább nem tette szóvá.
Helyette megpróbált dűlőre jutni a riasztó gyorsasággal szaporodó baljós történések fölött. Hogyan indulhatott el az egész? Mi volt az első lépés? – gondolkozott Harry. Végigpörgette agyában az elmúlt hetek eseményeit, s minduntalan egy név villant az emlékezetébe. Flitwick különös őrülete, McGalagony letartóztatása, a koboldok elleni titkos akció, mind-mind Marcus Leonardra vezette vissza.
- Mit gondolsz, Leonard Voldemortnak dolgozik? – kérdezte Harry Lupintól, de Ginny válaszolt helyette.
- Nem hinném. Kimondja a nevét – te mondtad.
Harrynek is eszébe jutott ez a lehetőség, de ettől csak még bosszantóbbá vált gyanúja.
- Igaz. Ezt egy halálfaló sem teszi – dünnyögte. - Kivéve…
- Mit kivéve? – ráncolta a homlokát Mordon.
Harry felpillantott rá.
- Ha ő maga Voldemort.
A várt hatás elmaradt. Mordon kétkedve oldalt billentette a fejét és üvegszemét Harryre szegezte, Lupin pedig higgadtan csóválta a fejét.
- Harry, többször is láttad őt és nem említetted, hogy megfájdult volna a sebhelyed – nézett rá lesajnálóan Ginny.
Harry vadul megrázta a fejét tiltakozásképpen.
- Ez nem jelent semmit! Tegnap láttuk Voldemortot az erdőben és akkor sem fájdult meg a sebem. Okklumentál, Ginny – magyarázta a lánynak. – Méghozzá olyan jól, hogy teljesen elszigetelte magát tőlem.
Ginnyt ezzel úgy tűnt, sikerült meggyőznie, mert a lány arcán a töprengés látszott, de Mordon kétkedőbb volt nála.
- Leonard az auror parancsnokságon dolgozik. Többször is halálfalók nyomára vezetett minket, neki köszönhető, hogy megfigyelés alatt tarthatunk két Tudodkivel szimpatizáló családot…
Harry erre nem tudott mit válaszolni, de gyanúját nem űzte el ennyivel.
- Nem is beszélve arról – fogott bele Lupin -, hogy a minisztériumi alkalmazottakon heti rendszerességgel végeznek ellenőrzéseket, hogy nem állnak-e Százfűlé főzet vagy imperius átok hatása alatt.
- Lásd be, Harry képtelenség, hogy Marcus Leonard Voldemort legyen – győzködte Mordon.
Harry csendben gondolkozott, de nem jutott eszébe semmi ellenérv. Végül épp hogy önmagát sikerült meggyőznie, hogy barátainak van igaza: ha Leonard valóban Voldemort lenne, akkor már rég megölte volna őt a nagynénje házában karácsonykor. Kivéve persze, ha akkor még nem vette fel az alakját… hiszen utána tűnt el az auror hosszú időre…
Mordon szavai hozták vissza gondolataiból a jelenbe.
- Leonard vezeti az óriások elleni vadászatot – mondta az öreg. - Remek csapatokat állított össze. A módszerrel persze nem értek egyet – tette hozzá -, de ha már meg kell tenni, akkor csináljuk azt jól.
- Hogyan fogtok vadászni rájuk? – érdeklődött Ginny. Higgadtnak szánt hangja magasabb volt, mint máskor.
Mordon vicsorgás-szerű mosolyra húzta sebhelyes arcát.
- Egyenként keressük meg őket – világosította fel Harryéket. – Ostobaság lenne egyszerre rájuk támadni. Az kész öngyilkosság. De ha egyedül vannak, egymástól távolabb, hogy ne tudjanak a segítségükre sietni, akkor két-három jól képzett varázsló elintézheti őket.
- Használtok főbenjáró átkot? – kérdezte óvatosan Harry.
- Ha szükség van rá, odapörkölünk nekik – jött a válasz.
Harry észrevette, hogy Lupin kissé összehúzza a szemöldökét, de nem szólt semmit. A januári veszekedés során biztos alaposan megvitatták Mordonnal a fekete mágiáról alkotott véleményüket.
Vajon hány embert vagy óriást ölt meg az öreg auror? Harry sosem kérdezett tőle ilyet, s nem volt benne biztos, hogy valaha is megkérdezné. Ahogy tekintete elidőzött sebhelyes arcán, varázsszemén, mely az igazit pótolta, csonka orrán és falábán, véres varázslópárbajok és sok-sok halott jelent meg képzeletében. Sirius azt mondta róla, hogy amikor csak tehette, élve hozta be a gyanúsítottakat és Harrynek ennyi elég volt. Ha valaki nem öl szükségtelenül, csak ha nyomós oka van rá…
- Van még valaki, aki segíthet nekünk – szólt hirtelen Harry, mikor eszébe jutott az, akivel legutóbb beszélt a szükségtelen gyilkolásról. Mind Lupin, Mordon és Ginny felkapták fejüket ezekre a szavakra. – Az a kobold, aki megölte Caramelt.
- Az az Ampók nevű? – csodálkozott Ginny.
- Igen. Ő az ellenségének tekinti Voldemortot – mondta. - Ha a koboldokat is megtámadták, Ampók segíthet. McGalagonynak is elmondtam már, de meg se hallgatott.
- Nem csodálom… - dünnyögte Mordon.
- Legalább egyikőtök próbáljon meg beszélni vele! – kérte Harry.
Lupin megvakarta a fejét.
- Mordon nem teheti, mert auror… bajba kerülne – mondta. - De én igen.
Harrynek felcsillant a szeme és örült neki, hogy végre valaki hajlandó tenni is az ügyért.
- Akkor elmész hozzá?
- Egyelőre azt se tudom, hol keressem – szólt Lupin.
Harry ezen eltöprengett, de neki sem jutott eszébe semmi megoldás, hogyan vehetné fel a kapcsolatot Ampókkal. Lupin végül megelégelte a dolgot és megpróbált bizakodóbb lenni.
- Előbb utóbb biztos ráakadok egy koboldra, aki hajlandó beszélni velem. A többin még ráérek gondolkozni, de megoldom. Bízhatsz bennem – ismételte meg, amivel korábban Mordon nyugtatta.
Harry gyorsan magyarázni kezdte az ötletet:
- Ha találkozol vele, biztos bizalmatlan lesz, de ne támadd meg, semmiképp! – figyelmeztette Lupint. – Mondd azt neki, hogy én küldtelek és tedd hozzá, hogy már olyan tisztán látok, mint Dumbledore.
- Hogy olyan tisztán…?
- Igen – bólintott komolyan Harry. – Tudni fogja, hogy beszéltél velem.
Mordon nem lelkesedett ennyire az ötletért.
- Megbízható ez az Ampók? – kérdezte szkeptikusan.
- Megbízhatóbb, mint Scrimgeur – nézett rá rezzenéstelenül Harry.
Ezzel lezártnak tekintették a kobold-ügyet, különösen azért, mert Mordon szerint nem ajánlatos nem biztosított helyen beszélni a Rend dolgairól, márpedig egy esetleges tárgyalás a koboldlázadás vezetőivel, nagyon is ezek közé tartozott.
Az óratoronyban délután kettőre kongattak. Nem sokkal később Lupin pedig indulni készült.
- Nos, akkor dologra, Harry! – mondta tettetett vidámsággal. – Megfogadom a tanácsod és felkeresem azt az Ampókot, bár nem lesz könnyű – felpillantott Mordonra. – Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha elfogatom magam, ahogy Leonard tette.
- Azért csak vigyázz magadra – recsegte Mordon és rekedten sóhajtott. – Nem tudlak elkísérni.
- Én vigyázok magamra, te pedig vigyázol Tonksra, rendben? – rázott kezet az öreggel, majd Harryhez és Ginnyhez fordult. – Ti pedig egymásra vigyázzatok!
Azzal vállára kanyarította szürke talárját és sietős léptekkel távozott a gyengélkedőből. Harry aggódva nézett utána. Mordon észrevette ezt és igyekezett bíztató szavakkal lelket önteni belé, Harry azonban szinte meg se hallotta amit mond. Egyre csak a viharos gyorsasággal közeledő fenyegetés járt az eszében.
Ginny jóformán az egész délutánt vele töltötte, fittyet hányva Madam Pomfrey folytonos törekvésére, hogy kizavarja őt a gyengélkedőről azzal az indokkal, hogy jelenléte felzaklatja a beteget. Harry egyáltalán nem így érezte. Az, hogy itt van vele Ginny, többet használt, mint Madam Pomfrey kotyvalékai, persze ezt reménytelen lett volna megértetni a javasasszonnyal.
Miután Lupin és később Mordon is távozott, Ginny elmesélte neki, hogy mi történt az iskolában az előző nap óta.
- A felügyelő bizottság vette át az irányítást – mondta a lány. – Emlékszel Madam Marchbanks-ra, aki az RBF vizsgákon szokott itt lenni?
- Ő van McGalagony helyett? – kérdezte Harry.
- Igen – válaszolta Ginny. – Kedves asszony, bár egy kicsit süket – nevetett a lány.
- Ő tanította Dumbledore-t is, nem? – rémlett fel Harrynek egy régi emlék a vizsgái előttről.
Vacsoraidő előtt Harry és Ginny hallotta, amint Madam Pomfrey a gyengélkedő résnyire nyitott ajtajánál veszekszik valakivel, s csakhamar kiderült, hogy Neville, Luna és Susan Bones akartak bejutni hozzá, néhány első- és másodéves lánnyal, akik át akarták adni Harrynek jobbulást kívánó képeslapjaikat. Madam Pomfrey azonban már épp eléggé paprikás kedvében volt Ginny miatt, aki érdekes módon azzal fenyegette meg a javasasszonyt, hogy ha ki meri őt küldeni, végképp letesz a gyógyítói pályáról és nem lesz az asszisztense. Harry igencsak meglepődött ezen a kijelentésen. Ginny csak annyit mondott neki, hogy megéri jóban lenni az iskola-személyzettel.
Végül Madam Pomfrey mégiscsak elküldte Ginnyt vacsorázni, s ez alatt Harrynek újabb kezelésen kellett átesnie. A lány este még visszajött hozzá jó éjt kívánni, kilenckor azonban Harry ismét egyedül volt a gyengélkedőben egy kupa gőzölgő álomitallal az éjjeli szekrényén, melyet rövid unszolás után egyhúzásra kiivott és mély álomba merült.
*
Nem tudta mi ébresztette fel, csak azt vette észre, hogy a szemhéja helyett a plafont bámulja. Sóhajtott egyet és arra gondolt, hogy mindjárt megjelenik Madam Pomfrey, hogy belediktálja a háromféle varázsfőzetet, ami szerinte elengedhetetlenül szükséges a felépüléséhez.
Jó pár másodpercbe beletelt, mire a látása annyira kitisztult, hogy észrevette, még éjszaka van. Ez furcsa volt. A teli pohár álomitaltól egészen reggelig aludnia kellett volna, álomtalanul, tökéletes nyugalomban. Mikor tudatosult benne, hogy az éjszaka közepén ébredt fel, egyszerre a hallása is rögtön visszatért és meghallotta a lépéseket a szobában.
Házimanók lennének? – furcsállta Harry. De rögtön a második lépésre bebizonyosodott számára, hogy cipők lépéseit hallja. Kezével kinyúlt oldalt az éjjeli szekrénye felé és kitapogatta varázspálcáját. Felemelte a pálcát és lángot gyújtott rajta, hogy meglássa a sötétben álló alakot. A fény egy pillanatra elvakította, de látása hamar visszatért.
Piton állt előtte sötét talárjában, mint egy éjfekete szobor. Sápadt arccal, fekete szemeivel érzelemmentesen nézte az ágyban fekvő Harryt, aki láttára lejjebb eresztette a pálcát.
- Maga az… - nyugtázta Harry, inkább több undorral, mint megkönnyebbüléssel.
- Megint nem azt tetted, amit mondtam – susogta Piton köszönés helyett és lassan elsétált az ágy előtt.
Harry egy szót sem szólt, utálkozva nézett a férfira.
Piton folytatta:
- Világosan elmondtam, hogy a Roxfortba menjetek, mindhárman… Ehelyett elküldöd a barátaidat szaglászni.
- Úgy gondoltam – köszörülte meg a torkát Harry -, hogy jobb két nyomon elindulni. Regulus Black vagy a társai megtalálhatták azt az utolsó…
- Csend! – csattant fel Piton, s egy ideig haragosan nézett Harryre. Aztán előhúzta a pálcáját (Harry nyugtalanul pislogott), és Madam Pomfrey irodájának ajtajára szegezte.
- Disaudio… - suttogta a varázsigét majd eltette a pálcát és közelebb ment Harryhez. – Úgy gondolod, én nem jártam utána, meddig jutottak el ők? Többet tudok róluk, mint amennyit az turbékoló párocska kideríthet – mondta megvetően.
- Akkor esetleg elmondhatná, hogy mit tud róluk. Sokat segítene vele…
- Semmit se segítenék vele! – förmedt rá visszafojtott hanggal Piton.
Harry egy pillanatra meglepődött ezen a kirohanáson. Már épp meg akarta kérdezni, hogy mi ütött belé, mikor Piton folytatta.
- Ismertem mindannyiukat – mondta. – És biztos vagyok benne, hogy nem is tudtak arról, hogy mi lehet az utolsó darab.
Harry feljebb tornázta magát az ágyban. Hátában egy pillanatra kiújult az éles fájdalom, de nem törődött vele.
- Hogyan jött rá Regulus, hogy Vo… hogy Tudjaki csinált ilyeneket?
Piton legyintett.
- Regulus Black akkor se jött volna rá, ha az orra alá dugnak egyet! – morogta halkan.
Harry idegesen sóhajtott, de lecsillapította magát.
- Talán jobban tenné, ha nem becsülné le folyton a Blackeket.
- Nem becsülöm le őket – válaszolta félvállról a férfi. – De ő aztán sose jött volna rá… Középszerű, szánalmas varázsló volt, még a testvérénél is gyatrább.
Harry elfojtott magában egy káromkodást és inkább a helyzetükre koncentrált.
- A levélben azt írta…
- Milyen levélben? – kérdezte fintorogva a varázsló.
- Amit Tudjakinek hagyott hátra a hamis horcruxban – válaszolta Harry. – Direkt mondta, hogy azt akarja, Tudjaki tudja, hogy ő lopta el a horcruxot és ő jött rá a titkára.
Bizonytalanságot látott megcsillanni a varázsló hunyorgó fekete szemében, majd a felismerés ült ki fakó arcára. Harry érezte, hogy valami újat mondott ezzel, de Piton ragaszkodott a véleményéhez:
- Nem ő volt.
- Akkor ki volt az? – kíváncsiskodott Harry.
Piton hátat fordított az ágynak és sétált pár lépést a sötét kórteremben. Végül megállt és karba tett kézzel rövidet sóhajtott.
- A feleségem – válaszolta végül.
Harry szemöldöke látványosan megemelkedett.
- Nem tudtam, hogy nős – nézett rá és még jobban felült az ágyban.
Piton halkan szusszant.
- Csak voltam – válaszolta gyorsan. – Már meghalt. A születésed előtt nem sokkal.
- Sajnálom – mondta minden sajnálat nélkül Harry.
Piton szeme gorombán villant.
- Tartsd meg magadnak az üres szavaidat, Potter!
Egy darabig csak nézték egymást, aztán Piton feldúltan elfordult.
- Meséljen róla – kérte Harry, mikor a varázsló megint járkálni kezdett. – Hogy hívták?
Piton megállt és az ágy felé fordult. Szemében még mindig a jól ismert megvetés látszott.
- Aurora – válaszolta lustán. – Aurora Black. Egy évvel alattam járt a mardekárba. Az iskola után én beléptem a halálfalók közé, nem sokkal később pedig összeházasodtunk…
- És mi történt?
Piton türelmetlenül sóhajtott, de tovább beszélt:
- Próbáltuk titokban tartani a házasságunkat – mondta. – De a Nagyúr gyorsan rájött.
Harry értetlenül nézett rá.
- De hát maga halálfaló volt! – tárta szét a karját. – Mért volt ez baj?
Piton ekkor sötéten elmosolyodott és újra karba fonta a kezét.
- Nem egyszerűen halálfaló voltam, Potter – susogta. – Hanem a legjobb halálfaló voltam mind közül.
- Még mindig nem értem – vallotta be Harry.
Piton körbe-körbe sétált és végighúzta hosszú mutatóujját az ajkán.
- Emlékszel még rá, mit mondtam a két különféle halálfalóról?
Harry visszaemlékezett a Voldemorthoz halálig hű emberekre és azokra, akik megtagadták őt, hogy megmeneküljenek az azkabani fogságtól.
Gyorsan bólintott.
- Helyes – nyugtázta Piton. – A Sötét Nagyúr másként gondolkodik, mint a többi ember. Holott ő maga is ember – vagy legalábbis az volt valamikor régen -, épp az teszi őt olyan félelmetessé a közönséges varázslók és boszorkányok szemében, hogy annyira idegen tőlük. Egyesek pusztán azt mondják róla, hogy a gonoszság és hatalomvágy vezérli őt. De ennél sokkal bonyolultabb a helyzet.
Harry előre dőlt ültében, kezével a térdére támaszkodott, így figyelte Piton szavait.
- Nagyon kevesen választják azt az utat, amit Tom Denem járt végig. Százévente talán ha egy olyan ember születik, aki így döntene az élete felől. Ez azért van, mert az ő gondolkodásmódjuk nagyon különbözik mindattól, amit mi, közönséges emberek normálisnak tartunk. Egy sötét nagyúr sosem keres barátokat, sosem lesz szerelmes, sosem köti hozzá magát senkihez.
Viszont ő mindig érdeklődött a tehetséges varázslók és boszorkányok után – természetesen azért, hogy a saját pártjára állítsa őket. Mesterien ért a manipuláláshoz és mindig vonzotta a kihívás. Azt azonban tudta, hogy addig nem válhat olyan nagy hatalmú varázslóvá, mint Dumbledore, amíg nem kezd el tanítani… Igen, tanítani, Potter – tette hozzá, Harry kétkedő arckifejezését látva.
- A tanítás a legnagyobb próbája a tudásnak – folytatta Piton. - Megtanulni valamit könnyű, ha valaki tehetséges és szorgalmas… de továbbadni azt már sokkal nehezebb. A tanítás próbája az alkalmazkodásnak és annak, hogy valamit vagy valakit formáljunk, alakítsunk – egy szóval: alkossunk. És ez fontos volt a Sötét Nagyúrnak, de rajta kívül még sok más nagy varázslónak. Elég, ha megnézed Dumbledore-t, vagy Horatius Lumpsluckot… Mindannyian keresték a tehetséges diákokat – eltérő okokból persze -, mert általuk ők is többé válhattak.
Így kerültem én is nagyúr figyelmének a középpontjába, s rajtam kívül ugyanezen okokból az idősebbek közül Valter Wildung, Evan Rosier… a harc utolsó éveiben pedig az anyád.
- Mi? – Harry azt hitte, rosszul hall. Az édesanyja érdekelte Voldemortot? – De hát ő mugli származású volt…!
- Ennek nincs semmi jelentősége – mondta Piton. – Tehetséges boszorkány volt, akiben a nagyúr meglátta a lehetőséget. Azonban, mint tudjuk, Lily Evans visszautasította őt…
-… háromszor – fejezte be helyette Harry.
Piton rövidet bólintott és csendben maradt. Harry agya még csak kezdte felfogni a hallottakat, de sikerült visszaemlékeznie a róla szóló jóslat soraira: „Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele…” Korábban mindig úgy képzelte el, hogy a szülei három alkalommal szálltak harcba Voldemort ellen és megmenekültek előle. Talán az édesapjával vagy Neville szüleivel így lehetett, de az édesanyja valóban dacolt vele. Visszautasította, hogy a halálfalói közé fogadja egy varázsló, aki a legnagyobbnak tartotta magát a világon. Voldemort ezt alighanem valóságos sértésnek vette.
- Felajánlotta neki, hogy életben hagy | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
