|
- Összetörted a szívét – dörmögte Ron.
Harry igyekezett nem rá nézni, inkább szobája padlóját bámulta.
- Normális esetben ezért szétverném a képed… - folytatta Ron könnyed hangsúllyal -, de a körülményeket figyelembe véve, azt hiszem igazad van. Jobb ha csak a szíve van összetörve és nem a feje.
Hermione egyetértően bólogatott, de Harry nem volt olyan biztos magában.
- Ő nem így érzi – sóhajtott szomorúan. – Szívesebben kockáztatná az életét velünk, mint hogy biztonságban legyen nélkülünk.
Ron halkan megköszörülte a torkát.
- Még szerencse, hogy nem ő dönti el… - motyogta az orra alatt.
- Pont ezért dühös rám. Mert nem hagyom, hogy maga döntsön az élete felől.
Hermione most nem bólogatott, összeráncolta a homlokát, úgy nézett Harryre.
- Mi az? – kérdezte Harry.
- Ha jól emlékszem… - szólt a lány – néhány éve még te is a falat kapartad, mikor mások döntötték el, hogy mit csinálj.
Harry kénytelen volt egyet érteni Hermionéval, de nem mondott semmit, inkább hosszú hallgatás után megpróbálta másra terelni a szót. Az volt ugyanis a benyomása, hogy két barátja várakozva figyeli, mintha mondania kellene még valamit.
- Van valami hír a szüleidtől? – fordult vörös hajú barátjához.
Ron egy csapásra felélénkült.
- Az előbb küldtem levelet Pulipinttyel, de még nem jött válasz – mondta. – Hermionéval arra gondoltunk, hogy elmegyünk hozzájuk egyik nap.
Hermione elmosolyodott.
- Paulina is már biztos nagyon akar látni minket – tette hozzá.
- Igen, igen… - motyogta szórakozottan Harry. – Olyan, mintha minden visszatért volna a normális kerékvágásba.
Ron erre felnevetett.
- Normális kerékvágás? – nézett rá. – Én mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egyszer belőled tanár lesz!
- Olyan furcsa? – kérdezte komolyan Harry.
- Hát… igen, egy kicsit – mondta Ron.
Harry hosszan hallgatott, majd zavartan mocorogni kezdett a székben.
- Tudod, így olyan, mintha normális életem lenne – vallotta be kicsit röstelkedve. – Van munkám, van lakásom… Itt Roxfortban most minden olyan… normális. Szívesem jöttem vissza ide.
Hermione beharapta az alsó ajkát és félrenézett, majd újra felpillantott barátja arcára, ami nem kerülte el Harry figyelmét.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian.
- Harry… Tudod, hogy folytatnunk kell a keresést…
- Persze, hogy folytatnunk kell, Hermione, de nem itt! – jelentette ki Harry hevesen gesztikulálva. – Megpróbáltunk mindent, de mivel a Szürke Hölgy egy szót sem hajlandó szólni, reménytelen a nyomozás. Egy jó háromszáz évről semmit se tudunk, ami akkor a vérvonallal történt. Akár ki is halhatott és minden kincsük műgyűjtőhöz került. Az is lehet, hogy Voldemort egészen véletlenül akadt rá, mikor már ő is feladta a keresést.
- Akkor mért égette el a festményt, mikor hat éve visszajött Roxfortba? – kérdezte szkeptikusan Ron.
Harry a vacsora után mesélte el két barátjának a nyomozás eredményét és nem felejtette el kihangsúlyozni, mennyire segítőkész volt Neville és a két lány, Luna és Susan Bones.
- Mert a festmény elkotyoghatta volna valakinek, hogy Voldemort kereste ezeket a kincseket – fejtette ki bővebben Harry. - Persze nem tudhatták volna hogy mért kereste, de talán ő feltételezte, hogy Dumbledore közben megsejtette a titkát… hogy hogyan lett halhatatlan. Különösen azok után, hogy megtudta, Rose… mármint a nagymamám Dumbledore pártfogoltja. Emlékeztek, mit mondott? Mikor rájött, hogy ki ő, majdnem megölte, Muriel nénivel együtt. Féltette a titkát, és ez lehetett az egyik oka, hogy tanítani akart a Roxfortban. Máshogy nem juthatott volna be, hogy eltüntesse az esetleges nyomait, amiket hagyott. Dumbledore itt volt, itt, ahol megkezdte a keresést, hogy halhatatlanná váljon és ez veszélyes volt neki.
Ron és Hermione egyet értően hallgatták és csak néha bólintottak. Mikor befejezte, Ron szólalt meg újra:
- Akkor szerinted mit kellene tennünk most?
Harry sóhajtott egyet és megvonta a vállát. Kénytelen volt beismerni magának, hogy nem sok ötlete van.
- Nem tudom. De talán a műgyűjtők között kellene körülnéznünk. Mint Hepzibah Smith… valami gazdag varázsló vagy boszorkány tehette rá a kezét. Egy gazdag varázslócsaládot kell keresnünk…
Pár percig egyikük sem szólt, meghányták vetették magukban az eddig történteket.
- És mikor nyomozzunk tovább? – kérdezte Hermione.
- Ha vége a tanévnek, újra útra kelhetnénk – javasolta Harry. – Kezdjük a minisztériumi nyilvántartóban, aztán sorra vesszük a családokat. Ha kell betörünk hozzájuk, kikérdezzük őket, akármi…
Hermione fintorgott egyet a vad ötletet hallva, de nem tiltakozott. Ő is éppoly elszánt volt, mint két barátja, ha a Voldemort elleni harcról volt szó.
Harry magához vette az aznapi Esti Prófétát, amit sürgős teendői miatt eddig nem tudott elolvasni. Széthajtotta az újságot az asztalon és beletemetkezett. A legtöbb cikk megint Voldemortról és a koboldokról szólt, az aurorokat dicsérték az óriásokkal vívott harcok miatt, minden apró eredmény kihangsúlyozását fontosnak tartották, hogy az emberek lássák, mennyit tesznek a fekete mágusokkal vívott polgárháborúban. Harry a legérdekesebbnek az első oldal fő cikkét tartotta, amiről Mordon is beszélt, de már egy nappal korábban lehozták:
A lázadás véget ért!
A minisztérium szóvivője lapunknak adott tájékoztatójában értesített minket a koboldlázadásban bekövetkezett újabb, szinte meglepetésszerű fordulatról. Rufus Scrimgeour mágiaügyi miniszter - úgy tűnik, a Mágusok Nemzetközi Szövetségének nyomására - a hét vége folyamán tárgyalásokba kezdett a Gringotts Varázsló- és Kobold Bank képviselőivel a lázadás mielőbbi befejezéséről.
Mint ismeretes, a Gringotts és a minisztérium között már csaknem három éve éleződtek ki az ellentétek, Cornelius Caramel minisztersége alatt. Sokan épp az egykori miniszter varázslény-ellenes politikáját okolták a tavaly októberben a személye ellen elkövetett halálos merényletért és a novemberben kezdődött koboldlázadásért.
Azonban az ellentétek az utóbbi hetekben elcsitultak, s ez különös módon Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és a halálfalók nevű társaság újbóli merényletei miatt történt, melyek immár nem csak emberek, de koboldok, kentaurok és sellők ellen is irányulnak.
Egyes feltételezések szerint a varázslények elleni merényletek a minisztérium zsarolásának eszköze. A Szövetség eddig is erőteljesen bírálta Rufus Scrimgeour vaspolitikáját, ezért szükséges volt a koboldlázadás mielőbbi befejezése, ahogy ezt végül a minisztérium is belátta.
Ennek alapján az újabb együttműködés jeleként, a halálfalók szervezete jelentette fenyegetés miatt elsőként az Azkaban erőd sorsáról született döntés a szombati tárgyaláson. A varázslók börtöne a ma hajnali óráktól a minisztérium és a Gringotts Bank közös felügyelete alatt áll, a rabok többségét már visszaszállították a szigetre és az új azkabani őrség kialakításáról is döntés született. Ennek értelmében a mai naptól fogva a koboldok által felállított páncél-sereg - más néven a ferrumok – látják el a biztonsági feladatokat és gondoskodnak róla, hogy ne fordulhasson elő több szökés.
A humanoid rémlények és vámpír-félék nyilvántartását és felügyeletét végző hivatal a minap sajnálkozását fejtette ki egy a nemzetközi sajtóban közzétett levélben, amiért a brit varázsló-kormányzószervek nem kívánják a jövőben a dementorokat foglalkoztatni. A közvélemény azonban egészen másként reagált. Több civil szervezet álláspontja szerint „üdítő fejlemény”, hogy egy varázsló-közösség végre megálljt parancsolt az embertelen őrzési módszereknek és hajlandók időt és pénzt áldozni új lehetőségek felkutatására.
Ez azonban nem változtat a tényen, mi szerint a Mágusok Nemzetközi Szövetsége is érdeklődve várja, mihez fog kezdeni a minisztérium a szabadon kószáló csaknem százezer dementorral. Rufus Scrimgeour azzal nyugtatta az embereket, hogy egészen az elmúlt hétig kidolgozás alatt volt egy terv, amivel be lehet zárni a szabadon portyázó lényeket. Mint mondta, a program menete a hét végén csorbát szenvedett és egy időre kénytelenek voltak leállni, mert a kutatást végző boszorkányt elbocsátották a minisztériumból, de igyekeznek mielőbb befejezni a megkezdett munkát.
Scrimgeour szerint a jelen helyzet nagyon ingatag. Bármilyen kis incidens újra kiélezheti a bank és a minisztérium közti ellenétet, ezért nyomatékosan kérnek minden varázslót, hogy ne inzultáljanak koboldokat vagy ferrumokat. Mint mondta, erre a bank vezetősége is ígéretet tett. Nem lesznek emberrablások, merényletek, épület-foglalások. Az átvett intézmények vezetését idővel visszaadják az eredeti tulajdonosoknak, így az Állomást és a Transzformációs Kutatóintézetet is.
Habár a koboldokkal kapcsolatos kérdések és problémák lassan választ nyernek, továbbra is gondot jelent a kentaurok és sellők exodusa. Az észak-angliai és skóciai szelkik és az ír merrók népei állítólag Izland és az atlanti hátság környékén rendezték be új otthonaikat – erről hajós varázslók adtak egyelőre nem hivatalos tájékoztatót.
A kentaurok a sötét erdők felé vették az irány és a Varázslény-felügyeleti Főosztály emberei tartanak tőle, hogy a felügyelet nélküli vándorlásnak muglik is tanúi lesznek. A legújabb információk szerint a kentaurok vándorlásában varázslók is részt vesznek, de a minisztériumnak nincs információja, ki tart velük, ki felügyeli őket. Egyesek halálfalók befolyásától tartanak, mások biztosak benne, hogy a legendás Főnix Rendje egy titkos képviselője csatlakozott hozzájuk és a kentaur-vándorlás egy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén elleni haditerv részlete. Azonban mindez csak találgatás és a minisztérium vezetősége nem kívánt nyilatkozni ebben a témában.
(Folytatás a 3. oldalon)
- Egy szóval se említik Lupint – morogta Harry és lecsapta az újságot.
- Nem mutatna jól az újságban, hogy egy vérfarkas vetett véget a koboldlázadásnak… - jegyezte meg Ron keserűen.
- De legalább befejeződött ez az őrület – sóhajtotta Hermione és hátradőlt az elővarázsolt fotelben. – Már kezdett elegem lenni belőle…
- Miről beszélsz? – furcsállta Harry a lány szavait.
- Te nem figyelted, miről beszélnek az emberek egymás közt – szólt Hermione. – Ha valami gond van a varázslényekkel, rögtön előveszik a mugliivadékokat és őket is szidják. Látnod kellett volna, hogyan nézett rám néhány auror, mikor kikérdeztek minket.
Harryben egy pillanat alatt feltámadt a harag a minisztériumi pribékek ellen.
- Még ők is? – háborgott dühösen. – Amikor halálfalók gyilkolják az embereket, még egyet is értenek velük?!
Hermione megrázta a fejét, barna fürtjei táncoltak a fülei körül.
- Nem mondtam, hogy egyet értenek velük – mondta szomorúan. – De az emberek nem tudják egykönnyen elhagyni az előítéleteiket. Sokan úgy gondolják, hogy a mugli származásúak miatt van az ellentét a fekete és fehér mágia hívei között.
- Ez egy marhaság! – csattant fel Ron. – Az a gond, hogy egyesek uralkodásra akarják használni a mágiát, mások meg csak eszközként. Ez az ellentét gyökere!
- Ez igaz, Ron – szólt a lány -, de a mugli származásúak többen vannak, mint az aranyvérűek, ezért a fekete mágusok féltik a hatalmukat. A mugliivadékok közül nem sokan lesznek fekete mágusok, ezért is tiltották be a sötét varázslatokat. Egyesek úgy gondolják, hogy pont a mugliivadékok miatt tiltották be, ők kezdeményezték, mert ők a szívükön viselték a muglik sorsát is, és… hát végül is ez igaz. Miattunk van az ellentét…
Harry időközben felállt és karba tett kézzel megállt az ablak előtt. Hermionét nézte, aki egykedvűen bámult hol őrá, hol Ronra.
- Kit érdekel? – morogta Harry. – Ha valakinek varázsereje van, nem kell mindjárt hatalomszerzésre használni. Ez olyan, mintha az, akinek lába van, uralkodna a bénák felett. Ez undorító…
- Voldemort szerint nem. De hagyjuk ezt, ne beszéljünk róla többet – kérte Hermione csendesen, enyhe mosollyal az arcán, és így is tettek.
---
Egy hónap telt el mióta Harry újra találkozott Ronnal és Hermionéval, s az élet a Roxfortban lassan kezdett olyanná válni, mint régen. Legalábbis Harry így érezte, ha a folyosón sétált vagy a barátaival beszélgetett a tóparton kedvenc tölgyfájuk árnyékában – de ha agya csak egy picit is elgondolkozott a történteken, rögtön tudta, hogy Roxfort már sosem lesz a régi. Ilyenkor rátört valami erős hiányérzet – egy megszokott élet hiánya, amilyen Dumbeldore halála előtt volt minden. Harry tudta, hogy ugyanazokkal a gondokkal kell szembenéznie most is, mint régen, de valahogy sokkal ködösebb volt előtte minden, hiányzott a megnyugtató tudat, hogy Dumbledore utat mutat neki, ha eltévedne.
Ilyenkor, ha egyedül volt, elővette a Mosolyhozó varázsgömböt és elég volt a kezében tartogatva nézegetnie – máris felelevenedtek benne a régmúlt vidám emlékei, sokkal tisztábban, mintha önmagától próbált volna visszaemlékezni rá. A varázslatos szerkezet majdnem úgy működött, mint egy merengő, de sokkal inkább az érzéseket, a vidámságot élesztette fel használójában, nem az emlékeket. Így, ha a kezében forgatgatta a golyóbist, szinte rögtön elmosolyodott a felderengő képekre: Dumbledore bojtos hálósipkában az íróasztala fölött… Ahogy mindig egymásnak támasztotta az ujjait és nagy komolyan nézett le az emberre… Cukorkaimádata és kíváncsisága, mikor megkóstolta a fülviasz ízű drazsét…
Harry többször azon kapta magát, hogy kedve lenne felmenni az igazgatói irodába csak elbeszélgetni az öreg professzor festményével az elmúlt évekről, hogy egy kicsit közelebb érezze magához Dumbledore-t. Erről azonban két ok miatt is le kellett mondania. Mikor egy ízben felkereste Madam Marchbanksot, hogy engedélyt kérjen tőle kákalagokat felvinni az iskolába, rájött, hogy nem is tudja az igazgatói szobához használatos új jelszót. A tanári szobában pedig azt is megtudta Lumpsluck professzortól, hogy Madam Marchbanks nem használja az irodát, a szoba ugyanis ugyanúgy lezárta magát McGalagony távozása után, mint mikor Dumbledore hagyta el a Roxfortot néhány hónapra.
E mellett Hermione sem felejtette el lelombozni Harry kedvét és megakadályozni a tervet, hogy Sir Cadogan festményével üzen a professzor portréjának, hogy beszélni szeretne vele. Hermione szerint ugyanis Dumbledore professzor nem akarná Harrytől, hogy a múltban éljen, ami folyton-folyvást csábítja, hol egy szellem alakban megjelenő felmenővel, hol a régieket felidéző festményekkel.
- Vagy varázstükrökkel… – nézett rá sokat mondóan a lány. – Nem azért adtam karácsonyra a Mosolyhozót sem, hogy a rabja legyél.
- Nem vagyok a rabja – dünnyögte Harry, s titkon arra gondolt, mikor lesz pár perc szabad ideje, amikor egyedül lehet a varázsgömbbel.
Hermione, úgy tűnt, belelátott a fejébe.
- Harry, azt mondtad Godric’s Hollow-ban, hogy lezártad a múltat, hogy túlléptél rajta!
- Én azt hittem, Hermione – szólt kelletlenül Harry. – De ez nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre látszott. Van hogy hónapokra megfeledkezek róla… Egész január óta nem tört rám, de most…
Hermione megértően nézett rá és a vállára tette a kezét.
- Tudom, Harry, tudom. Furcsa helyzetben vagyunk. Ráadásul a szakítás Ginnyvel…
- Hagyjuk ezt! – söpörte le a lány kezét a válláról, aztán idegesen sóhajtott egyet. – Ne haragudj. Tudom, hogy csak segíteni akarsz… de ezt inkább hagyjuk.
Nem is került szóba többet a szakítás, de még az együtt töltött napok sem. A Mosolyhozóba zárt emlékek közül is kerülte a Ginnyvel együtt töltött perceket, mert félt, hogy csak megnehezítené a napjait. Bármilyen jól ment minden hosszú ideig, Harry nem tudta remélni, hogy valaha is minden úgy lesz, ahogy régen. Kétszer szakított Ginnyvel, s nem látott rá esélyt, hogy újra együtt lehetnek. Egyáltalán nem tudta elképzelni az életét senki mellett.
Az év utolsó tanítási napján, mely egy gyönyörű pénteki napra esett, Harry egyetlen órája a negyedéves griffendélesekkel volt. Nem sok dolga akadt ezen az órán, a diákok dolgozatot írtak és ő fejét támasztva az asztalon, unalomban számolta a perceket. Az előírt tanrend szerint a tanárnak fel kell mérnie a diákok teljesítményét, gyakorlati és elméleti szinten egyaránt – emlékeztette rá Hermione, mikor előző hétvégén a három jó barát Harry szobájában játszott robbantós snapszlit.
Ezért Harry kénytelen kelletlen összeállított egy feladatsort mindegyik évfolyamnak, s az utolsó órákon íratta meg velük. A diákok persze nem örültek a fejleménynek, hogy a rendkívüli népszerűségnek örvendő gyakorlati órán végül elméletből is vizsgázniuk kell, de Harry gondoskodott róla, hogy az elméleti kérdések közt mind olyanok szerepeljenek, amiket kellően begyakoroltak az órákon.
- A jövő hétre kijavítom a dolgozatokat. Addig élvezzétek a napsütést – mondta Harry, miután összeszedte a feladatlapokat és a diákok indultak kifelé.
Ahogy az utolsó diák – Dennis - is elhagyta a tantermet, Ron lépett be az ajtón.
- Hát te? – nézett rá Harry, miközben bepakolta a dolgozatokat a táskájába.
Ron vigyorogva letelepedett az egyik padra.
- Nem hittem volna, hogy egyszer vizsgáztatni fogod Dennis Creevyt – mondta. – Vigyázz, hogy szépen írd alá a dolgozatot, mert ki fogja rakni a dicsőségfalára…
- Tégy meg egy szívességet és fogd be! – dörmögte Harry, Ron pedig halkan nevetgélt.
- Megjött anya levele – váltott új témára a fiú és meglebegtette Harry orra előtt a borítékot. – Megírta, hogy jól vannak és ne idegeskedjünk miattuk. Ők persze betegre aggódják magukat miattunk.
- Kicsit megkésett válasz volt, nem? – ráncolta a homlokát Harry. – Egy hónapja, hogy nem hallottunk felőlük.
- Nem csoda – válaszolta Ron. – Scrimgeour védelem alatt tartja őket, hiszen mindent tudnak a Főnix Rendjéről. Egyébként apát visszaparancsolták a minisztériumba.
Harry ezen még jobban elcsodálkozott.
- Azt hittem, Scrimgeour morcos rájuk a Rend miatt!
- Az igaz – bólintott Ron és lecsusszant a padról. Zsebre tett kézzel járkált körbe a teremben. – De szüksége van rájuk a halálfalók elleni harcban. Sosem akarta börtönbe zárni a Rend tagjait.
- Csak beleüti az orrát – bosszankodott Harry. – És ezzel mindent tönkretehet.
Ron elgondolkozva fordult felé.
- Már tönkretettek mindent, Harry – mutatott rá a helyzetre. – Voldemort megtörte McGalagonyt. Ha elmondta, hol van a Rend főhadiszállása, akkor minden mást is elmondott… Azt hiszem, nem hibáztathatjuk érte.
- Csak azokra adhatott választ, amiket Voldemort kérdezett tőle! – vetette ellen bizakodóan Harry és magában azért imádkozott, hogy igaza legyen. – Voldemort pedig azt hiszi, hogy rajta kívül egyedül Dumbledore és Piton tudott a horcruxokról.
- Talán így van – dörmögte Ron. – Elvégre Pitonról is azt hittük, hogy vaj van a fején… de benne még mindig nem tudok bízni.
- Én se – értett egyet vele Harry. – De el kellene mennünk egyszer anyukádékhoz, hogy lássuk, mi van velük.
Ron megrázta a fejét.
- Most nem. Anya figyelmeztetett: senkit nem engednek be hozzájuk az aurorok. Bár Kingsley talán minket beengedne, de jobb nem kockáztatni. A végén még ott tartanak… – nevette el magát.
- Hermione nem akarja meglátogatni Paulinát? – kérdezte Harry.
- Anya megírta, hogy Bill elvitte Fleur szüleihez Franciaországba - mondta Ron.
- Hogyan…?
- A múlt hét óta újra működik az Állomás – legyintett Ron. - Nem olvastad az újságban?
- Elkerülte a figyelmemet – vallotta be Harry. – Na jó, mindjárt vacsora. Visszamegyek a tanáriba, elintézek néhány apróságot, aztán este találkozunk.
- Én meg felmegyek a bagolyházba, elküldöm a választ anyáéknak…
Harry zsebre tett kézzel baktatott a folyosón a tanári szoba irányába. Csendes, napos idő volt, szél sem fújt. Úgy érezte, ennél kellemesebb időt nem is tartogathatott volna a június. Ronnal és Hermionéval még korábban megbeszélték, hogy vacsora után lemennek sétálni a tópartra, pálcafénynél akár éjfélig is beszélgethetnek, kártyázhatnak és tündérmanókra lövöldözhetnek, hiszen a házirend már nem tilthatja nekik. Ronnak egyre vadabb ötletei támadtak, hogyan teremthetnének kellően jókedvet.
- Idefigyelj, – suttogta neki a reggeli után, mikor felvetült bennük az éjszakai piknik ötlete. – Ismered azt a lányt a hugrabugból, Florance Moon? Hosszú, szőke haj, zöld szemek? Mit szólnál, ha meghívnánk, hm?
Hermione egyáltalán nem lelkesedett az ötletért.
- Szerintem Harry egyedül is talál magának lányt, ha akar, nem kell kerítőt játszanod!
- Most mit vagy úgy oda? – horkant föl Ron. – Csak egy ötlet volt…
Harrynek azonban egyetlen porcikája sem kívánta egy másik lány közelségét, különösen azért sem, mert tartott tőle, hogy Madam Marchbanksnak lenne hozzá egy-két keresetlen szava, ha kitudódna, hogy tanár létére diákokkal enyeleg a tóparton.
Éppen a kellemes esti kikapcsolódáson járt az esze, mikor az egyik használaton kívüli bűbájtan terem előtt elhaladva furcsa hangokra lett figyelmes. Megtorpant és közelebb ment az ajtóhoz. Most már világosan hallotta a jajgatást, a szipogást és az otromba nevetgélést. Valakit éppen vernek, talán a mardekárosok „avatnak” egy mugli származású gólyát? – gondolta Harry, de egy percig se teketóriázott.
Pálcájával kinyitotta az ajtót, majd hátrébb lépett és teljes erőből berúgta. Az ajtó kivágódott és Harrynek elég volt egy pillanat, hogy átlássa a helyzetet. Pálcája egy intésére Crak és Monstro fejjel lefelé lógva találták magukat a levegőben.
- Ááá!!! – ordította a két nagydarab mardekáros.
Harry elmosolyodott, de mikor pillantása az egyik pad mellett kuporgó fiúra esett, rögtön elkomorodott. Ismerte a gyereket, másod- vagy harmadéves hugrabugos lehetett és talán Nicolasnak hívták. Arcán egy-két zúzódás éktelenkedett, szemét monokli csúfította el.
- Mért bántottak? – kérdezte és gyorsan felsegítette a fiút, de az ellökte magától a kezét és inkább egyedül állt talpra.
- Tegyél le, tegyél le!! – visította Crak, aki időközben őrült pörgésbe kezdett a levegőben Harry hanyag pálcapöccintése miatt.
- Fog be! – dörrent rá Harry, mire pálcája hegye rögtön felvillant, és Crak és Monstro onnantól némán ordibáltak tovább. – Miért…?
A fiú egy darabig nézte a levegőben pörgő verekedőket, majd szégyellősen megtörölte a szemét a talárja ujjával.
- Azért… azért, mert… mert kimondtam a nevét…
- Kiét?
- Voldemortét – válaszolta a fiú a padlót bámulva.
Harry elképedve nézett rá. A kölyök alig ért fel a mellkasáig és egyáltalán, olyan soványnak és gyámoltalannak tűnt, hogy Harry egyenesen hiányolta mellőle az óvó anyukát. Még sosem hallotta, hogy egy ekkora gyerek kimondta volna Voldemort nevét – önmagán kívül.
- És nem tetszett nekik a dolog? – kérdezte, mikor túltette magát az első meglepődésen.
A gyerek a fejét rázta és megint megtörölte a szemét.
- Azt… azt mondták, hogy ti-tiszteletlen voltam…
- Nem voltál tiszteletlen – jelentette ki határozottan Harry. – Egy férget nem kell tisztelni.
Erre végre Nicolas is felemelte a fejét. Nagy barna szemeivel nézett Harryre, az arcáról semmit se lehetett leolvasni. Harry bátorítóan elmosolyodott.
– Ahogy elnézem, nincs komolyabb bajod. Szaladj el Madam Pomfrey-hoz, ő majd rendbe rak. Na indulj!
A fiú még egy pillantást vetett tanárára, aztán egyetlen szó nélkül eliszkolt a folyosón.
Harry a két megnémult mardekárosra nézett és pálcáját felemelte. Egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy olyan csúnyán megátkozza őket, hogy az anyjuk se ismerjen rájuk, de aztán eszébe jutott ki is ő, és mi a dolga ilyenkor.
- Ötven pont a mardekártól – sziszegte Harry. – Fejenként. És büntetőmunka… Majd Lumpsluck megmondja. Nem fog örülni, abban biztosak lehettek.
Crak és Monstro némán tátogtak valami szitoksorozatot, de Harry nem foglalkozott velük. Pálcájával kilebegtette őket a folyosóra, hóna alá csapta a táskáját és megindultak lefelé a pince irányába.
Jó páran megnézték őket út közben, de Harry csak mosolygott a döbbent vagy épp vigyorgó arcokra nézve. Nem baj, ha páran látják, hogy nem érdemes szórakozniuk vele… - gondolta.
Az első emelet magasságában jártak, mikor Neville szegődött a menet mellé. Először meghökkent arccal végignézett lebegő évfolyamtársain, majd Harryhez lépett és fülébe suttogott.
- Harry, beszélnünk kellene. Nagyon fontos lenne, mert… izé… ezt nem itt kéne – nézett körbe ideges ábrázattal.
- Neville, ne haragudj, de majd később beszéljünk – mondta vidáman Harry. – Amint látod, dolgom van…
- Hát… jó… akkor majd este…
Leértek a pincébe, elhaladtak a szőke lány festménye előtt, akinek képén mindig hajnal volt, majd megérkeztek Lumpsluck irodájához. Harry előre lépett a lebegő mardekárosok között és bekopogott az ajtón. Odabent harsány nevetgélés és üvegkoccanás hangja hallatszott, majd nagy sokára:
- Gye… gyere be… Haha!
Harry benyitott. Az íróasztalnál ott ült a borvirágos orrú Lumpsluck, vele szemben a szőke Gawain Robards professzor. Harmadik asztaltársuk egy erősen megfogyatkozott Ogden-féle Lángnyelv-whisky volt.
- Harry, fiam! – köszöntötte jó hangosan Lumpsluck. – Gyere, csatlakozz hozzánk… nocsak! Kik röpültek még be hozzánk? – kérdezte, mikor Crak és Monstro belebegett Harry után, majd mindkét tanár elröhögte magát a gyenge viccen.
Harry mosolyogva hajtogatta a fejét, majd megpróbálta előadni a történetet.
- Professzor úr, van egy kis problémánk…
Háromszor kellett nekifutnia, mert vagy Lumpsluck, vagy Robards nevetgélte el a szavait, de végül sikerült elmondania, mért is hozta magával a két mardekárost.
- Megverték, mert kimondta Voldemort nevét – fejezte be a mondandóját.
A név említésére, mindkettő tanár félrenyelte az italát és prüszkölni, köhögni kezdtek. Harry már készült rá, hogy birkatürelemmel tovább magyarázza, sőt, az is megfordult a fejében, hogy keres másik tanárt – mondjuk Bimba professzort, aki nagy bizonyossággal az összes üvegház kitakarításával büntetné a két fiút. De Lumpsluck néhány pillanat múlva, megértette, mit mondott neki Harry, és akkor igen mérges lett. Fürgén felpattant az asztalától - kicsit megingott, ezért meg kellett kapaszkodnia a székében. Aztán előredöcögött Crakhoz és Monstróhoz.
- Tedd le őket – utasította Harryt, aki így is tett és megszüntette a némító bűbáj hatását is. – Halljam, igaz ez? – förmedt rájuk az öreg, akit Harry ritkán látott dühösnek.
Crak és Monstro nyilván nem mert hazudni a házvezető tanárának, ezért lassan mindketten kinyögtek egy igent.
- Igen?! Ez felháborító, fiaim! Mire tanítottalak titeket? – hajtogatta kövér fejét az öreg. – Na, indulás oda hátra!
Megfogta Crak fülét és húzta az egyik ajtó felé. Harry tudta, hogy ott egy kis italos raktár van, amit Lumpsluck a saját varázslata segítségével alakított ki, hogy mindig legyen mivel kínálnia a vendégeit.
- Szépen feltakarítjátok ezt! – utasította őket. – És nem felinni! Feltörölni!
Harry belesett Lumpsluck széles háta mögött, s egy törött hordót és a földre kifojt mézbor-tócsát pillantott meg. Félmosolyra húzta a száját és a fejét csóválva korholta magában Lumpsluckot, amiért képes volt ripityára törni egy hordót a nagy vidámkodásban.
A bájitalok mestere Dumbledore halála óta leszokott a partik szervezéséről – nyilván nem akarta megkockáztatni, hogy illetéktelenek is bekerüljenek az iskola épületébe. Mindig fontosnak tartotta a vendéglátást, szinte a lételeme volt, s ennek hiánya meg is látszott rajta. Nyilván ezért vált szokásává az utóbbi időben, hogy minden héten elhívja egy-egy kollégáját és megbontsanak egy üveget. Harryt szinte mindig megkínálta valamivel, ha betért hozzá és olyankor hosszan ott marasztalta egy-egy kiadós beszélgetésre – mely rendszerint abból állt, hogy Lumpsluck rendíthetetlenül mesélte régi tanítványai történeteit, az ismeretségeit, Harry pedig néha beiktatott egy ühüm-öt, igen-t és tényleg?-et. Ezért Harry most igyekezett feltűnés nélkül távozni, mielőtt az öregre megint rájön a beszélhetnék.
Harry már épp távozni akart, mikor Gawain Robards megszólalt az üveg mögül.
- Épp elmeséltem Horatiusnak… hikk… mért is vagyok itt. – azzal koppanva lecsapta a poharát. – Mostanában… köhm… mindenki ezzel jön… Te is erre vagy kíváncsi, mi?! – mondta hirtelen ingerültséggel.
Harry úgy tett, mintha nem nagyon érdekelné a dolog, ezért csak félvállról kérdezte meg, hogy mi volt az az ok.
- A hibám miatt… több izé… elégett… - ekkor nagyot sóhajtott, ami rekedtes köhögésbe fulladt. Ezt sürgősen el kellett nyomni egy újabb korty whiskyvel. - Egyszerűen nem tudom felfogni! – megint lecsapta a poharát, ami ezúttal két darabba repedt. Harry gyorsan összeforrasztotta.
- Hogyan történhetett? Képtelenségnek tűnik, hogy… hogy ekkora hibát vétettem, de mégis…
- A nyilvántartó részlegben? – kérdezte Harry és ekkor Lumpsluck visszadöcögött a szobába.
- Megáll az eszem! – sopánkodott kissé józanabbul az öreg. – Mi lesz így ezekből? Ezek is tetoválással a karjukon végzik majd? Egy auror pálcája előtt…
Robards sötéten felhorkant.
- Majd talán megtanulják… - dörmögte. – Majd ha először bűnhődnek.
- Nem mindig bűnhődnek a bűnösök, kedves barátom! – vetette ellen Lumpsluck és ledobta magát egy székre. A szék recsegve tiltakozott, de kitartott.
- Ezúttal bűnhődtek – szögezte le Robards professzor és lustán a poharát emelte Harryre.
- Na persze – kezdte Lumpsluck mosolyogva -, ha a mi fiatal barátunkról van szó, akkor nagy valószínűséggel megkapják a magukét!
Harry udvariasan mosolygott és az öreg már öntötte is a whiskyt egy harmadik pohárba.
- Gyere, foglalj helyet, Harry és kóstold meg. Remélem, ízleni fog.
Crak vagy Monstro morgott valamit halkan a szomszéd szobából.
- Akkor is kita… kitartok amellett, hogy… – kezdte Robards és csapott egyet az asztalra –, hogy aki rossz fát tesz a tűzre, az számoljon a következményekkel!
- Egyetértek – szólt Lumpsluck. – De azt is szeretné… köhöm… szeretném hinni, hogy helyre lehet hozni a hibákat.
Harry igyekezett kivonni magát a társalgásból és inkább a finom italra koncentrált, meg az esti tóparti pihenésre.
- Van, amit nem lehet megbocsátani! – kardoskodott a véleménye mellett Robards. – A gyilkosságot nem lehet meg nem történté tenni!
Harry felkapta a fejét. Miről beszélnek ezek? Lumpsluck megválaszolta gondolatban feltett kérdését.
- Kedves Gawain, akikről mi beszélünk, azok nem is akarnak bocsánatot – jelentette ki az öreg. – Én a saját hibáinkra gondolok, az én hibáimra, a maga hibáira.
- Hmmm… - Robards hosszan hümmögött és megtámasztotta a fejét az asztalon. – Túl részeg vagyok ehhez, Horatius.
Harry nem akart közbeszólni, pedig meg volt a maga véleménye és az nem Lumpsluckéval egyezett. Kiitta a maradék whiskyt és már érezte is a száraz ízt a szájában. Nem akart az esti beszélgetés előtt lerészegedni, ezért azon gondolkodott, hogyan közölje udvariasan a két tanárral, hogy indulni akar. Miközben ezen gondolkodott, kezét az ölébe ejtve kényelmesen hátradőlt a széken.
Először nem is vett észre semmi furcsát. A két részeg tanerő látványa folytonos vigyorgásra kényszerítette. Akkor tűnt fel neki, hogy valami nincs rendben, mikor a zsebébe nyúlt, hogy egy zsebkendővel segítse ki a verejtékező Lumpsluckot, akin kezdeti józanodása után ismét kifogott az alkohol. Pár másodperces késéssel tudatosult benne, hogy valami forróhoz ért a keze, ami épp hogy nem égette.
Harry elgondolkozva visszadugta a kezét és kitapogatta a tüzes tárgyat. Egy kerek, fémes, forró tárgy…
Nyílként hatolt agyába a felismerés és a jelentősége. Azonnal mennie kell!
- Elnézést kérek, de nagyon sürgős dolgom van… – szabadkozott Harry és zsebébe nyúlva megmarkolta a forró érmét.
- Ég áldjon, fiam… - motyogta az öreg és újabb pohár whiskyt készült legurítani.
Harry ideges kapkodása szerencsére nem tűnt fel a két iszogató tanárnak. Kisietett a folyosóra, s közben idegesen szorongatta az arany galleont. Nem válogatott, rögtön célba vette a Lumpsluck termével szemközti seprűtárolót. A biztonságos sötétben kalapáló szívvel gyújtott fényt pálcája végén és végre megnézhette mit üzent Piton.
Az érme betűi és számai megváltoztak, s egy rövid üzenetet írtak ki: MA ESTE NYOLC OLLIVANDER ÜZLETE MINDHÁRMAN GYERTEK
Harrynek világos volt az üzenet és azt is tudta, mit kell tennie. Azonnal meg kell keresnie Ront és Hermionét. Nem tétovázott egy percet sem a keresgéléssel, előhúzta talárja zsebéből a gondosan összehajtogatott Tekergők Térképét és gyorsan végignézte az emeleteket. Fél perccel később már rohant felfelé a bagolyházhoz, kettesével szedte a lépcsőfokokat. A nyolcadik emeleten összetalálkozott néhány hugrabugossal és Neville-lel, aki rögtön elindult felé, mihelyt megpillantotta.
- Harry, csak azt…
- Most nem érek rá, Neville! – kiáltotta hátra Harry idegesen, mikor elviharzott a fiú mellett.
A bagolyházba vezető csigalépcső aljához érve majdnem belerohant a vele szembe jövő Ronba, aki Hermionéval együtt hasonló sietséggel jött felé. Harry egy másodpercet se várt, a futástól lihegve magyarázni kezdte a történteket.
- Piton… üzent az érmével… - kezdte, de Hermione közbeszólt.
- Tudjuk, Harry. Mi is megkaptuk az üzenetet – mondta, s Ronnal együtt felmutatta az elvarázsolt galleonokat.
- Szerinted mi lehet az oka? A kígyó? – találgatott Ron.
Harry megvonta a vállát.
- Csak az lehet – vélte Hermione és ösztönösen suttogóra fogta a hangját, mert ekkor lebegett el a közelükben a Véres báró kísértete. – Piton nem talált nyomot az ismeretlen horcruxhoz, ezért kell megszabadulnunk Naga… Nig…
- Nagini – segítette ki Harry. – Igen, ma ő következik. Nyolcig még van egy kis időnk. Készüljünk fel, együnk valamit, aztán induljunk.
Barátai bólogattak.
- Egy óra múlva találkozzunk lent a bejárati csarnokban – nyugtázta Harry és mindhárman visszamentek a saját szobájukba, hogy felkészüljenek.
Harry eltette a tartalék varázspálcát, felhúzta hallhatatlanná tévő csizmáját, és ezzel már készen is volt. A nagyteremben vacsoraidő alatt kapkodva ettek pár falatot, hogy csillapítsák gyomruk korgását. Harry a szokásos helyén ült, Lumpslucké mellett, de az öreg professzor nem volt olyan állapotban, hogy részt vehessen a vacsorán. Ron és Hermione fekete talárba öltözve, a tanári asztalhoz különösen közel ültek és fojtott hangon beszélgettek. A griffendéles diákok időközben az ő viszontlátásukat is megszokták és a kezdeti kérdezősködés is elült, úgyhogy minden veszély nélkül megtárgyalhatták dolgaikat.
Mire feleszméltek, már el is múlt az egy óra, s a vacsora véget ért. Feltűnés nélkül, a diákok áradatával együtt hagyták el a termet és a bejárati csarnokban álldogálva megvárták, amíg mindenki elmegy.
- Felkészültetek? – kérdezte Harry.
- Ne viccelj már! – legyintett Ron és a három jó barát különösen izgatottan hagyta el a kastély épületét, sietős léptekkel indultak el a birtokhatár felé.
Elhagyták Hagrid leégett kunyhójának maradványait, s megérkeztek a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapu elé.
- Ki tudod nyitni? – fordult feléje Hermione.
- Igen, Madam Marchbanks elmagyarázta, hogyan kell. – nyugtatta meg őket Harry, majd pálcájával kis köröket írt le a levegőben, s közben erősen koncentrált egy jelszóra („venomus tentacula!”).
A kapu megnyikordult és a védővarázslatok átengedték a hármast. Harry, Ron és Hermione épp, hogy csak átléptek a kapun, s máris egy kis körbe álltak egymással szembe az egyik szobor takarásában. Megfogták egymás kezét, hogy biztosan ugyanazon a helyen lyukadjanak ki, majd erősen koncentráltak az úti célra. Mikor elrugaszkodtak, jött az ismerős, kellemetlen összepréselődés és fulladozás, de mielőtt még elviselhetetlenné vált volna az utazás, már véget is ért, és ott találták magukat az Ollivander pálcaüzlet melletti sikátor biztonságos sötétjében.
Hermione ránézett az órájára – még öt perc volt nyolc óráig, de Piton bizonyára már várja őket. Kiléptek az Abszol útra és körülnéztek. A lenyugvó nap vörösre festette az eget, érdekes színbe vonva a bedeszkázott ablakok és az enyhe szélben lengedező cégérek által uralt utcaképet. Nem sokan sétáltak ebben az időben. A minisztériumi rendszabályok miatt mindenki igyekezett sötétedés előtt hazaérni többé-kevésbé biztonságos otthonaikba, s úgy tűnt, ebbéli igyekezetüket csak fokozta a sikátorból kilépő három fekete taláros alak. Harryék nem törődtek vele, hogy esetleg halálfalóknak nézik őket. Ha valaki aurorokat hívna a helyszínre, könnyen azonosíthatják magukat.
- Bemenjünk? – kérdezte Ron és ő is körülnézett az utcán.
- Igen, de ne itt – válaszolta Hermione. – Jobb lenne a hátsó bejáraton…
Visszamentek a sikátorba és megkerülték az épületet. Az üzlet mögött egy hatalmas, magas betonfal választotta el a varázslók utcáját a mugli Londontól. A fal mellett szeméthegy gyülekezett, a bádog kukák egykedvűen lakmároztak belőle. Harry kikerült egy harapós kedvében lévő szemétgyűjtőt és egyenként eltávolította a deszkákat a bolt hátsó bejáratáról.
- Várjatok – szólt egy hideg hang lustán Harryék háta mögül.
A hármas megpördült pálcával a kezében, de félelmük alaptalan volt. Piton állt mögöttük a szomszédos bolt háta mögött, mely egy egykor jobb napokat látott talárszabászat volt.
- Nem kell bemennetek – állította le őket. – Inkább gyertek ide hátra.
Harryék engedelmeskedtek és a harapós kukákat ke | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
