|
- A nagymamád? – hüledezett Ron. – Rose Montgomery komolyan a nagymamád?
- Igen – bólintott mosolyogva Harry. – És Dumbledore fogadta örökbe, mikor találkozott vele.
Harry, barátai és a Fõnix Rendje beavatott tagjai a griffendél klubhelységében gyûltek össze – legalábbis látszólag. Ahol a nevezetes portrélyuknak kellett volna lennie, ott most egy csillogó tükör foglalta el a bejáratot.
Mikor Harry délután visszatért a Roxfortból, köré sereglettek a fõhadiszállás lakói és aggódva kérdezgették tõle, hogy miért lett rosszul. Harry jól sejtette, a baglyok tényleg jelentették Muriel néninek, hogy összeesett a domb aljában. Harry nagy nehezen tudta csak megnyugtatni annyira a sopánkodó Hermionét és Mrs Weasley-t, hogy késõbbre halassza a beszélgetés ezen részét. Ez egyáltalán nem elégítette ki társai aggódását, s Mr Weasley baglyokkal azonnal összehívta a Fõnix Rendje néhány tagját.
Lupin, Tonks és Mordon meg is érkeztek, alig egy órával késõbb, s a társaság félrevonult a dolgozószobába, ahol Harry nyomban megnyitotta a tükröt, aminek rejtekében biztonságosan megtárgyalhatták a történteket.
- Ez azt jelenti, hogy megint zsákutcába jutottunk – mondta letörten Hermione.
Harry kénytelen volt egyet érteni vele. Lupin töprengõ arcot vágott.
- Különös - szólt. – Lily sosem beszélt az anyjáról… Sem Dumbledore. Sosem találkoztam vele, még Jamesék esküvõjén se.
- Nem ment el a lánya esküvõjére? – döbbent meg Tonks. – De hát…
- Petunia szerint beteg volt – szólt közbe hirtelen Harry. Lupin felvonta a szemöldökét. – A nagynéném elmesélte nekem, mielõtt eljöttem otthonról…
Azzal beszámolt mindenrõl, amit Petunia néni mondott neki tizenhetedik születésnapja reggelén.
-… és azt is mondta, hogy az édesanyja nem beszélt neki a betegségérõl – biztos anyának se beszélt róla. Lehet, hogy valami nagyon rossz betegség volt.
- Ezek szerint meghalt? – kérdezte Mr Weasley.
Harry sóhajtott egy mélyet, mielõtt válaszolt.
- Nem tudom. Dumbledore se tudja. De ha a horcrux ép – márpedig az -, akkor még valamilyen formában élnie kell… Igazság szerint én azt hiszem, hogy pontosan az történt vele, mint Voldemorttal.
- Test nélkül bolyong valahol? – recsegte Mordon.
Harry bólintott.
- Meg akarom találni – közölte Harry barátaival. – Nem most, de egyszer… Nagyon szeretnék találkozni vele valamikor. Õ többet tudna mondani Voldemortról, mint bárki más. Petunia talán el tudna vezetni hozzá…
A többiek hallgattak, de Hermione pár pillanat után megszólalt:
- De nem csak Voldemort miatt akarsz találkozni vele, igaz?
Harry némán bámult maga elé, s azon tûnõdött, vajon mit mondana, ha egyszer találkozna a félig halott-félig élõ nagymamájával. Rá kellett jönnie, hogy valószínûleg nem mondana semmit. A halott rokonai, szülei, a múlt, azt hitte, már lezárult, mikor Godric’s Hollow-ban szembesült a lerombolt házzal. De most Rose Montgomery, vagyis Rose Evans újra felszínre hozta benne ezeket a régi dolgokat, melyeket már jobb szeretett volna elfelejteni.
- Õ az utolsó a… - Harry elharapta a mondatot.
- Értem – bólintott Lupin, s mindenki újra elcsendesedett.
A némaságot ismét Lupin törte meg, arca nagyon komoly volt, de minden szigorúság nélkül.
- Harry, kérlek, mondd el, mért estél össze a domb aljában? – kérte a férfi, s Harry azonnal válaszolt.
- Mert átléptem a vonalat… (- Oh, persze! – szólt közbe Mr Weasley, mikor eszébe jutott Harry elõzõ rosszulléte) A mágikus határvonal kizárja Voldemortot, és hát… a sebhelyem miatt kapcsolatban vagyunk egymással, ezért…
- Talán finomítanom kellene a vonalon – jegyezte meg Mordon, tõle szokatlan aggódó arccal.
Harryt meglepte, mennyire lényeges kérdésnek tartják egy vacak kis rosszullétét.
- Ne! – szólt Harry. – A vonal így jó, ahogy van. Kibírok ennyi fájdalmat, két éve sokkal rosszabb volt. Más dolog zavar…
- Micsoda? – kérdezte egyszerre mindenki.
Harry leült a griffendéles kanapéra és keresztbe fonta karjait.
- Voldemort beszélt hozzám – bökte ki végül, s szavai sokkolták a többieket.
- Hogyan?!
- Miért?
- Mit mondott?
Harry megelégelte a döbbent kérdéseket, és felemelte a kezét. Mindenki azonnal elhallgatott. Harry megint meglepõdött.
- Mikor megfájdult a sebhelyem - magyarázta, miután összeszedte gondolatait -, Voldemort hangját hallottam. Érdekelte, hogy miért lettem rosszul. Biztos õ is mindig érezte, ha átléptem a vonalon… Aztán azt mondta, hogy hiába próbálkozom az elpusztításával, mert már végleges gyõzelmet aratott. Azt mondta, már senki nem állíthatja meg.
Ron és Hermione borzongva összenéztek.
- Lárifári – legyintett Mordon. – Ezek a fekete mágusok mind ezt csinálják. Ez csak egy trükk.
- Valószínûleg az – hagyta rá Lupin. – Blöffnek hangzik a dolog.
Harry nem értett egyet velük. Õk nem hallották Voldemort hangját, nem érezhették a megvetõ gúnyt, ami a szavaiból áradt.
- Szerintem komolyan kellene vennünk – mondta Ron, mintegy kitalálva Harry gondolatait. Hermione szaporán bólogatott. – Egy blöff miatt nem kockáztatta volna, hogy jelentkezik Harry fejében…
- Így van! – értett egyet Harry barátjával. – Tudja, hogy veszélyes a köztünk lévõ kapcsolat, feleslegesen nem legilimentált volna.
- Akárhogy is, nem ártana utána járnunk – fogalmazta meg a feladatot Mr Weasley.
- Csak az a probléma – szólalt meg Tonks hosszas hallgatás után -, hogy a halálfalók mostanában nem hemzsegnek semerre.
- Visszavonultak? – ráncolta a homlokát Hermione.
Tonks bólogatott.
- De hát miért? – csapott a térdére Ron.
- Nem tudom Ron, honnan is tudhatnánk? – sóhajtotta Mr Weasley. – De sietnünk kell a horcruxokkal, hogy megszoríthassuk Tudodkit. Lupin, Tonks, Mordon és én egyfolytában Hollóháti ruháját keressük. A lehetséges birtokosai száma már tízre csökkent.
- Az a baj, hogy ezek többsége külföldi varázsló – vette át a szót Mordon -, egyikük Kínában, a másik meg a Namíb sivatagban él. Az ördög tudja, mit keres ott…
Lupin megköszörülte a torkát, és felállt a kandalló elõtti kényelmes fotelból.
- Azt javaslom, hogy maradjatok a fõhadiszálláson, biztonságban, és ne menjetek semerre – Harry, a nagynénéd látogatása is várhat még magára.
Harry kénytelen-kelletlen bólintott, s a megbeszélést ezzel lezártnak tekintették. Harry megnyitotta a tükröt és kiléptek a Prewett ház kékes dolgozószobájába.
*
Gyorsan múltak a napok a fõhadiszálláson, a november röpült, s közeledett a december. Az idõ csodával határos módon kellemes volt. A szélviharok alább hagytak, a nap is kisütött néha, a jégverések egyre ritkábban borzolták a kedélyeket.
Harry azonban társaival ellentétben baljósnak érezte a kellemes idõjárást. Olyan hangulata volt tõle, mintha érezné, hogy ez egy átmeneti állapot valami szörnyû dolog elõtt. Hermione kivételével mindenki egy kissé paranoiásnak tartotta Harryt – néha még maga Harry is. Hermione azonban egyet értett vele, bár míg Harry csak a puszta megérzésére támaszkodva hangoztatta, hogy a szép idõ valami rossz elõjele, addig Hermione ezt meg is tudta magyarázni, többé-kevésbé. A lány véleménye szerint nem lehet véletlen, hogy a dementorok ennyi idõ után, miközben annyit romboltak és pusztítottak, egyszerûen visszavonuljanak, ráadásul épp most, hogy közeledik a fagyos, zord tél, amit ezek a teremtmények még fagyosabbá, még zordabbá tudnának tenni. Szerinte az Anglia szerte szétszórt dementorokat az aurorok könnyedén elûzhetik, de ha összevonják õket, és egyszerre zúdítják az emberekre, egy ilyen roham megállíthatatlan.
Ron egyszerûen azon a véleményen volt, hogy Voldemort nem akar fagyoskodva harcolni ellenfeleivel, ezért vonta vissza erõit.
Az elsõ hó is leesett, s Harryék gyakorlatilag ki se tették a lábukat a fõhadiszállásból. Naponta szerepeltek az újságban a hírek a koboldlázadás fejleményeirõl – azonban mindenkinek szembe ötlött Voldemort és a halálfalók rejtélyes eltûnése. Visszavonultak a dementorok, nem támadtak meg újabb varázslókat, boszorkányokat, nem került égre a Sötét Jegy.
Az egyetlen folyamatosan napirenden lévõ dolog a Gringotts és a Minisztérium közti sárdobálás és pocskondiázás, melyet néha „megfûszerezett” egy-egy letartóztatás – mindkét fél részérõl. Volt, hogy aurorok ejtettek fogságba gyanús koboldokat, akik kihallgatás után rögtön az Azkaban celláiba kerültek; koboldok is ejtettek fogságba mágusokat, de nem aurorokat, inkább a Minisztérium hivatalnokai (Tonks szava járása szerint „papírtologatói”) szerepeltek az elrabolt személyek listáján.
Mrs Weasley aggodalma emiatt tovább halmozódott az elmúlt hetekben, nemcsak Bill, de Mr Weasley és Percy is a kobold-varázsló ellentét kellõs közepébe került. Harry gyakran azon kapta magát ezekben a napokban, hogy a fejét töri, miként segíthetne a családon – a családján, ahogy gondolt rájuk. Megpróbálhatná felvenni a kapcsolatot Ampókkal, hogy ne bántsák a három Weasley-t. A kobold talán hallgatna rá, ha más nem, hát kérne érte valamit. Harry pedig bármit megadott volna érte, hogy a vörös hajú családot biztonságban tudhassa.
Akkor is ezen járt az esze, mikor egy decemberi estén a szalon padlóján ült törökülésben, s Ront nézte, amint Mordon utasításait követve gyakorol egy almán. A feladat az volt, hogy az alma felrepüljön a levegõbe, és ropogósra süljön.
Hermione és Paulina a szalon kopott, kék kanapéján ültek és figyelték a mutatványt – a kislány közben Hermione gubancos, barna hajfürtjeit fésülgette egy ezüstszínû fésûvel. Ennek az lett az eredménye, hogy Hermione kezdett egy madárijesztõre hasonlítani égnek álló, torzonborz frizurájával.
Ron a gyümölcsre szegezte varázspálcáját, majd felrántotta – a gyümölcs felemelkedett a földrõl. A varázspálca a mozdulat végén kis, csigavonalszerû ívet írt le a levegõben, s az alma egy hirtelen villanással lángba borult, és…
PUKK!
A szétröpülõ darabkák beterítették a fiú arcát, aki morogván törölgette képérõl a sült almát. Paulina és Hermione hangosan kacarászott.
- Nagyon vicces, mondhatom, Tarajos Sül Kisasszony! – mordult Ron a lányra.
Hermione elhallgatott.
- Nem is rossz, Ronald – jegyezte meg Mordon, és sebhelyes szája sarkában mosoly bujkált. – Kicsit heves, de nem rossz. Látható javulást értél el. Ha így folytatod, akár még auror is válhat belõled.
Ron arca úgy felragyogott, mintha azt mondták volna neki, hogy megnyerte a Trimágus Tusát.
- Csak nehogy elmondd Mollynak, hogy említettem, mert kitolja a szemem – tette hozzá az öreg.
Ron eltüntette arcáról az almalevet, és zsebre dugta pálcáját. Elégedetten leült Mordonnal szembe a dohányzó asztalhoz. Paulina tovább folytatta Hermione madárijesztõvé változtatását, s ezt olyan eredményesen tette, hogy bûbájjal se csinálhatta volna jobban. Hermione ezt szó nélkül, mosolyogva tûrte, csak néha szisszent fel, ha a kislány véletlenül meghúzta a haját.
Harry továbbra is a falat támasztotta, de gondolatai immár visszatértek a jelenbe és az aurorok körül forogtak. Emlékezett arra, mikor az öreg varázsló – azazhogy hasonmása, az imposztor Barty Kupor elõször ajánlotta neki az auror-hivatást. Tudta, hogy a fekete mágus vadászok közé a legtehetségesebb, legélesebb elméjû varázslók kerülhetnek, s tavaly még olyan közelinek tûnt ez az álom! Mostanában azonban, hogy letett roxforti tanulmányai befejezésérõl, esélye sem volt, hogy bekerüljön az auror képzõbe. S a jelenlegi minisztériumi vezetés mellett erre már nem is vágyott annyira.
- Miért vonultál nyugdíjba? – érdeklõdött Ron, miután kényelmesen hátradõlt a karosszékben.
Mordon horkantott egyet, ami nála a nevetés és bosszúság sajátos keveréke volt.
- Nézz a képemre és megérted – válaszolta Ronnak.
Ron elvörösödött és lehajtotta a fejét, nem akart tapintatlan lenni. De Mordon nem vette annak, sõt, folytatta:
- Már közeledett a vége felé a háború… talán ha egy évvel Tudodki bukása elõtt történt. Dumbledore megneszelte, hogy Voldemort végezni akar egyik pribékjével – azzal a korcs Pitonnal.
- Micsoda? – kapta fel a fejét Ron.
Harry és Hermione is Mordonra irányították minden figyelmüket.
- Dumbledore azt mondta, hogy ne engedjem, hogy megöljék Pitont, mert szükségünk lesz rá… - Mordon rosszallón megcsóválta a fejét. – Szóval oda mentem. Spinner’s End, koszos kis lepukkadt környék. Nem mondhatom, hogy könnyû dolgom volt…
- Hány halálfalót kaptatok el akkor? – kérdezte Ron, látható csodálattal tekintve Mordon minden szavára, ahogy az öreg régi munkásságáról mesélt.
- Kettõt, meg három másik meghalt… - mondta homlokráncolva Mordon, ahogy felidézte a megkopott emlékeket, és az ujjain számolta a neveket. – Ott volt Wildung – az a nyavalyás tette tönkre a bal kezemet. Kénytelen voltam áttérni a jobbkezes pálcahasználatra… Aztán ott volt Travers, Davidson, és Vurston – õk meghaltak; meg egy ütõdött szõke kölyök, aki mindenfelé átkokat kiabált, mikor meglátott minket, ész nélkül, mintha meggárgyult volna – róla késõbb kiderült, hogy az Imperius-átok hatása alatt volt. Na meg ott volt Piton. Õ nem is ellenkezett, mikor letartóztattuk. Úgy tûnt sokkos állapotban volt… ami nem is csoda, azok után, hogy látta mi lett Wildunggal, mikor ellenkezett… ma is viseli a nyomát a féreg. Persze gondolhatod, most már kicsit bánom, hogy az öreg Piton pajtás akkor nem állt ellen.
„Igen, ez beleillik a képbe” – gondolta Harry, s megvetõen horkantott egyet – „Piton ritkán bocsátkozik tisztességes harcba, inkább meghúzza magát, mint egy koszos kígyó…”
- Volt ott egy nõ is – morogta elgondolkozva az auror. – A nevét nem tudtuk meg, mert halott volt – biztos a dulakodásban találta el egy átok… De fekete csuklya volt rajta, a halálfalókkal volt, szóval, ha engem kérdeztek, nem kár érte.
Harry elgondolkozva bólogatott. Mordon tovább morgott ilyesmiket, hogy: „… minden halálfaló ezt érdemelné…” meg „… méghogy tárgyalást nekik…”
- És ez után kiléptél az aurorok közül? – kérdezte Ron.
- Neeem, dehogy! – felelte Mordon. – Gyáva dolognak éreztem volna, ha kilépek a játékból. De ekkor fordult meg elõször a fejemben, hogy elegem van az egészbõl, és talán megérdemelném a pihenést… De hát látjátok, hogy az nem nekem való. Vénségemre se bírok megülni a fenekemen. Így van ez velünk, aurorokkal…
Harry félig-meddig csalódottan állt fel a földrõl – semmi fontosat nem tudott meg Pitonról, pedig remélte, hogy az öreg auror szolgálhat egy-két érdekesebb részlettel. Roppantul érdekelte volna, ha újabb információkat kaphat róla, s legfõképp: valami bizonyítékot arra, hogy Dumbledore szavai igazak voltak. Õszintén szerette volna, ha öreg igazgatója megingathatatlan bizalma nem fordul nevetség tárgyává. Egy ilyen becstelen halál után, amiben Dumbledore-nak része volt, Harry már csak abban reménykedhetett, hogy nem hullik darabokra az öregrõl alkotott kép, sem az õ, sem a többiek szemében.
December közepére Muriel néni egy új ötlettel állt elõ, hogyan segíthetné jobban a három jó barát tanulását. Harrynek kicsit déjá vu érzése volt, mikor december tizenharmadikán belépett a szalonba, s ott ismét egy csillogó mágikus tükör fogadta. Muriel néni sugárzó arccal fogadta õket, szinte mániákus izgatottság tükrözõdött a szemében.
- Gyertek, gyertek – sürgette õket a néni a tükör elé. – Remek ötletem támadt!
Harry, Ron és Hermione közelebb léptek, és az járt a fejükben, hogy vajon a zseniális Muriel néni egy újabb varázslatot eszelt ki a tükrökkel, vagy csak a tükörnyitó-bûbájt fogják gyakorolni újra.
- Szép tükör – jegyezte meg Ron az aranykeretes, cirádás mûremekre pillantva. –… De kicsit torz a képe…
- Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé – legyintett mosolyogva a néni. – Ronni, gyere, állj a tükör elé – de csak te!
A vörös hajú fiú engedelmeskedett, néhány percig szemlélte saját képét, majd szemei látványosan elkerekedtek, ahogy kiült rá a felismerés.
- Harry! Hiszen ez Edevis tükre! – kiáltott fel Ron, két barátja nem kis meglepetésére.
- Micsoda?! Biztos vagy benne?
- Persze itt van a…
- Ti ismeritek Edevis tükrét? – ráncolta a homlokát Muriel néni.
- Igen, már hat évvel ezelõtt láttuk a Roxfortban – nem is egyszer – magyarázta Harry, s a néni arca újra felderült.
- Ennek igazán örülök – válaszolta az öregasszony. – Még sose volt alkalmam gyermekeknek is megmutatni azt a csodás darabot, pedig rendkívül érdekes kísérlet lenne megfigyelni, hogyan változnak egy ember vágyai, ahogy felnõ…
Harryék arcán újra az elképedés jelent meg, de most Hermione volt az, aki a leggyorsabban szavakba foglalta meglepõdésüket:
- A néni készítette azt a tükröt?
Muriel néni büszkén kihúzta magát, ahogy „tanítványaira” tekintett. Csak úgy ragyogtak barna szemei.
- Szép kis varázslat, nem igaz? – mondta. – Utolsó roxforti évem során készítettem bûbájtanra. Ez egy olyan külön feladat volt, tudjátok… Aztán, mikor Dumbledore igazgató lett, a kinevezése alkalmából neki ajándékoztam. Ezek szerint, azóta is a Roxfortban van… bár a temetés után lehet, hogy már máshoz került. Dumbledore minden vagyonát szétosztotta.
Harry, Ron és Hermione csodálkozással vegyes tisztelettel néztek Muriel nénire.
- Akkor ez nem az igazi Edevis tükre? – érdeklõdött Hermione, s õ is közelebb lépett a tükörhöz. Ron udvariasan átadta a helyét.
- Neeem, ezt most csak úgy sebtében dobtam össze a régi feljegyzéseim alapján – felelte a néni. – A segítségével talán jobban elmélyülhettek kicsit az érzelem alapú varázslatokban. Ezeknek ugyanis a legfontosabb feltétele, hogy ismerd önmagad.
Eközben Hermione egyre csak a tükörképét bámulta, megigézve, s még õ maga is ábrándozva mosolygott. Se Harry, se Ron nem vette a bátorságot, hogy megkérdezze tõle, mit lát valójában.
- Én régen, még tizenegy évesen azt láttam a tükörben, hogy a halott szüleim és rokonaim itt vannak velem – mondta Harry, Muriel nénihez fordulva.
– De ez változott késõbb – folytatta. – Olyan képet is mutatott már, amiben megszerzem Voldemort elõl a Bölcsek Kövét.
A néni komolyan bólintott, majd kezével a tükör felé intett. Hermione felocsúdott álmodozásából, és azonnal ellépett elõle. Harry a helyére ment és várakozva tekintett képmására.
Pár másodperccel késõbb Harry alakja változott: fekete pulóvere és farmere, melyek patyolat tiszták voltak – hála Mrs Weasley gondoskodásának – most piszkosra, szakadtra változtak, s Harry arcán egy-két horzsolás jelent meg, arcvonásai ennek ellenére büszke, diadalmas kifejezést öltöttek. Úgy nézett ki, mint az után, hogy ép bõrrel feljött a Titkok Kamrájából.
Harry mögött megjelent Ron, Hermione, Ginny és a többi barátja képe, köztük a Rend tagjaival. Sorban jelentek meg, elõbb Lupin, aztán Tonks, Mordon, Mr és Mrs Weasley, aztán Ron testvérei, és így tovább. Harry már várta, mikor bukkan fel a mosolygós kék szempár és ezüstös szakáll, de halott igazgatója nem jelent meg a tükörben.
- Különös… – ráncolta a homlokát.
- Mit látsz, Harry? – kérdezte kíváncsiskodva Muriel néni.
- Azt hittem, hogy Voldemortot fogom látni holtan. De csak magamat látom, kissé sebesülten… és titeket – tette hozzá barátaihoz fordulva. – itt vagyunk mind, életben. A Fõnix Rendje, a szüleitek, mindannyian… kivéve Dumbledore. És Sirius sincs itt.
Ron és Hermione arca kifejezéstelen volt, nem úgy Muriel nénié, aki most lekapta hosszú, görbe orráról apró szemüvegét és törölgetni kezdte szürke talárja szélével, s közben fel-alá sétált.
- Azt mondod, azelõtt a szüleidet láttad? – kérdezte Muriel néni.
- Igen.
- Akkor azt hiszem, ez ékes példája annak, hogyan válik valaki szép lassan felnõtté, és hogyan tûnnek el a gyermeki álmai – mondta az öregasszony. – És ez még sokkal többet is jelent annál, bizony!
- Nem értem…
- Azt mondtad, Tudjukkit vártad, hogy majd látod a holttestét, igaz? – a néni meg se várta, hogy Harry válaszoljon, rögtön folytatta. – Helyette azt láttad, hogy itt vagytok mind, életben, s a jelekbõl ítélve, a gyõzelem után.
Harry, azt hiszem, Dumbledore professzor most nagyon büszke lenne rád, ha hallaná ezt.
- Miért? – tárta szét nevetve a karját Harry. Kissé viccesnek tartotta, hogy egy egyszerû, hétköznapi vágyálom miatt – a puszta túlélés egy háborúban – bármiféle büszkeségre adna okot.
- Az, hogy nem Tudjukkit láttad holtan, azt jelenti, hogy nem egy ember halála az, amire a legjobban vágyik a szíved.
- De hát én akarom, hogy Voldemortnak vége legyen! – kardoskodott Harry.
- Természetesen – bólintott Muriel néni. – mind így vagyunk ezzel.
De ha a halálát látnád a tükörben, az azt jelentené, hogy Tudjukki halála mindennél fontosabb számodra ezen a világon. Harry, amit most láttál, az azt mutatja, hogy a barátaid élete fontosabb neked, mint az ellenségeid pusztulása. Ez nagyon lényeges különbség! Ez azt jelenti, hogy maga az élet fontosabb neked a halálnál!
- És miért nem láttam Dumbledore-t, és Siriust?
Muriel néni mélyet sóhajtott, mielõtt válaszolt.
- Ez azért lehet, mert már sokkal felnõttebb vagy, mint mikor elõször néztél a tükörbe. Most már, gyanítom fel tudod fogni, mivel jár a halál. Mennyire megmásíthatatlan és végleges – és ezzel együtt kinõttél a gyermekkorból is. Már nem lehetetlen dolgokra vágysz, nem az elhunyt ismerõseidet akarod visszakapni, hanem olyasmire áhítozol, amiért tenni is képes vagy. Ez igen dicséretes, Harry.
Harry csendben nézte a varázsos tükör által mutatott boldog jövõképet. Vajon ilyen lesz, ha egyszer túl lesz mindenen? Vajon pont ilyen boldogan fognak egymás mellett állni a barátaival? Vagy az elhunytakat fogják siratni? Harrynek egy gyomorszorító érzése támadt: talán nem is marad senki, aki sirathatná az elhunytakat?
Ekkor nyilallt agyába a felismerés, hogy mennyi minden más lett azóta, hogy elõször nézett a tükörbe. Egészen eddig csak élte a megszokottnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ életét, változott együtt a barátaival, s változott körülötte minden. De ez a változás csak most tudatosult benne igazán, csak a mágikus tükörben látott képmás ébresztette rá Harryt, hogy a múlton töprengeni értelmetlen. Idegennek tetszett elõtte önmaga emléke, az a tizenegy éves fiú, aki hosszú éjszakákat virrasztott át Edevis tükre elõtt ülve, s a múlt rabja volt, míg Dumbledore fel nem rázta.
Olyan érzés volt, mint mikor az ember egy öreg fotóalbumot nézeget, s a róla készült régi képek egy vadidegen arcát mutatják, akinek halvány sejtése sincs afelõl, hogy miken fog keresztül menni az eljövendõ években.
Harry szülei, nagyszülei, s köztük Rose is, visszamerült a múlt sötét árnyai közé, a feledésbe, a gyász nélküli rideg elfogadásba. S csodák csodájára Harry megkönnyebbült. A tükör varázsa feledtette vele az értelmetlen, röpke vágyat, hogy minden erejével kapaszkodjon Rose Evans-be, a – Petunia néni mellett - talán utolsó élõ rokonába.
Újra barátai, társai, az élõ szerettei, és feladata foglalta el az elsõ helyet Harry szívében, s végre megértette önmagát is. Megértette, hogy miért haltak meg körülötte a hozzátartozói.
Sokáig nem bírta felfogni, miért kellett Siriusnak meghalnia, miért tölthettek olyan kevés idõt együtt. Most már tudta, hogy Sirius sorsa nem az volt, hogy a Harry szívében tátongó ûrt töltse be, miután megismerkedtek és összebarátkoztak. Sirius sorsa, a feladata a Voldemort nagyúr elleni háborúban, a leglényegesebb szerepe az volt, hogy meghaljon. Hogy a halálával õ, Harry elszakadjon mindentõl, ami a múlthoz köti. Hogy képes legyen beteljesíteni a jóslatot.
- Nos… most, hogy ezen is túl vagyunk – szólt Muriel néni, s hangja visszarántotta Harryt gondolataiból -, a tükörben látott képet õrizzétek meg magatokban, a szívetek mélyén! A tükör mostantól végig itt lesz, de erõsen javaslom, hogy ne keressétek fel újra, meg újra, nehogy a rabjává váljatok… De azt hiszem, ti már bölcsebbek vagytok ennél – mosolyodott el az öregasszony.
- Jövõ héten elkezdhetjük az érzelem alapú varázslatokat, ami hetedéves bûbájtan anyag a Roxfortban. Ahogy sejtem, ezerszer meg fogjátok bánni az iskolakerülést, mert szigorú tanár vagyok ám! – nevetett Muriel néni, s vele együtt Harryék is.
- De ma még folytassuk a kombinált varázslatok gyakorlását! Ronni, te kezded – adta ki az utasítást a néni. – A feladat a következõ: kavarj forgószelet, emeld fel vele ezt a széket, és egyidejûleg kösd béklyóba tüzes kötelekkel, s roppantsd is össze velük.
- Atya ég! – nyögte Ron, de engedelmesen elõhúzta pálcáját.
A délelõttöt a szokott menetrend szerint gyakorlással töltötték. Ron, Hermione és Harry egymás után próbálkoztak a nehéz feladat végrehajtásával, de mire a Land’s End-i templom harangja egy órára kongatott, csak Hermionénak sikerült a teljes varázslatot végrehajtania – s neki sem ment gond nélkül. Minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy a kellõ pillanatban a megfelelõ mozdulatot hajtsa végre pálcájával. Kitartása meghozta gyümölcsét, egy látványos pálca-lengetés után a szék elszenesedett maradványai potyogtak le a szalon túlsó végében.
- Gratulálok, Hermione! – örvendezett Muriel néni, a lány pedig büszkén kihúzta magát. – És mindezt non-verbálisan, ez rendkívüli volt, kis drágám!
- Köszönöm – mosolygott Hermione.
- Jól van – csapta össze a tenyerét Ron. – Korog a gyomrom, szerintem tartsunk egy kis szünetet.
- Az evõgép mûködésbe lépett… - jegyezte meg csípõsen Hermione és kiérdemelt egy lesújtó pillantást a fiútól.
- Jó, mehettek – egyezett bele Muriel néni. – Én itt majd összepakolok.
Ron már indult is, nyomában Hermionéval, Harrynek azonban nem akaródzott mozdulnia. Szemét újra a tükörre függesztette, és a felderengõ képet nézte. A sorban megjelenõ varázslók és boszorkányok közt volt egy alak – egy sötét, baljós arc, aki csak most keltette fel Harry figyelmét.
- Piton… - sziszegte Harry fogai közt a gyûlöletes nevet.
- Mondtál valamit Harry? – kérdezte Muriel néni, miközben pálcájával rendbe hozta a törött bútordarabokat.
- Nem… semmit – hazudta Harry, s elfordult a tükörtõl.
Fejében kavarogtak a gondolatok. Mit keresett Piton a boldog képen? Hiába bizonygatta Dumbledore, hogy a bájitalok mestere Voldemort nagyúr elkötelezett ellensége, Harry képtelen volt félretenni megvetését és haragját volt tanárával szemben. Akkor miért szerepelt a barátai közt?
Sóhajtott egy mélyet és elindult Ron és Hermione után, hogy Mrs Weasley ínycsiklandozó sültjével kiverje fejébõl nyomasztó gondolatait.
- Harry, várj egy percet – szólt utána Muriel néni.
Harry engedelmesen megállt és a nénihez fordult.
- Szeretnék adni neked egy ajándékot. Egy érdekes könyvet – magyarázta a néni.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Még három hét van karácsonyig, Muriel néni – tárta szét a karját a fiú, de a néni rá se rántott.
Bõ talárja hatalmas zsebébõl elõvett egy barna papírba csomagolt tárgyat, s mosolyogva Harry felé nyújtotta.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
