|
A következõ nap csupa kellemes pihenéssel és szórakozással telt az Odúban. Harry, Ginny, Ron és Hermione felváltva kviddicseztek, beszélgettek, sakkoztak, egészen estig, mikor Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy ideje lenne összecsomagolni a másnapi utazásra – ugyanis szombatra tûzték ki a Prewett-házba költözés idõpontját, ami Mr Weasley szerint egy sokkal biztonságosabb és elõkelõbb hely lesz egy olyan rendezvényhez, mint Bill és Fleur esküvõje.
A legidõsebb Weasley fiú jövendõbelijével és Mr és Mrs Delacourral egy héttel késõbb fognak visszaérkezni a rokonság többi tagjával, hogy befejezzék az esküvõi elõkészületeket. Addig is a Prewett-házat ki kellett takarítani, a füvet le kellett nyírni, felállítani az udvaron az esküvõi kellékeket. Mrs Weasley indulás elõtt mindenkinek kiosztott egy kis pergamen darabkát, amire a Prewett ház címe volt felírva. Harry gyanította, hogy ez lehet az oka, amiért Muriel néni otthona biztonságosabb egy esküvõ megrendezéséhez, ugyanis meg mert volna rá esküdni, hogy a Fidelius-bûbájjal rejtették el az épületet, s ezért kapták a papírt is, a titokgazdától.
Így aztán szombaton kora hajnalban ébredt az egész társaság, és a csomagokkal útra kelt a Hermelin-domb felé, ahová Mr Weasley már napokkal korábban leadta a rendelést a Minisztériumnak egy zsupszkulcsra. Egy zsupszkulcs rendelése drága mulatság volt, ez volt az egyik legköltségesebb – ugyanakkor a legmegbízhatóbb - módja is az utazásnak a varázslók és boszorkányok közt. Harry hosszan gyõzködte a vörös hajú férfit, hogy hadd háruljanak rá a zsupszkulcs anyagi vonzatai, de Mr Weasley errõl hallani sem akart.
A kilencfõs társaság – Mr és Mrs Weasley, Fred, George, Charlie, Ron, Ginny, Hermione és Harry – fekete útiköpenybe öltözött a hideg és a feltûnés elkerülése végett, s figyelmet valóban nem vontak magukra, csak egy-két madár, tücsök és varangy jelezte, hogy felfigyeltek a csuklyás karavánra. Ellenben a hajnali hideg igencsak borzolta a kedélyeket, fõleg az után, hogy a domb megmászása során igencsak kiizzadtak, s a hideg levegõ egy kiadós megfázás rémét vetítette elõre.
- Na, gyertek, itt kell lennie valahol a zsupszkulcsnak, keressétek! – adta ki a parancsot Mr Weasley.
Mind keresgélni kezdtek a dombtetõn eldobált mugli holmik közt, Harry eleinte erõsen gyanakodott egy kidobott hûtõszekrényre, egy üres kólásüvegre, és egy régi írógépre is, de végül Ron akadt rá a zsupszkulcsra: egy törött bádog kannára.
- Honnan lehet biztosan tudni, hogy melyik a zsupszkulcs? – kérdezte Harry Mr Weasleytõl.
- Annak több módja is van – válaszolta a férfi. – A legbiztosabb, de kissé hosszadalmas módszer a Specialis Revelio bûbáj, ami megmutatja egy tárgy mágikus tulajdonságait. Errõl a bûbájról már biztos hallottál bájitaltanon vagy bûbájtanon…
- Igen…
- Egy másik, elég érdekes, kissé alternatív módszer, ha egy mugli, elektoros tárgyhoz érinted…
- Elektromos, Mr Weasley – szólt közbe csendesen Hermione.
Igen, köszönöm… Szóval a mágikus rezgések kikapcsolják az elektrommos készülékeket – valamiért zavarja õket, errõl a Muglimagyarázat Szerkesztõ Bizottság tagjait kéne megkérdezned, õk remekül értenek az elektronos-mágikus szerkezetek kapcsolatához…
De a legegyszerûbb módszer, ha a megérzéseidet hívod segítségül. Ha megérintesz egy varázserejû tárgyat, rögtön érzed, hogy valami nem stimmel vele – nyilván, mivel nem természetes, hanem mágikus. Bármilyen mágikus tulajdonsággal is van felruházva, az azt jelenti, hogy megváltoztatták valamilyen természetes tulajdonságát, mint jelen esetben ennek a kannának – mivel zsupszkulccsá változtatták, egyszerre kötõdik a tér két pontjához, afféle hidat képezve, és egy egyszerû parancsra, egy emberi parancsra átugrik arra a másik helyre… Érted?
Harry bólogatott, és társaival együtt megfogta a zsupszkulcsot. Most, hogy így odafigyelt, tényleg érzett valami furcsát, mintha a kanna felülete kissé bizonytalan lenne… Mintha nem tudná eldönteni, hogy melyik helyhez is tartozik, ide, vagy az úti céljukhoz…
Mr Weasley lassan háromig számolt. Háromra Harry egy erõs rántást érzett a köldökénél és a következõ pillanatban már egymás hegyén-hátán feküdtek a nedves fûben.
Harry felpattant, majd felsegítette Hermionét és Ginnyt, és körbenézett. A hajnali fényektõl félig árnyékban, félig világosságban feküdtek a közeli dombok, pár kilométer távolságból, pedig idelátszottak egy éledezõ kisváros fényei.
- Hol vagyunk? Milyen város az ott? – kérdezte Harry Mr Weasleytõl, aki épp a szebbik felérõl söpörgette le a port és ráragadt fûcsomót.
- Az ott Land’s End, egy bájos kis város, a földnyelv legkülsõ települése, közvetlenül az óceán partján. Érzed a tenger illatát, Harry? Imádom a tengert!
Harry nem tudta megmondani, mit is érez pontosan, a levegõben terjedõ illatokba sok minden keveredett: a párás mezõ nedves illata, egy kis istállószag, némi füst, és egy enyhe madárszag. De sós tengert nem érzett, annál sokkal meghatározóbbak voltak ezek a szagok.
Mr Weasley jókedvûen fütyörészve elindult felfelé a dombon, néhány girbe-gurba fa takarásában. Az egyik fa ágain nem is egy, de négy megtermett bagoly gubbasztott, s mind õket figyelték nagy sárga szemeikkel. A domb tetejére érve a társaság megállt és körbenézett: körös-körül kicsiny dombok és erdõségek helyezkedtek el, itt-ott néhány épület emelkedett, és két párhuzamos fõút törte meg a természeti harmóniát.
Kis pihenõ után Harryék lefelé indultak a domb másik oldalán – ez néha nem is volt olyan könnyû, mert a nedves füvön úgy csúszott a cipõ, mint a jégen. Hermione hamar rájött, hogy sokkal jobb, ha a tapadós, sáros földön megy lejtõnek, és nem is esett el annyiszor, mint Ron és Harry.
Mikor leértek a domb aljába, kis völgy után jött a következõ, egy valamivel nagyobb emelkedõ. Mikor mászni kezdtek felfelé, Harry észrevett a fûcsomók közt egy földbe karcolt vonalat. A fiú rögtön felismerte: egy mágikus határvonal, amit csak bizonyos emberek léphetnek át. Ilyen vonalat húzott csaknem három éve Dumbledore a Tûz Serlege köré, hogy a tizenhét éven aluli diákok ne dobhassák be a nevüket a serlegbe. Harry gyanította, hogy ez a vonal a ház mágikus védelmét láthatja el. Az elõtte haladó Mr és Mrs Weasley, Ron és Ginny gondolkodás nélkül átlépte a vonalat, semmi jelét nem mutatta, hogy bármiben is akadályozta volna õket. Harry megvonta a vállát és átlépte a vonalat.
Ebben a pillanatban olyasmi történt, ami már több mint egy éve nem fordult elõ, és igencsak megrémítette: fájdalom hasított a homlokába, pont a sebhelyénél, és a tarkója bizseregni kezdett, a karján pedig felállt a szõr. Harry összerándult a váratlan reakcióra, de összeszorította a fogát és nem kiáltott fel. Útitársai úgy tûnt, semmit se vettek észre a fiú fura viselkedésébõl, s õ jobbnak látta nem figyelmeztetni õket – annál is inkább, mert õ maga is sejtette, miért újult ki a fájdalom.
A kín, ahogy jött, el is múlt szinte azonnal, nem maradt utána más, csak a tarkóját bizsergetõ érzés emléke. Harry tovább bandukolt barátai után felfelé a dombon, s az újabb hegymászástól enyhén szúrni kezdett az oldala. Újabb göcsörtös fák, bokrok mellett vezetett az útjuk, s ezeken is, öt-hat kövér bagoly ült, mint éber õrszemek. Õket elhagyva közeledett a magaslat teteje, ami egyben úti céljuk is volt.
A domb tetején egy nagy, régi ház állt, masszív kõfalai méltóságteljesen emelkedtek az égbe, három emelet magasságban. A tömör tölgyfa bejárati ajtó pontosan középen helyezkedett el, s innen egy torony nyúlt felfelé, egy emeletnyivel a ház fölé magasodva. A torony ablakai hiányoztak, helyettük megkopott boltívek támasztották alá a tetõszerkezetet, s Harry innen távolról is tisztán látta, hogy sok-sok bagoly alszik a párkányon szárnya alá dugott fejjel, és több példány repked ki-be. Egyesek a vadászatból térhettek haza, míg mások most indultak megtömni éhezõ begyüket.
- Tudod, Muriel néni híres bagolytenyésztõ, Harry – magyarázta Mr Weasley a fiúnak. - A roxmortsi és a londoni varázsló posta is tõle rendeli a fiatal madarakat, és régen még az Üklopsz bagolyszalon is a Prewett család birtokában volt… persze az óta sok minden megváltozott – tette hozzá némi keserû felhanggal.
A társaság csomagjait maga után lebegtetve mászott fel a domboldalba fektetett lépcsõsoron. Ahogy közeledett a házhoz, Harry egyre több érdekes részletet fedezett fel, s mint egy híres aranyvérû család kúriáját, akaratlanul is a Black-házzal vetette össze. A Prewett ház égbe törõ tornya, hatalmas ablakai, melyek szinte csalogatták a napsugarakat, sokkal barátságosabb helynek mutatták Harry számára, mint keserû örökségének nyomasztó, sötét termeit, robusztus falait. Az az épület, nevéhez híven igazi „Black” ház volt. Míg ez a kúria – bár jóval kisebb volt a régi fõhadiszállásnál – egyenesen csalogatta az embert.
Az ajtóhoz érve Mrs Weasley megnyomta a csengõt, mely érdekes, bagolyhuhogásra emlékeztetõ hangot adott. Hamarosan felhangzottak a lépések és kitárult az ajtó.
- Molly drágám! De örülök, hogy látlak – üdvözölte Mrs Weasley-t egy hetven év körüli öregasszony, aki maga is leginkább egy madárra hasonlított: kissé õszülõ, valaha vöröses-barna haja, görbe, madárcsõrre emlékeztetõ orra, a rajta nyugvó apró lencséjû szemüveg, csillogó barna szeme és a bõ, megfakult és poros talár egy rokonszenves, vén varjú kinézetét kölcsönözte a hölgynek.
- Én is örülök, drága Muriel! Semmit se változtál… - nézett végig a vörös hajú asszony szeretett nagynénjén.
- Te viszont egyre fiatalodsz, Molly szívem. Ó, és a gyerekek! De meg nõttek!
Muriel néni sorban köszöntötte az ifjú Weasley-ket, és mikor Ronhoz ért, boldogan összecsapta a tenyerét és két cuppanós puszit nyomott a fiú arcára.
- Jaj, Roncimonci, te akkorára nõttél…! Ahogy látom, te vagy a legmagasabb a családban, igaz?
- Ühüm… - dünnyögte Ron és belekönyökölt Fred bordái közé, aki ikertestvérével együtt rázkódott az elfojtott nevetéstõl.
Muriel néni Hermionét is közvetlenül köszöntötte, egy öleléssel és két puszival, akár a Weasley-ket. Harry került utoljára sorra, aki elõbb gyorsan a homlokába söpörte a haját.
- Te vagy a Potter gyerek, igaz? Felismerlek a szemedrõl. Akár a…
- …az édesanyámé, igen, tudom – fejezte be Harry az ezerszer hallott mondatot, és õ sem úszta meg az ölelést és két puszit.
- Na, gyertek beljebb, gyertek csak! Hideg van idekint… - invitálta a néni a vendégeket.
A ház belülrõl még vendégmarasztalóbb volt, mint kívülrõl. A hosszú elõszoba, ahol a társaság levetette kabátjait és sáros cipõit, egy tágas nappaliba vezetett, aminek gyönyörû, kék tapétájához remekül illettek a tömör tölgyfa-bútorok. A berendezést néhány, a tapétával harmonizáló, kék fotel és kanapé alkotta, a falak mentén könyves szekrényekkel és vitrinekkel. A szoba távolabbi falán bekeretezve függöttek a bagolytenyésztést elismerõ oklevelek, tanúsítványok és díjak. Volt belõlük szép számmal, a néni méltán volt büszke rájuk.
Mr Weasley intett egyet a pálcájával, mire minden bõrönd felröppent az emeletre a lépcsõházon keresztül.
- Gyertek, foglaljatok helyet, ne ácsorogjatok, mint Bálám szamara! – mondta a néni.
Muriel néni teáscsészéket varázsolt elõ, és mindenkinek öntött a forró nedûbõl. A vendégek helyet foglaltak és örömmel fogyasztották a gõzölgõ, de frissítõ italt a dombmászás után.
- Találkoztunk néhány baglyoddal útközben, Muriel – újságolta Mr Weasley, miután elhelyezkedett egy kényelmes bársony karosszékben. – úgy figyeltek minket, mintha fel akarnának falni…
- Hát igen, az én kis drágáim komolyan veszik a munkájukat! – mondta vidáman a néni. - Õk vigyáznak a házra, már mérföldekrõl meglátják, ha közeledik valaki.
- Az ember azt hinné, hogy a többi védõ-varázslat már szükségtelen is, ilyen õrszolgálat mellett…
- Azért az nem úgy van! – tiltakozott a néni. – Komolyan kell venni a biztonságot, fõleg most, hogy ide költözött a Rend…
- Mi? Ez az új fõhadiszállás? – szólt közbe Harry, és észrevette, hogy barátai is meglepõdtek.
Muriel néni kicsit csodálkozó arcot vágott, majd tettetett szemrehányással Mrs Weasley-hez fordult.
- Ti el se mondtátok a gyerekeknek, hogy a házam a Fõnix Rendje új fõhadiszállása?
- Gondoltuk, majd te elmondod nekik, hiszen olyan büszke vagy rá – mosolygott a vörös hajú asszony.
- Az nem vitás! – harsogta a néni. – Persze, hogy büszke vagyok rá!
Muriel néni Harryékhez fordult és büszkeségtõl dagadva mesélt:
- Tudjátok, már két éve is felajánlottam Dumbledore-nak, hogy rendezze be itt a fõhadiszállást, de szerinte a Black-ház kézenfekvõbb választásnak tûnt, mert már rendelkezett mindenféle védelmi ráolvasással, meg mugliriasztó bûbájjal… Hah! Mintha az én házam nem lenne elég jól védett!
A baglyaim õrködnek az egész vidék fölött, a ház körül két kilométeres körben hoppanálásgátló bûbájt szórtam, Minerva McGalagony elvégezte a Fidelius-bûbájt, és most még az az elbûvölõ Alastor Mordon is húzott egy vonalat a ház köré! Nagyon ravasz kis bûbáj az, tudjátok-e? Bárkit, akinek a karján ott van az az ocsmány Sötét Jegy, a vonal úgy visszaveti, mintha rugóra lépett volna. És ez nem csak a halálfalókra terjed ki, hanem azokra a szerencsétlenekre is, akiket az Imperius-átokkal sújtottak, sõt a Sötét Jegy mágikus kapcsolatán keresztül még Tudjátokkire is! Ilyen bûbája aztán nem volt a Black-háznak, abban biztos vagyok!
Harry udvariasan mosolygott Muriel nénire, de közben agya lázasan dolgozott. Szóval ez volt az oka, hogy megfájdult a sebhelye. A vonal visszaveti azokat, akiknek kapcsolatuk van Voldemorttal a Sötét Jegyen keresztül. A sebhelyen át õ is kapcsolatban van vele, de ezek szerint ez nem olyan közvetlen kapcsolat, mint a Jegy. Hiszen akkor õt is visszadobta volna a vonal… Harry szívét egy kis melegség járta át, ahogy erre gondolt – Voldemort és õ nem állnak olyan szoros kapcsolatban, mint amitõl korábban tartott.
A délelõtt folyamán Muriel néni körbevezette vendégeit a házban, és lelkesen magyarázott bagolytenyésztõi munkásságáról, fõként Harrynek és Hermionénak, akik most voltak itt elõször. Legelõször a takaros hálószobákat mutatta meg, amik közül a lányok rögtön ki is választották a legtágasabb, legvilágosabb helységet, mely a bejárat fölött a toronyban volt. A tõle jobbra illetve balra esõ szoba lett Harryé, Roné, és az ikreké, mindkét szoba egy kicsit kisebb, de elõkelõ hálóhelység volt, kék tapétával, tölgyfa bútorokkal, akárcsak a ház más helyiségei. A szobák után Muriel néni megmutatta Harryéknek impozáns dolgozószobáját, mely önmagában megfelelt egy könyvtárnak, irodának, és valamilyen furcsa oknál fogva afféle tükörszobának – a falak minden szabad felületén, ahol nem fedte õket bútor, aranykeretes, gyönyörû tükrök lógtak. Az íróasztallal szemben lévõ falnál ráadásul egy embermagasságú, hatalmas tükör állt – Harry ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy Muriel néni kissé hiú.
A ház minden helyisége közül a baglyok „szobája” volt a legkülönlegesebb és legérdekesebb. Elsõ ránézésre a roxforti bagolyház mása volt: a terem durva kõfalain kis fülkékben ücsörögtek a baglyok körbe-körbe, várva, hogy megkapják feladatukat. Azonban a terem közepén, egy emelvényen fényes üveggolyó csillogott a felkelõ nap fényében, melyre az ébren lévõ baglyok mereven függesztették hatalmas szemüket.
- Muriel néni… mire való ez a gömb? – kérdezte Hermione élénk érdeklõdéssel.
- Ó, ez az én kis találmányom, bizony! – válaszolta látható élvezettel a néni. – Tudod, a baglyok a közhiedelemmel ellentétben eléggé buta állatok, nem nagyon idomíthatók, hiszen alapvetõen vadállatok. A muglik nem is használják õket postai célokra, õk régebben a galambokat küldözgették a levelekkel, de ma már az is kiment a divatból. De a varázslók valamiért már õsidõk óta megvesznek a baglyokért, ezért is próbálkoztak a tenyésztésükkel, keresztezésükkel, hogy engedelmes háziállatot faragjanak belõlük… Több-kevesebb sikerrel jártak, de közel sem voltak olyan eredményes postások, mint az én baglyaim! Azzal a gömbbel ott, fióka koruktól kezdve hipnotizálom a baglyaimat, hogy öregségükig hûségesek legyenek a gazdájukhoz…
- De… de hipnotizálással, Muriel néni? – Hermione rosszallóan megcsóválta a fejét. - Így elvesztik az egyéniségüket… azt akarja mondani, hogy a baglyaink valójában agyatlan zombik?
- Nem, nem, nem! Dehogy is agyatlanok! Épp ellenkezõleg! – tiltakozott a néni. – Az állat személyiségét nem érinti a hipnotizálás, és semmit se ront az észbeli képességein. A hipnotizálás inkább megnöveli a baglyok tudását, tanulási képességüket, csak hajlamokat ültet el bennük, magvakat, ha úgy tetszik, amiket a majdani tulajdonosuknak kell kivirágoztatni azzal, hogy gondoskodik a baglyáról, és meghálálja a szolgálatait.
- De, ha a hûséges viselkedést is beléjük tápláljuk – kardoskodott a lány -, az már önmagában is befolyásolja a személyiségüket, nem? Hiszen lehet, hogy egy példánynak épp az a legfontosabb személyiségi eleme, hogy nem hûséges, hanem lázadó típus, akinek a szabadság a mindene… ez pont olyan, mint a házimanóknál. Az emberek azt hiszik, hogy mind szolgalelkû, pedig vannak köztük olyanok, akik a szabadságra vágynak.
Ron látványosan a homlokára csapott, eltakarta a szemeit, és valami olyasmit motyogott, hogy majom. Harry is rájött már, mire akar kilyukadni a lány: már megint a népfelszabadító elveit hangoztatja, és úgy látszik már a baglyokra is ki akarja terjeszteni. Muriel néni ezzel szemben nem lett mérges a lányra, inkább érdeklõdéssel figyelt minden szavára – úgy tûnik, örült, hogy ilyen értelmes beszélgetõtársra lelt.
- Nos, valóban van sok-sok igazság abban, amit mondasz, kis szívem, de meg kellene vizsgálnod másik oldalról is ezt a témát! – magyarázta mosolyogva a néni. – Abban igazad van, hogy vannak olyan baglyok – és, mint említetted, házimanók is -, akik szabadságra vágynak a szolgaélet helyett. Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen, a sorból kilógó példányok, lények nem végzik a dolgukat és ezért selejtnek minõsíthetõk. Én másként látom… Az, hogy vannak lázadó példányok, a bizonyíték, hogy mennyire színes is a világ, milyen sok személyiség keveredik és próbál együtt élni, ami sokszor nehéz, bonyolult és fájdalmas.
Az ilyen idomíthatatlan baglyok, vagy a ruháról álmodozó manók is hasznos tagjai a társadalomnak, mindegyiküknek célja van – ez az, amit sok varázsló nem ért meg. Az ilyen példányokat nem megölni kell, ahogy sok tenyésztõ teszi a selejtnek vélt állatokkal, hanem hagyni, hadd tegye azt, amit a lelke kíván. Én szabadon eresztem õket…
- A többit meg még jobban rabszolgává teszi – Hermione kezdte egyre jobban belelovalni magát. - Kihasználja, hogy ilyenek, hogy elfogadják a szolgaságot és…
- Így gondolod? – vágott közbe a néni kedvesen. – Vagy épp csak megadom nekik, amire vágynak?
- Erre nem vágynak! Ez… ez csak egy hajlam, amit az emberek kihasználnak…
- Hermónia, nézd…
- Hermione.
- Bocsánat… Kérlek, próbálj meg elrugaszkodni egy kicsit az emberi gondolkodásmódtól, és próbálj meg egy vad fejével gondolkodni! Mire vágyik egy vadállat, aki az erdõben éli le az életét, ragadozókkal és vetélytársakkal körülvéve? Nekünk, embereknek is tudnunk kell ezt, hiszen nagyon régen mi is közéjük tartoztunk. Az ösztönökben ez bent marad…
Egy vad, mint egy bagoly arra vágyik, hogy legyen élelme, társa, utóda, és egy biztonságot nyújtó menedéke. Erre és nem többre. A lázadó szellemû baglyok is ugyanerre vágynak, csak annyi a különbség, hogy nem fogadják el az embert, aki ezt megadná nekik, inkább a saját erejükkel akarják megszerezni. A baglyok nem vágynak vezetõkre, nem vágynak politikusokra, akik harcolnak a jogaikért… Még a gazdájukhoz leghûségesebb baglyok is sokkal szabadabbak, mint te, vagy én. Ezen a hipnózis sem változtat. Csak elmélyíti a kapcsolatot az ember és a madár közt… Hogy a madár jobban feleljen meg a levélhordásnak, és így, közvetve az ember is, hogy megadja a baglyának a biztos helyet és élelmet.
- Nem minden állat ilyen… - kötötte az ebet a karóhoz Hermione, de már sokkal kisebb lendülettel, mint elõtte. Látszott, hogy az idõs néni szavai elgondolkodtatják. – A néni is mondta… a baglyok buták. Mi van azokkal, akik sokkal értelmesebbek? Majdnem, mint egy ember?
- A házimanókra gondolsz, igaz?
Hermione bólogatott.
- Nos, valóban, a manók kétségkívül képesek lennének arra, hogy felépítsenek egy társadalmat, mint a koboldok, vagy… mint, mondjuk a sellõk. De az évszázadok során folyton együtt éltek a varázslókkal, akik feladatokat adtak nekik. Nem voltak a rabszolgáik, inkább segítõik voltak… sokszor teljesen maguktól álltak egy mágus, sõt, néha mugli szolgálatába. A manók úgy érezték, hogy a képességeik birtokában kötelességük segíteni másoknak… Itt természetesen megint általánosítok, hiszen lehettek olyan manók, akiknek eszük ágában nem volt segíteni senkin…
Hosszú idõ során mindkét fél, a manók és az emberek is hozzászoktak ehhez a szolga-úr viszonyhoz, és mikor a varázslók világa intézményesült, elõbb a Varázsló Tanáccsal, majd a Mágiaügyi Minisztériummal, a házimanók jelenlétét is intézményesíteni kellett. A manók elfogadták a varázslók döntését, ahogy elfogadták minden másban is… Így kialakult ez a mai helyzet.
- Szóval a manók maguk akarták, hogy ilyen sorsuk legyen? Önmaguk döntöttek a rabszolgaság mellett? De hát hogyan, én ezt nem tudom felfogni… ?
- Már megint egy ember fejével gondolkodsz Hermione! – figyelmeztette a néni. – Ahogy a baglyoknak, úgy a manóknak is teljesen más szükségleteik vannak, mint egy embernek. A manók erre vágytak! Olyan képességeik vannak, amik egy varázslónak sosem lesznek, semelyik varázslónak! Ott hoppanálnak, ahol akarnak, egyszerre több, különbözõ varázslatot képesek végrehajtani pálcahasználat nélkül, kedvük szerint láthatatlanná válhatnak… Ha valakinek ilyen ereje van, érezheti úgy, hogy muszáj segítenie másokon. Nem tud megülni a babérjain anélkül, hogy tenne valamit. Biztos vagyok benne, hogy ezt az érzést ti is ismeritek, azok után, hogy miket mûveltetek… Hallottam a pletykákat – mosolyodott el a néni.
- Kérlek, Hermione, észre kell venned, hogy minden teremtmények ezen a földön azt kellene tennie, amire vágyik, úgy kellene élnie, ahogy a legjobban esik neki. Ez természetesen lehetetlen, de akarattal nem szabad rontanunk a helyzetükön, csupa önös érdekbõl, vagy csak azért, mert azt hisszük valakirõl, hogy jobban tudjuk, mi kell neki, mint õ maga!
Mint a baglyoknál, a különcöket, a lázadókat ebben az esetben is el kell engednünk. Õket sem szabad az akaratuk ellenére olyan helyzetbe kényszeríteni, ami nem jó nekik. De ha most felszabadítanánk minden manót, mert szerintünk a szabadság a legfontosabb nekik, ahogy minden teremtmények, az lenne a kegyetlenség. Az lenne olyan, mintha rabságba taszítanánk õket. Megfosztanánk a vágyaiktól, attól az élettõl, amit megszerettek.
Hermione nem válaszolt, de némaságával igazolta, hogy végre megértette, miért vízbefúlt ötlet a M.A.J.O.M. Amirõl azt hitte, jó tett, mert szabadságot ad, valójában elvette volna a manók életének értelmét. Lehet, hogy fizikailag szabadok lettek volna, de minden cél, minden jövõ nélkül, ami sokkal rosszabb, mint párnahuzatot viselni ruha gyanánt.
Ugyanekkor Harry is megértett valamit, amit fékezhetetlen dühe és szomorúsága miatt nem tudott elfogadni, mikor Dumbledore-tól hallotta Sirius halála napján: Sipornak, akinek az élete az volt, hogy a hozzá közel álló, szeretett Black-eket szolgálja, kínszenvedés volt a kitagadott Sirius szolgálata, s ugyanaz most neki az õ, Harry szolgálata.
Harry hosszan gondolkozott a hallottakon és elhatározta magában, hogy ha ennek a rémálomnak valaha vége lesz, ha a háború befejezõdik, keresni fog egy olyan varázslócsaládot Sipornak, akiket örömmel szolgál majd élete alkonyán. Mert minden élet számít, minden élet értékes és figyelemre méltó, még az olyan is, mint Siporé.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
