|
- Te?! – sziszegte a varázsló.
- Csodálkozik? – kérdezett vissza dacosan Harry és végignézett a szellemalakon.
Áttetsző volt, mint a Roxfort kísértetei, de úgy állt vele szemben, mint egy közönséges ember. Most, hogy kiszállt a testből, amiben a temetőben újjászületett, eltűntek róla Harry vonásai. Ehelyett úgy nézett ki, mint mikor Mógus testében látta: kígyóorr és rés-pupilla, vörös szeme most halvány-áttetszően csillogott. Sem haja, sem szemöldöke nem volt, akár egy kígyónak, teste alakja csontsovány volt.
Voldemort arcáról lassan eltűnt a dühös fintor, de továbbra is szúrós szemekkel nézett Harryre.
- Szóval Bella kudarcot vallott – könyvelte el a szellemalak. – Ez az átkozott a nap a kudarcoké…
Harry kénytelen volt egyet érteni vele.
- Mindkettőnknek – mondta.
Valóban így érezte. Eddig semmi sem úgy alakult, ahogyan ő vagy Piton eltervezte, s annyiszor kellett szembenéznie a halál gondolatával ezen az estén, mint az elmúlt egy évben együttvéve.
Voldemort gúnyosan felhorkantott.
- Te is így látod? – kérdezett vissza egy enyhe csodálkozással a hangjában. – Pedig itt vagy a legrejtegetettebb búvóhelyemen, ráadásul elvesztettem a testemet… épp, mikor már kezdtem megszokni. Olyan közel kerültél az elpusztításomhoz, mint még előtted soha senki. És ami a legbosszantóbb – immár másodszor…
Harry nem válaszolt semmit, csak eltökélten szegezte rá pálcáját, és közben végigjáratta tekintetét a falakon.
A barlang sokban különbözött attól, ahol Voldemort elrejtette Mardekár medálját. Itt nem volt koromsötét és a víz sem volt baljós mozdulatlan, valamint sokkal kisebb volt annál a rejtekhelynél. Ez a barlang csupán akkora volt, mint a griffendél klubhelyisége. Többnyire föld vagy szikla volt, de egy helyütt még sima kőfal emelkedett, ami belelógott a vízbe és szinte teljesen benőtte az ördöghurok. A nagy részét a szabálytalan körvonalú tó foglalta el, aminek közepén egy apró sziget állt. Ez volt az egyetlen dolog, amiben hasonlított a tengerparti barlangra. A víz furcsa, hideg kékes fényt árasztott magából, a gyenge hullámzás tükröződött a rideg falakon.
A sziget pontos kör alakú volt, de nem állt rajta zöld méreggel teli edény, csupán egy közönségesnek látszó fa ládika. Voldemort ennek a szigetnek a közepén állt.
- Mióta van itt ez barlang? – kérdezte Harry.
Voldemort készséggel válaszolt neki.
- Egészen pontosan november elseje óta. Akkor építettem fel, mikor az aurorok mással voltak elfoglalva.
- A ferrumokkal, amiket a koboldok küldtek – bólintott Harry.
- A koboldok? – kérdezett vissza Voldemort és szellem-arcára lenéző mosoly ült. – Nem, én hoztam ide a ferrumokat. Mi dolga lett volna a koboldoknak a Roxfortban? Ők csak a második pillér ellen harcoltak, sosem mertek volna szembeszállni az elsővel. Ahhoz túl… szűklátókörűek.
Harry nem értett egyet vele. Hogy a koboldok szűklátókörűek lennének? Ampók olyan nagyot mert gondolni, mint egyetlen varázsló sem. Alapjaiban megváltoztatni a varázs világot.
- És önmagát minek nevezné? – kérdezte Voldemorttól mélységes megvetéssel. – Hallottam, miket mondott az embereinek. Az emberi korlátok ledöntése… Varázslóhoz méltó élet. A varázslények meg mugliivadékok elnyomása. Mi ez, ha nem szűklátókörűség? Maga csak egyetlen csoportot képvisel, Voldemort.
A varázslónak nem tetszett ez a hangnem, úgy bámult Harryre, mintha bármelyik pillanatban nekiugrana, hogy megfojtsa. Harry azonban a legkevésbé sem félt ettől. Most, hogy Voldemort testetlen szellemként áll előtte, megjött a bátorsága, ezt beismerte magának. Sosem nézett szembe vele ilyen magabiztosan, mint most.
Voldemort nem válaszolt semmit Harry szavaira, helyette lehajtotta a fejét és mereven nézte a vizet. Kicsi hullámok, fodrok keletkeztek a víztükrön és Harry máris felkészülten várta, mikor jönnek ki az inferusok, hogy rávessék magukat Voldemort parancsára. Azonban ilyesmi még hosszú percek után sem történt, sőt, a víz fodrozódása egy idő után abbamaradt és újra nyugodt, sima lett a víztükör. Helyette valamilyen furcsa hangot lehetett hallani onnan, amit Voldemort mereven bámult.
Harry a fülét hegyezte, de nem tudta kivenni, milyen hang lehet, ahhoz túl halk suttogás volt. Egyáltalán abban sem volt biztos, hogy emberi beszéd szólt. Arra gondolt, hogy esetleg kígyók vannak a felszín alatt és Voldemort velük társalog. Most, hogy Harry felfedezte, már nem ért a kígyók nyelvén, bizonyára ugyanolyan összefüggéstelen suttogás-sziszegés-susogás lenne a párszaszó számára, mint bármelyik másik embernek.
- Mit csinál? – kérdezte Harry fennhangon és meglehetősen gorombán. A tudtára akarta adni Voldemortnak a magabiztosságát.
Nem érkezett válasz, a varázsló tovább bámulta a víztükröt. Harry közben azon gondolkozott, mit csináljon, hogy Voldemortnak ez a maradék szelleme is eltűnjön örökre. Abban biztos volt, hogy ezen a helyen valami különleges van, olyasmi, ami segít a fekete mágusnak újra visszatérni. Jobb híján alaposabban körülnézett.
A földhányás szélén még több lim-lom volt, mint a domboldalban, ahol Harry lemászott. Volt itt gyertyatartó, lyukas fenekű üstök, leszakadt fadarabok és rengeteg kőtörmelék a beomlasztott padlóból, függönykarnis, rajta egy szakadt lepel, mellettük néhány repedezett bútor.
- Mi ez a sok kacat? – kérdezte Harry.
Most szinte rögtön jött a válasz, Voldemort felpillantott a vízről és Harryre bámult.
- Semmi – vonta meg a vállát. – Egy lomtár volt fölöttünk, onnan estek le.
Ez nem segítette Harryt, de nem is várhatta, hogy Voldemort maga fog olyan információval szolgálni, amivel Harry legyőzhetné. Abban biztos volt, hogy ha megtalálná a horcruxot és összetörné, Voldemort azon nyomban semmivé foszlana. A ládára függesztette szemét, mely Voldemort lábainál nyugodott – bizonyára abban volt az ékszer vagy valami más, amiben a varázsló elhelyezte lelkének egy részét.
Harry szorosan fogta kezében a varázspálcát és felkészült rá, hogy átkot szórjon a ládára, mikor ismét hallatszott a suttogó hang és most már Harry értette is, mit mond: „Segítség…”
A hangtól megfagyott a vér az ereiben. Olyan volt, mintha a segélykiáltás a víz mélyéről jönne.
- Kik vannak a vízben? – kérdezte a varázslótól gyanakodva.
Voldemort visszhangzó nevetést hallatott.
- A gyerekek, akiket elraboltak? – kérdezte újra Harry.
A varázsló erre abbahagyta a nevetést és szúrós szemeket meresztett Harryre.
- Nézd meg te magad! – mondta neki.
Harry meglepődött ezen, de pár másodpercnyi habozás után úgy döntött, hogy megnézi. Óvatosan lépett egyet előre, majd még egyet bele, a vízbe. Pontosan, ahogyan számított rá, hullámok futottak végig a tó felszínén és testek emelkedtek ki belőle a felszínre. Nem másztak ki, hogy belefojtsák Harryt a tóba, csak feküdtek ott, arccal lefelé.
Hatan voltak és öten közülük gyerekeknek látszottak a testméretük alapján. Egyedül a hatodik, Harryhez legközelebb eső ember volt felnőtt, és semmivel sem összetéveszthető aranyszőke haja terült szét a vízen.
Harry nem törődve saját testi épségével vagy a veszéllyel, derékig belegázolt a vízbe. Zöld talárja lepelként úszott mögötte. Voldemort egykedvűen figyelte, ahogy odaküzdi magát a vízen fekvő nőhöz, majd felfelé fordította az arcát.
- Te jó ég… - suttogta.
Abban a pillanatban, hogy Fleur levegőhöz ért, felébredt, mintha egy rossz álomból riadt vonta fel éppen. Kinyitotta a szemét, mely Harry nagy rémületére bevérzett és majdnem teljesen elvörösödött, és azon nyomban a fiúra vetette magát.
Harry hátraesett a vízben, Fleur pedig egyik kezével a nyakát szorongatta, a másikkal a mellkasára nehezedett, mert ő is elesett a vízben. Hamarosan még egy pár kéz társult Fleur-é mellé, az egyik gyerek segített neki vízbe fojtani a betolakodót.
Mikor Harry felküzdötte magát és félrelökte Fleurt, csak Voldemort visszahangzó kacagását hallotta. Meglátta a másik gyerek arcát, s ekkor egy pillanatra megdermedt a felismeréstől.
- Pauli… - kiabálta volna Harry, de Fleur visszajött és megint lenyomták a fejét a víz alá.
Négy kéz igyekezett lenyomni őt, belefojtani a tóba. Harry kapkodva küzdött ellenük, s többször sikerült arrébb löknie Fleur-t vagy a kis Paulinát, de így is sokszor a víz alá került. Nem esett pánikba, mert érezte, hogy ki tud szabadulni a szorításukból, de mikor már harmadszorra nyomták le a fejét, észrevett valami mást.
A tó alja tele volt firkálva látszólag összefüggéstelen vonalakkal, rúnákkal, de még ennél is különösebb volt a középen kiemelkedő sziget lába. Ebből kékes kristályok nőttek ki, mindegyikük olyan apró volt, mint az ujjbegye és olyan alakjuk volt, akár egy vízcseppnek.
Harry fellökte magát a tó aljáról, ahol csak most vette észre, hogy a két lány már lábbal próbálja letaposni. Fleur és a kislány hátraesett a vízben, Harry pedig gyorsan kihátrált a vízből, mert nem akart varázslatot használni rajtuk.
Amíg lábai hullámot vertek, addig a barlang rabjai is jöttek utána, három kisfiú és egy másik leány. De mihelyt kiért a tóból és a fodrok eltűntek a víz színéről, Fleur és Paulina is mozdulatlanná dermedt és visszafeküdtek a vízbe. Fejjel lefelé lebegtek a felszín alatt, mereven bámulva a tó fenekét.
Harry hevesen zihálva rázta le magáról a vizet, csavargatta ruhája ujját. Mielőtt bármilyen szitkot vághatott volna Voldemort fejéhez, az megszólalt:
- Ismered azt a lány? – kérdezte Paulinára mutatva hosszú ujjával. – Milyen érdekes… Kezdem azt hinni, hogy mégiscsak van valami abban a jóslatban.
Erre megint elnevette magát.
- Hogy érti ezt? – morogta vissza rá Harry, miután kievickélt a vízből és nézte, ahogy Paulina és Fleur is alámerül a többiekkel együtt.
- Emlékszel arra az aurorra, akit megszálltam, miután nem sikerült megszereznem a Bölcsek Kövét? Ő volt az a lány, akiről visszahullott a halálos átok, pont, mint a te esetedben. Akkor értettem meg, hogy semmi különleges nincsen benned…
- Mit művelt velük? – követelte a választ Harry.
Voldemort élvezettel nézte a víz alatt lebegő embereket.
- Megtiszteltetésben van részük, Potter – susogta. - Olyan megtiszteltetésben, amilyet még a halálfalóim sem kaptak.
- Az a megtiszteltetés, hogy inferusok lettek a rohadt barlangjában?! – ordibálta Harry dühösen.
- Nem öltem meg őket, Potter – válaszolta Voldemort. – A lelkükre is szükségem van, semmit se érnék egy üres porhüvellyel.
Harrynek lassan kezdett összeállni a kép, de még bizonytalan volt egy-két részletet illetően. Azt azonban elkönyvelte, hogy jó ötlet volt nem megtámadni a szellemet, vagy ízzé-porrá rombolni ezt a barlangot, hiszen akkor nehezen jött volna rá, hogy a tó fenekén vannak a gyerekek és Fleur.
- A horcrux ejtette foglyul őket? – kérdezte és lerázta magáról a vizet, majd megszárította ruháját a pálcájával. - Ott, a ládában?
Voldemort megrázta a fejét, majd nyomban lehajolt és kinyitotta a ládát. Két kézzel felcsapta a tetejét és kivett belőle egy közönséges fekete talárt és egy varázspálcát. Ez a régi varázspálcája volt, amit Harry már jól ismert. Felöltötte a talárt, a pálcát pedig ernyedten tartotta a kezében. Majd egy hirtelen mozdulattal felrúgta a ládát, mire az az oldalára dőlt.
Nem volt benne semmi egyéb.
- Ez a negyedvéla eljött hozzám… - mondta hirtelen Voldemort, mire Harry felkapta a fejét. – Még tavaly. És megpróbált megölni engem.
- Hát ő volt az! – szólt Harry. – Ő került a horcrux hatása alá! Flitwick őrülete, McGalagony letartóztatása… Gondoltam, hogy ő állt a háttérben, de nem volt bizonyítékom.
- Gondoltad? – lepődött meg Voldemort. – Nem hittem volna, hogy szemet szúrhat… De nem csodálom, hogy nem találtál bizonyítékot. Képzeld, a horcruxot magam semmisítettem meg, miután Fleur Delacour-t megszabadítottam tőle. Egy közönséges ezüstgolyóvá transzformáltam...
- De ő továbbra is itt maradt az iskolában – jegyezte meg Harry, és közben szomorúan nézte a vízen azt az aranyszínű foltot, ahol Fleur haja hullámzott a mélyben.
Voldemort is ugyanazt nézte, közben könnyed hangon mesélt. Harry még sosem állt így szembe a varázslóval, hogy köntörfalazás nélkül beszéltek volna egymással. Rá kellett, hogy jöjjön, nem is igazán ismerte eddig ezt az embert, aki az ellensége volt. Látta a fiatalkorát, látta hogyan beszélt olyanokkal, akiket semmire sem tartott, de egymással ritkán beszéltek.
- Igen, itt maradt, az én parancsomra – mondta a varázsló. - Ugyan nem felelt meg a célra, hogy a horcrux hatása alatt tudjon a segítségemre lenni, ezért kerestem mást helyette. Nem sokat kellett gondolkodnom, a férje erős varázsló volt és pont kapóra jött.
- Bill? – döbbent meg Harry. – Bill Weasley? Ő volt ott kék talárban meg álarcban?
Voldemort bólintott. Harry összeráncolta a homlokát.
- De az előbb mondta, hogy megsemmisítette a horcruxot…
- Potter, gondolod, hogy olyan könnyen hagytam volna elpusztulni minden horcruxomat, ha közben nem gondoskodtam volna róla, hogy teljes biztonságban legyek? – vigyorgott Voldemort. – Az a jólelkű fiú semmit se vett észre belőle, mikor ifjú felesége az esküvő után a horcrux hatalmába került. Elfáradt az egész napos mulatozástól és zabálástól… Olyan vakok tudnak lenni az emberek! Elvakítja őket a szeretet…
Harry agyában zakatoltak a gondolatok. Fleur az esküvő alatt került a horcrux hatalma alá és utána ment el a Roxfortba, hogy megtudja, hol van Voldemort. De hogyan hálózhatta be őt Voldemort legelőször?
- Tudod, semmit sem értetek el azzal, hogy összetörtétek azt a kettőt – mondta a fekete mágus. - Persze sajnálom őket, mint az alapítóktól fennmaradt becses kincseket, amiket mindig is nagyra tartottam… De találtam helyettük kárpótlást.
Egy hosszú percig egyikük sem szólt semmit. Voldemort újra a vizet nézte és úgy gondolkodott fölötte, mintha egy óriási merengő lenne az, Harry pedig az elhangzottak jelentésén töprengett. Nem tudott nyugodtan visszaemlékezni az esküvőn történtekre, de azért igyekezett számba venni a lehetőségeket, hogyan kerülhetett a közelükbe a horcrux.
Voldemort felnézett és újra megszólalt:
- Rájöttem ám, hogyan pusztítottad el a testemet fent, az irodában. Hogy mitől folyt el a vérem… Tudod az okát? – nézett fel Harryre.
Az megrázta a fejét.
- Sejtettem – dünnyögte szárazon Voldemort. – Bevallom, egymagam sosem jöttem volna rá. De itt, ezen a helyen választ találhatok azokra a kérdéseimre is, amiket én képtelen lennék megérteni. Az itteniek segítenek nekem… Főleg az a leány, akiért olyan nagy ijedtséggel rohantál be a vízbe. Ő nagyon hasznos tagja ennek a közösségnek. Olyanokat is megért, amiket a többiek nem.
Újra felpillantott Harry arcára.
- Láttam a gondolataidat, mikor legilimentáltalak. Feladtad a harcot, nem ellenkeztél, mert attól féltél, hogy megölöm a barátaidat. Kitártad az elméd, hogy szabad utat engedj nekem, pusztán mások féltése miatt. Kész voltál rá, hogy feladj mindent, amiért az a bolond Dumbledore végig a pártodon állt.
- És én mégis olyan fájdalmat éreztem, mint akkor este a Minisztériumban… vagy mint a szüleid házában. Újra éreztem a tüzet, ami akkor elégetett. Megint úgy éreztem, hogy szétszakadok belül. Minél inkább elhagytad magad, én annál inkább gyengültem. Az a kényszerítő főzet, amit megitattam veled, úgy tűnt, énrám is hatással volt azon keresztül, hogy legilimentáltalak. A tested kilökte azt, ami tőlem származott és az én testem is, ami tőled. Csakhogy az én esetemben ez végzetes volt… vér nélkül nem élhet egy ember sem.
- És azért jött ide, hogy ezt megértse? – kérdezte fintorogva Harry.
- Dehogy! – horkantott egyet Voldemort. – Azért jöttem ide, hogy újra testet öltsek, aztán megölhesselek téged – mindezt olyan természetességgel közölte, mintha azt mondaná, hogy mit fog vacsorázni.
- Akkor miért áll csak ott? Miért nem küzdünk meg? Szerintem most egyenlő feltételekkel harcolhatnánk…
Voldemort valósággal felröhögött.
- Egyenlő feltételek? – visszahangozta. – Mi értelme egyenlő feltételekkel harcolni, ha könnyedén megölhetlek, miután visszakaptam a testemet?
Harry látta Voldemorton, ahogy egykor a naplóból kilépő Denemen, hogy áttetsző teste egyre határozottabb körvonalakkal bír és egyre kevésbé szűrődik át rajta a fény. Márpedig ez csak azt jelenthette, hogy valaki vagy valakik egyre gyengülnek, hogy életük árán adjanak új testet Voldemortnak.
Lenézett a vízre, ahogyan a szellem is. Ezek különleges gyerekek – gondolta Harry. Emlékezett rá, hogy van köztük egy fél-vámpír, annak a David McGerold-nak a testvére, aki a griffendél fiatal és tehetséges fogója. A fiú karácsony táján tűnt el a Roxfort Expresszről. A minisztérium a koboldokat gyanúsította… Egy metamorf-mágus Paulina személyében és Fleur, aki negyedrészt véla.
Harry behunyta a szemét, mert kezdett érteni mindent. Voldemort átváltozásai, Valter Wildung és Marcus Leonard álcája, amiket már régóta használt; a kísérletek, amelyek során felvértezte magát sötét teremtmények mágikus képességeivel is… Értett hozzá, hogyan szerezze meg magának, amit akar.
- Táplálniuk kell a horcruxot – mondta ki Harry, amire gondolt. – Pontosabban magát!
Voldemort szellemarcára megint a csodálkozás ült ki.
- Nekik, itt? – mutatott körbe a kicsi tavon. – Nem, ők csak segítenek megérteni nekem olyasmiket, amikre én nem gondolhatok. Ennyi idő után, Harry Potter, megértettem, hogy könnyelműség volt annyi részre osztanom magamat. Felfedeztem ezt a lehetőséget, a horcruxokat, és nyomban készítettem is négyet, majd később még kettőt. Más fekete mágusok tudásának rendeltem alá magam és ez lett az ára… a szemem és az arcom tükrözte ezt. Hiba volt. Tovább kellett volna folytatnom a kísérleteimet, és akkor megtudhattam volna, hogy nem kell hét felé szakítani egy lelket, elég csupán egyetlen horcrux a halhatatlansághoz.
Harry tátott szájjal hallgatta Voldemort beszámolóját, de most erős késztetést érzett rá, hogy közbevágjon.
- Láttam Horatius Lumpsluck emlékei közt, mikor azt mondta, hogy a hét a legerősebb mágikus szám – mondta. – A hét felé osztott lélek erősebb…
- Erősebb! Talán… - mondta Voldemort. – De semmiképp sem örök életű. Ahhoz sokkal többre van szükség. És nem vettem észre, hogy már el is értem ezt egyszer. Van a szellemnek egy ilyen állapota… Hét évvel ez előtt, mikor megszálltam Mógust, már akkor rájöhettem volna, hogy nem magamat kell részekre osztanom. Hanem még több részt kell magamhoz adnom!
Harrynek ez már sok volt. Most már fogalma sem volt, mire akar kilyukadni Voldemort. Csak annyiban volt biztos, hogy azért mesél ilyen nagylelkűen, hogy időt nyerjen, amíg újra testet ölt. Ahogyan a Titkok Kamrájában is tette. Nem vesződött azzal, hogy ő maga ölje meg Harryt, csak parancsot adott a kígyójának, miután hosszan elmondta, hogy ki is ő.
Voldemort eközben tovább mondta a magáét:
- Olyan horcruxot hoztam tehát létre, ami folyamatosan működik és gyűjti a varázserőt. Egy „éber” horcruxot.
Harry itt egy pillanatra elbizonytalanodott.
- Éber horcrux? – kérdezte.
Voldemort mindent tudó vigyorral nézett rá. Bizonyára látta, mire gondol, miközben beszélt hozzá, ezért folyamodott ahhoz, hogy megpróbálja fenntartani hallgatósága érdeklődését. Ezzel Harry is tisztában volt és máris mérges volt, amiért engedte magát megzavarni.
- Bizonyára te is tudod, hogy a horcruxba zárt lélek-rész hosszú ideig nem mutatja magát. Csak akkor jelentkezik, ha olyan helyre vagy ember birtokába kerül, amivel feladata van.
Harry nyelt egyet és megköszörülte az idegességtől kiszáradt torkát. Értette, miről beszél a varázsló. A naplóban lévő Tom Denem sem jelentkezett addig, míg valaki bele nem írt akár egy sort és csak akkor szállta meg az illetőt, mikor olyan helyzetbe került, mikor teljesíthette feladatát: a Roxfortba, ahol kinyithatta a Titkok Kamráját. A Gomoldok gyűrűje talán a gyilkolást kapta feladatul, hogy ölje meg azt, akihez kerül, ezért sérült meg olyan súlyosan Dumbledore, mikor felhúzta azt.
- Egymagában az ember semmi, Harry Potter – szólalt meg újra a varázsló. - Egyetlen ember sosem nőhet túl a korlátokon, sosem emelkedhet felül mindenki máson. Mert csak egyetlen személyiség, csupán egyetlen nézőpont – nem foghatja fel a világ egészét. Más személyiségeket, más szellemeket kell ahhoz egybe olvasztani, egyetlen helyre, egyetlen szellem szolgálatára. Ők itt… – mutatott újra a víz alatt lebegő emberekre -, most mind a részeim. Itt vannak ezen a helyen, ahol megosztják minden érzésüket velem. De nem csak ők… sokan, rengetegen, akik nem is tudnak róla.
Harry most megint nem figyelt oda Voldemortra, helyette azon gondolkodott, hogyan hallgattathatná el örökre a varázslót. Nem látott egyéb helyet, ahol elrejthette a horcruxot, ezért más lehetőségeket vett számba. Talán nem is egy tárgyban kell keresni a lélek részt. Felrémlett neki a kristályok képe a medencében, amik a sziget oldalából nőttek ki. Mi van ha épp a sziget…? – gondolkozott tovább.
- Van egy állapota az embernek – folytatta rendületlenül a beszédet Voldemort -, mikor eggyé válhat másokkal, mikor láthatja a másik gondolatait, érzéseit. Legilimencia… Ez pontosan ugyanaz, csak sokkal nagyobb méretekben. És itt fölöttünk, a gyerekek minden elfogyasztott falattal, minden alvással töltött perccel nekem is adnak valamit önmagukból.
- Micsoda? – hördült fel Harry. Azonnal kiszaladt a fejéből, amin eddig gondolkodott.
A varázsló elégedett arca tükrözte, hogy pontosan erre számított.
- Kivettem a lélek részt a diadémból, amit előtte visszaszereztem Hollóháti Hedvig leszármazottjától. Nem volt nehéz rávennem azt a Mundungus Fletcher-t, hogy rabolja ki a házat. Még Imperius-átok sem kellett hozzá.
Harry tett egy lépést közelebb, lába csaknem megint beleért a vízbe, de nem foglalkozott most ezzel.
- Micsoda? – ismételte meg a kérdést szinte hangtalanul.
- Annak idején abban a hiszemben juttattam vissza Hollóháti diadémját a Prewettekhez, hogy rajtuk keresztül személyesen juthatok be a Főnix Rendje sorai közé. Csaknem el is feledkeztem erről a tervemről… Aztán megparancsoltam a negyedvélának, hogy tüntesse el a nyomokat – ő egy golyóvá deformálta azt a pompás diadémot, én pedig a lélek-részt átültettem egy másik helyre, miután megszabadítottam a rajta lévő átoktól.
Voldemort rövid szünetet tartott, de mielőtt Harry bármit mondhatott vagy kérdezhetett volna, folytatta:
- Nem kellett töprengenem, hogy mit válasszak a lélek új lakóhelyéül. Dumbledore halálával nyitva volt előttem a lehetőség, hogy olyan kárpótlást találjak magamnak az elátkozott és megsemmisített horcruxaimért, amiről korábban még álmodni sem mertem!
Harry kezében ernyedten lógott a pálca, ahogy hallgatta a fekete mágus szavait.
- Milyen könnyen dobta oda az életét a vén Dumbledore, pedig tudhatta volna, hogy ő az egyetlen, aki visszatart engem. A halálával szabad lett előttem az út és birtokba vehettem azt, ami jogosan az enyém. Mardekárt elüldözhették innen, de ahogy ő ígértet tett rá, az utódja visszatért. És most már elfoglalta az őt megillető helyet. Ami egykor a Négy Alapítóé volt, az most már Voldemort nagyúr személyes otthona!
Harry ennél a mondatnál ledermedt, mintha meglátta volna a baziliskus tükörképét. Még levegőt sem mert venni, nehogy felzavarja a gondolatot a fejében, mely megült rajta, mint egy sötét árnyék. Sokáig bármit megadott volna érte, hogy tudja Voldemort rejtélyes lélek-darabjának a nevét, hogy végre elpusztíthassa és megszabaduljon tőle. De most, hogy Voldemort maga mondta el neki, legbelül azt kívánta, bár meg se hallotta volna. Sosem hitte volna, hogy ez az apró, ám annál jelentőségteljesebb információ ilyen hatással lesz rá. Hogy mozdulni sem bír majd tőle…
Voldemort sziszegve szólt hozzá:
- Mondd csak ki, hogy elhidd végre!
Harry pedig engedelmeskedett, de a felismeréstől úgy kalapált a szíve, hogy nehezen tudta csak nyelvére venni ezt a kijelentést.
- A horcrux… - mondta lassan, egyenként húzva elő a szavakat – ezek szerint… maga a Roxfort.
Mire kimondta, már magát átkozta ostobaságáért. Hogyan gondolhat ilyet? Hogyan képzelhet ilyen abszurd ostobaságot? Egy egész épületet nem lehet horcrux-szá változtatni. Nem, biztosan nem!
- Ez hazugság! – suttogta Harry haragosan. – Láttam a kristályokat a tó alján. Ugyanolyant hordott a nyakában Wildung-ként is és fönt Bill is ezt viselte a nyakában!
Voldemort csak mosolygott.
- Azok nem az én horcruxaim, hanem a szolgáimé – mutatott a gyerekekre Voldemort. - Én elfoglaltam azt, ami engem megillet…
Harry dühösen dobbantott a lábával.
- Nem igaz, erre még maga sem lenne képes!
A fekete mágus csodálkozva nézett rá.
- Ennyi év után alábecsülsz engem?
Harry egyre nehezebben kapott levegőt, mintha a rémisztő gondolat összeszorítaná a torkát.
- Nem, Nem tett volna ilyet… ez… ez lehetetlen. Biztosan van a kastélyon valami védelem…
Voldemort a fejét rázta és tovább mosolygott.
- Márpedig ilyen nem volt.
- Dumbledore gondolt volna erre, számított rá… tudta, hogy meg fog halni… - küzdött tovább kétségbeesetten Harry.
- Nem gondolt ő másra, csak terád, a Kiválasztottjára – jegyezte meg egykedvűen Voldemort.
- Dumbledore mindent számításba vett! Maga… maga nem is tudja mennyi mindenre rájött! Tudott a Teszlek Süvegről! Ismerte a maga életét gyerekkorától kezdve!
A varázsló egyiken sem lepődött meg egyszer sem, csak hallgatta a szóáradatot, amivel Harry nem csak Voldemortnak akarta bebizonyítani, hogy ez abszurd lehetetlenség, hanem önmagának is. Dumbledore ezt sosem hagyta volna!
- Ő már halott, Potter – mondta szárazon a mágus. – A kastélyom viszont nagyon is él!
- Nem… - ellenkezett Harry. – Maga tisztelte a Négy Alapítót!
- Egyedül Mardekár Malazárt tisztelem közülük. Az a Griffendél meg Hugrabug… mugliimádó senkiházi varázslók! Véráruló banda…
Harry most már valósággal ordított:
- Szerette ezt az iskolát! Ez volt az egyetlen dolog, amit szeretett életében! – acsargott a varázslóra.
- Én nem szeretek senkit és semmit! – vágott vissza ugyanolyan hevesen Voldemort. – Nem kötődöm semmihez, csak ha annak van logikus, ésszerű, hasznos értelme!
- Nem…
- Fogadd el végre a tényt, Potter, hogy engem sosem tudsz legyőzni, és már Dumbledore sem tudott, de ő túl vak volt hozzá, hogy észrevegye a nyilvánvaló igazságot! Én mindig három lépéssel előttetek jártam, még akkor is, mikor ti csak elkezdtétek keresni a horcruxokat. Most pedig itt állsz Roxfort alapköve előtt, látod a saját szemeddel ezt a helyet, ami megalapozza a győzelmemet, és te makacskodsz, mint egy hígagyú mugli! Ezért fogok mindig én győzedelmeskedni! Ésszerűség, Potter! Ésszerűség és nem ostoba érzelgősség!
- HAZUGSÁG! – fakadt ki egyetlen ordításban Harry, hogy véget vessen a nagyúr áramló dühös szavainak.
Voldemort elhallgatott és csak vigyorgott. Higgadtan megigazította vállán a talárt, mely már úgy állt rajta, mintha szilárd teste lenne.
Harry most már nem állt bénultan, a sötét árny pedig már nem ült a gondolatain, inkább kalapáccsal ütötte a fejét. Egyszerre rettenetesen kicsinek érezte magát és ahogy körbehordozta tekintetét a barlang falain, átjárta minden porcikáját a zsibbasztó félelem. Olyan részleteket is észrevett, amelyek fölött korábban egyszerűen átsiklott: a hatalmas, vízben álló falra, a Roxfort alapkövére karcolt apró jeleket, a fullasztó erőt, mely nem csak a fentiekből, de belőle is egyre csak szipolyozta az életet.
A nagyúr a karjait nézegette, hogyan válnak egyre szilárdabbá és valóságosabbá. Harry még mindig csak lélegezni próbált és érezte, hogy megszédül. Egyszerre csak újra Voldemort hangját hallotta:
- Hát ezért nem csináltam még veled semmit sem, Harry Potter – mondta a varázsló. - Mert amennyit ártani tudtál nekem, azt már véghezvitted, de ezen a ponton túl már semmit sem tudsz tenni ellenem. Meg tudnál ölni most… De ahhoz az egész kastélyt a porig kellene rombolnod úgy, hogy közben idebent vannak a barátaid, a gyerekek, a Főnix Rendje. És mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ehhez sem a kellő varázserőd, sem a szívtelenséged nincs meg.
Voldemort gonoszan mosolygott rá, kiélvezve szavai ostorcsapásként ható erejét.
- Ironikus, igaz? A Kiválasztottnak az volt legnagyobb ereje, hogy megvolt benne mindaz, amit én eldobtam magamtól. Ezekkel győzött le és most pontosan ezek miatt képtelen befejezni a feladatát. Kell még ennél több bizonyíték arra, hogy a jóslat hazugság? – kérdezte. – Ha igaz lenne, most képesnek kellene lenned leomlasztani a falakat, ráadásul mindezt túl is élni, hiszen csak egyikünk halhat meg, nem igaz? Ha mindketten itt pusztulunk, a jóslat tévedett. Ha pedig egyikünk sem hal meg, ismét csak átvertek minket.
Harry még mindig nem bírta elfogadni ezt a szörnyű tényt, fáradhatatlanul keresett valami kibúvót, valamit, ami bebizonyítja, hogy ez csak egy óriási átverés, egy hazugság. Voldemort csak azért találta ki, hogy még több időt nyerjen. Csak azért mondta ezt, hogy ő, Harry ne tudjon koncentrálni, azért hazudta ezt. Pedig Roxfort igazából nem is lehet horcrux, biztosan nem, az igazi itt van elrejtve a sok lim-lom között…
- Nem… nem… - dadogta megzavarodva.
Ebben a pillanatban Voldemort keze olyan hirtelen mozdult, hogy ellenfelének még megijedni sem volt ideje.
- Hát majd én valóra váltom azt a jóslatot! – rikoltotta a fekete mágus. – Adava Kedavra!
Harry lélekjelenléte mélyponton volt, de arra futotta erejéből, hogy azonnal oldalra vesse magát. A pálca hatalmasat durrant, de csodával határos módon a zöld villám nem érte el őt. Elesett, rá a poros, szakad függönyre és úgy beverte a fejét, mintha betonra zuhant volna. Pár pillanatig csak csillagokat látott, de ez alatt nem érkezett újabb varázslat, pedig Harry ki volt szolgáltatva Voldemortnak.
Mikor felnézett, csak azt látta, hogy a varázsló ugyanott áll a kör közepén és saját kezét vizsgálgatja.
- Még nem állok készen… - suttogta Voldemort. – A varázslat gyenge volt… Nem baj. Már érzem az erőt a karjaimban és perceken belül a hatalmam újra teljes lesz. Akkor már nem tudsz menekülni előlem.
Harry nyelt egyet és a fájdalomtól összeszorította a szemét. Csak feküdt ott összetörten, pedig nem az eséstől tört össze. Reményvesztettségéből olyasmi térítette magához, amit sosem várt volna ezen az embertelen helyen – valaki megsimogatta az arcát.
- Micsoda? – hallotta Voldemort felhördülését. – Te itt?!
Harry kinyitotta a szemét és az első dolog, amit meglátott, egy kedves női arc, mely hasonlóan áttetsző volt, mint a szigeten várakozó szörnyű alaké.
- Jól vagy, Harry? – kérdezte Rose Evans és megvárta, amíg Harry egy aprót bólint a fejével, s csak azután segített neki felállni.
Harry most nem mulasztotta el megjegyezni az érzést, amit a szellem érintése nyújtott. A borzongató hideg helyett a kellemes, emberi melegség.
- A homlokod – mutatott Rose Harry fejére.
- Bevertem a fejem… - motyogta amaz és ebben a percben valahogy egyiküket sem érdekelte az őket bámuló másik szellem, Voldemort.
Harry feltápászkodott és a zúzódást tapogatta. Ahogy beverte a fejét, újra eleredt a vér a homlokából és ott maradt a nyoma a függönykarnisról leszakadt rongyon is.
- Mit keresel te itt? – förmedt rá Voldemort idegesen.
Rose most végre feléje fordult, Harry azonban még mindig a földet bámulta.
- Szervusz Tom – mondta a szellem hölgy. – Régen láttalak.
- Hagyd a fölösleges szöveget, mugli! – acsargott a varázsló. – Hogy kerültél ide?
Voldemort legnagyobb megrökönyödésére Rose egyszerűen hátat fordított neki és helyette inkább Harrynek válaszolt.
- Muriel eljött hozzám a Szellemszállásra – mondta. – Még az este. Esküdözött, hogy a halálfalók valami nagy disznóságra készülnek… Nem sejtettem, hogy ilyen nagy disznóság lesz az…
Nagyot sóhajtott és körülnézett a barlangban.
- Megkerestem azt a szerencsétlen Peter-t és rávettem, hogy szabadítsa ki Minerva McGalagonyt. Persze egy kicsit ellenkezett először – tette hozzá Rose. – De azt hiszem, egész jól megy már nekem ez a kísértetesdi…
Harry megint behunyta a szemét. Nem igazán érdekelte a válasz, de azért megkérdezte nagymamájától: - Muriel néni hogyan jutott ki a házi őrizet alól?
Rose meglepődött.
- Házi őrizetben volt? – kérdezett vissza. – Ezt elfelejtette megemlíteni… De nem csodálkozom, mindig olyan forró fejű volt. Már megint belekeveredett valami hülyeségbe.
Voldemort egyelőre csak hallgatta őket. Folyamatosan szemmel tartotta Rose-t, akinek az érkezése láthatóan jobban felkavarta, mint az, hogy Harry eljutott idáig. Ennek ellenére továbbra is gőgösen nézett le rájuk a szigetről.
- Hallotta… amit mondott? – kérdezte Harry Rose Evans-tól.
- Igen, hallottam, drágám – mondta a szellem és enyhe mosolyt erőltetett az arcára. – De ez nem változtat semmin sem. Neked az a dolgod, hogy megállítsd őt.
Voldemort fagyosan kacagott.
- Semmi értelme, kicsi Rosie – duruzsolta gúnyosan. – Harry már felismerte, hogy tehetetlen velem szemben. Igaz?
Harry fáradtnak érezte magát a kudarc-érzéstől és nem tudott a varázsló szemébe nézni. Rose tekintetét is kerülnie kellett, mert nem bírta volna elviselni az ő arcára kiülő csalódottságot. A sajátja épp elég súlyos volt számára.
- Nem vagy legyőzhetetlen, Tom! – figyelmeztette a fekete mágust Rose. – Volt idő, amikor ugyanúgy rettegtél a haláltól, mint bárki más. Dumbledore egyszer majdnem elpusztított, Harrytől pedig olyan emléket kaptál, amit sosem tudsz majd elfelejteni.
- Harry ezt nem így látja – mondta erre a varázsló. – Ő már megértett valamit abból, hogy milyen nagy is az én hatalmam…
Miközben a két szellem beszélt, ő legbelül úgy érezte, hogy Rose az, aki most téved. Ő pedig nem tehet semmit, túl hiú és nagyképű volt. Kezdeti magabiztossága teljesen elhagyta. Nem tudott válaszolni neki, csak a függönykarnist és a vérfoltot bámulta mereven.
- Ó, nézd csak! - susogta neki Voldemort. – Milyen tisztán látom most a gondolataidat! Nyitott könyv vagy előttem, Harry… Már nem is érzed az elmém súlyát, ahogy rádtelepszik, mint valami figyelő szem, ugye? Már nincs semmi, ami összekötne minket… Mégiscsak volt haszna, hogy visszavettem tőled az ajándékot.
- Miféle ajándékot? – förmedt rá Rose Evans. – Azokra a borzalmas kísérletekre gondolsz, amivel magad is meg engem is tönkretettél? Te átkozott féreg! Megesküdtem, hogy bosszút állok rajtad…
Voldemort megint gúnyos nevetést hallatott.
- Te? Egy szánalmas mugli? Úgy tűnik, már te is boszorkánynak érezted magad az alatt, hogy Roxfortba jártál, igaz? Hogy azt hiszed, van hatalmad, amit felhasználhatsz ellenem… Látod Harry? Én megmondtam már neked régen is: nem létezik jó meg rossz, csak hatalom és gyengeség.
A vér lefolyt a vastag porrétegről, rá egy csillogó valamire. Harry nem tudott Voldemort szemébe nézni, a fekete mágus egyre erősödött, ő pedig teljesen elgyengült. Nem testileg, hiszen a fején éktelenkedő seb és a szemébe csorgó vér nem zavarta, nem is tudott odafigyelni rá ebben az állapotban. Mérhetetlen vereségérzet uralkodott el rajta azóta, hogy kiejtette a száján: a Roxfort egy horcrux.
- Szóval azt hiszed, gyenge vagyok, Tom? – kérdezte Rose. – Érdekelne, hogy minek neveznéd a lányomat, akinek úgy lenyűgözött a varázsereje? Vagy az unokámat, aki annyiszor küzdött veled, hogy magad se tudod megszámolni? Ha én gyenge vagyok, akkor itt megbicsaklik az elméletet. Hiszen hogyan születhetne a gyengeségből olyasmi, ami legyőzi a te hatalmadat?
- Nem emlékszem, hogy valaha is legyőztek volna, mugli – szólt vészjósló hangon Voldemort. – Bármilyen tehetséges volt is a lányod, nem tudott volna végezni velem. A fia pedig úgy látom, összetört, mikor közöltem vele a tényt.
Rose továbbra is minden szavával próbált lelket önteni Harrybe. Ő pedig úgy érezte, hogy a kudarca valamelyest csökken, mikor nagymamája szelleme vele van, és hatalmasra növekszik, mikor Voldemort beszél.
- Harry nem azért lett az ellenséged, mert olyan nagy hatalma lenne – rázta a fejét Rose. – Semmit nem értettél meg a történtekből… Láttam, hogy azokat a szerencsétlen gyerekeket használtad fel, hogy megértsd az okokat, de az korántsem elég! Ha tanultál volna belőlük…
- Elég volt! – csattant fel a varázsló. – Nem egy mugli fogja megmondani, hogy mi elég a hatalom megértéséhez! Egy olyasvalaki, aki mit se tud a hatalomról.
Harry eddig hallgatta őket, de most motyogva szólt maga elé:
- Mit tehetnék? – felpillantott Rose arcára, ami tele volt tűzzel, szellem létére sokkal elszántabb volt, mint maga Harry. - Mégis mit tehetnék ellene?
Voldemort belevágott a másik szellem szavaiba, nem hagyva, hogy beszéljen Harryhez.
- Most már semmit. Már csak egy senki vagy. Egy középszerű varázsló még annál is középszerűbb fia. Az elméd is védtelen ellenem, olyan vagy, mint az üveg… Á, és már ezt is elfogadtad, igaz? A varázserőd csupán arra futja, hogy összetörd a horcruxaimat, amiről már minden védelmet levettek. Sajnálattal kell közölnöm veled, hogy a kastélyom ezeréves védőbűbájok sora alatt áll, még akkor is itt lesz, mikor a világ már kövekre esett szét. Te semmiképp sem tudod ledönteni. És kíváncsi lennék, hogyan akarod megmagyarázni annak az ostoba Scrimgeour-nak, hogy porig kell rombolnia a legrégibb mágusiskolát a világon. Hogyan fogják ezt megmagyarázni a Szövetségnek?
Harry nem válaszolt ezekre a kérdésekre, mert ő maga sem tudta a választ. Most, hogy minden megvilágosodott előtte, rájött, hogy mindvégig az ellenfeleinek volt igaza és ő is csak a felszínét kapargatta meg az igazságnak, mikor a halálfalók gyűrűjében állva, látva azok reakcióját a kifakadására, az üvöltözésére, arra gondolt, hogy nem közönséges emberi lénnyel van dolga, hanem valami sokkal többel. Olyasvalamivel, amin valóban nem fog sem emberi szó, sem varázslat. Valami, amit nem lehet megölni, mert felülemelkedett az emberi élet olyan korlátain, mint születés és halál.
- Hát kérdem én, Harry Potter… - szólt újra Voldemort. – Mit akarsz tenni most?
Most sem válaszolt. Megbabonázva meredt arra a csillogó valamire, amire egy vékony csíkban folyt rá a vére. Ez most sokkal többet jelentett, mint korábban bármikor. Végre rájött, hogy melyik részén jár a kastélynak. Emlékezett rá, mert már járt ugyanitt, olyan régen, ami már szinte a múlt ködébe veszett. Össze sem tudta hasonlítani a lelkében dúló érzéseket az akkoriakkal. Akkor minden egyszerűbb volt, sokkal.
- Harry… - szólt neki Rose szelleme és a vállára tette a kezét. Voldemort élvezettel figyelte, mi történik.
Harry nem szólt, csak nézett a földre, maga elé. És ez az apró csillogó felület, mely a pálcáról és a fáklyákról származó fényt tükrözte a szemébe, egyszerre olyan lehetőségként jelent meg, amire Harry ebben az állapotban képtelen lett volna egymaga rájönni. Ha az ember úgy érzi, vereséget szenvedett és a gondjai föléborulnak, mint valami fekete lepel, könnyen odáig juthat, hogy feladja a küzdelmet. Senki, még a legerősebbek sem képesek minden helyzetben önnön erejükből és leleményességükből győztesként kikerülni. Még nekik is szükségük lehet egy apró sugallatra.
Harry pedig nem tartozott a legerősebbek közé, nem volt ő más, csak egy középszerű varázsló, ezt ő maga is érezte. Nem volt már benne semmi különleges, rendkívüli. De ez az apró sugallat most olyan elszánttá tette, hogy a világ legnagyobb fekete mágusa elbizakodott ostoba alaknak tűnt számára.
Hirtelen felemelte a fejét és egyenest Voldemort szemébe nézett, aztán így szólt:
- Életben hagylak, nagyúr.
Rose csak összevonta a szemöldökét és Harryről Voldemortra kapkodta a tekintetét és vissza.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
