|
Mr Weasley még aznap elvitte Mundungus Fletchert az Auror Parancsnokságra, ahol hivatalosan perbe fogták, és két nappal késõbb már el is ítélték. Visszakerült az Azkabanba, de ez még nem tette meg nem történté a Prewett-családon esett sérelmet: Mundungus ugyanis a nappali három vitrinébõl kettõt kirámolt és átküldött a tûzön Ragyás Harrisnek. Mikor Muriel néni meglátta, mennyi ékszer és bagolytenyésztési oklevél, sõt, még 1955-ös roxforti diplomája is eltûnt, nagyon kétségbeesett, és vidám hangulata egy idõre eltûnt.
Mr Weasley persze nem hagyta ennyiben a dolgot, elindult megkeresni Mundungus bûntársát, hogy visszaszerezze az ellopott értékeket, de a Zsebkosz köz sikátora, és a mögötte húzódó londoni sötét-negyed „illetékesei” nagyon megválogatták, hogy kinek adnak ki bármilyen információt. Ráadásul most, hogy javában dúlt a háború a fekete-mágia és Dumbeldore hívei közt, életveszélyes volt a sárkány barlangjába mennie egy minisztériumi varázslónak. Mr Weasley a Mundungus letartóztatása óta eltelt két napot töltötte hasztalan nyomozással – amibe Fred és George is bekapcsolódtak, mikor megtudták mi történt -, Mrs Weasley tõle szokatlan módon könyörgött férjének, hogy ne menjen vissza a hírhedt negyedbe. Így aztán a Prewett-ház néhány kincse úgy tûnt, örökre elveszett.
Már csak egy nap volt Halloweenig, amit Harryék szorgalmas tanulással töltöttek. Visszatértek a tananyaghoz és gyakorolták a bonyolult varázslatokat, most épp Mordontól, aki a fõhadiszálláson tartózkodott hétvégéig.
- Rájöttetek már, mi volt az a por, amit a kobold szétszórt? – érdeklõdött Harry, miután rövid szünetet tartottak az elementális mágia gyakorlásában. Az auror a szélvarázslatokat tanította nekik, s ennek eredményeképp a gyakorlóhelynek használt szalon úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. A szekrények fiókjai mind kipotyogtak, tartalmuk szerteszét röpült a szobában.
Mordon rekedtesen sóhajtott és megrázta õszes üstökét.
- Nem, sajnos semmit se tudunk róla. A Misztériumügyi Fõosztályon vizsgálják az összetételét, de még nem jutottak semmire. A por mintha kioltaná a mágikus rezgéseket…
- Muriel néni dolgozik rajta? – nézett most Harry az öreg hölgy felé, aki egy toronymagas papírhalmazt nézett át – valószínûleg titkos minisztériumi jelentések voltak, mert Harry egy árva betût se látott rajta, mikor elsétált a néni mögött, hogy belepillantson az iratokba. Muriel nénit azonban láthatóan nem zavarta, hogy teljesen üres lapok voltak, buzgón olvasta a semmit.
- Neeem – mondta Mordon. – A Misztériumügyin hárman dolgoznak jelenleg, és nagyon jól tudjátok, hogy több alosztály van.
- Mi láttunk ott furcsa termeket, de fogalmunk sincs, mire valók – kíváncsiskodott Ron.
Mordon megvakarta a fejét.
- Hmmm… nem sokról tudom pontosan, hogy mire való - kezdte -, van az Idõ Terme… A Misztériumügyin így hívják ezeket, nem alosztálynak, hanem teremnek, pedig van, amelyik több terembõl áll – na mindegy. Az Idõ Termében az Idõnyerõkkel foglalkoznak. Azokat vizsgálják, az anomáliákat, paradoxonokat, és a többi. A Tudás Termében az emberi elmét tanulmányozzák, az emlékeket, tapasztalatokat, ezek milyen hatással vannak az emberre, mi történik, ha megváltoztatjuk az emlékeket.
- Abban is jártunk! – kapta fel a fejét Ron. – Az volt az agyas szoba, nem Harry? Ahol rám támadt az a repülõ agy!
Mordon bólogatott, majd folytatta:
- A Jóslatok Termét ismeritek, a Halál Terme, öhm… hát arról nem sokat tudok. Az a boltív már nagyon régóta ott van. Már az elõtt ott volt, hogy a Minisztériumot felépítették. A köré épült a Misztériumügyi Fõosztály. Ez volt a legelsõ fõosztály, elõször még a Varázsló Tanács építtette és mûködtette, persze akkor még más volt a neve, nem osztály.
- És hol vizsgálják a port? – kérdezte mohón Harry. – Úgy értem, Muriel néni említette Scrimgeur-nak, hogy a Misztériumügyinek is feladata lenne a Voldemort utáni nyomozásban…
- Muriel arra célzott, hogy a tanulásra és vizsgálásra szánt fõosztályt fejlesztésekre is fel lehetne használni.
- Mi? Úgy érted fegyverfejlesztésre?
- Nem hiszem – rázta meg a fejét Mordon – Nem a fegyverekkel lehet megnyerni a legkönnyebben egy háborút, fiam. Muriel arra gondolt, hogy elõnyt szerezhetnénk Tudjukkivel szemben, ha a varázsbûn-üldözés új módszereit dolgozzuk ki, amiket õ nem ismer. A baj csak az, hogy szinte mindent ismer, ami lehetséges a mágia keretein belül. Sõt a Gringottsnak is megvannak a maga kísérleti épületei és a maguk tudósai. Ott készülhetett el az a fránya por is. És az csak egy dolgot jelenthet…
- Egy koboldlázadást – mondta ki Harry a következményt.
- Bizony, fiúk – bólintott sötéten Mordon. - A három pillér közül kettõ már kibillent.
- Három pillér? Mirõl beszélsz? – kérdezte Ron értetlenül.
Mordon furcsán nézett rájuk, majd felhorkantott.
- Atyaég, hol vagytok ti mágiatörténet órán, he? – csattant fel az öreg auror. – Semmit se tanultatok abban az iskolában?
Harry és Ron szégyenkezve behúzták a nyakukat.
- A hatalom három pillére. Ötödikes tananyag. A varázsvilág jelenlegi felépítésének modellje. Na, semmi nem ugrik be?
A fiúk tanácstalanul rázták a fejüket – sose hallottak semmiféle pillérekrõl.
Mordon sebhelyes kezével gondterhelten beletúrt õsz loboncába és belekezdett a bõvebb magyarázatba.
- A három pillér, mint a háromlábú szék, tudjátok. Stabilan tartja a varázsvilág intézményét. Ez a három pillér, mint három tartóoszlop a hatalomhoz szükséges legfõbb tényezõket tartalmazza: a pénzt, az erõt és a folytonosságot.
- És mi ez a három oszlop? – kérdezett közbe Harry.
- Az erõ, mint törvényes irányítás a Mágiaügyi Minisztérium. 1689-tõl mûködik, ekkor váltotta fel a Varázsló Tanácsot. Ekkor bõvült ki a földalatti épület is, ami addig a Tanács üléseinek színhelye volt. Több szintet ástak ki hozzá és a Fõosztályok is ekkor alakultak.
A második pillér a pénz, ez pedig a Gringotts, amit kezdettõl fogva a legnagyobb aranykészlettel rendelkezõ koboldok tartottak a markukban. Ez a fél volt a legproblémásabb. Elvileg független a másik kettõtõl, a Minisztériumnak nincs közvetlen hatalma fölötte, mégis folyton ellentétben álltak egymással. A Minisztériumnak, a varázslóknak pénzre volt szüksége az építkezéshez, az élethez. A koboldoknak pedig hely kellett. Olyan, ami rejtve van a muglik elõl. És ezt a helyet csak a Minisztérium adhatta meg nekik.
Két teljesen különbözõ néprõl van szó fiúk – tette hozzá Mordon -, akik teljesen máshogyan varázsolnak, de kiegészítik egymást, ha jól együttmûködnek. De egyik fél se volt megelégedve a helyzettel. A Minisztérium mindig több irányítást akart, a Gringotts pedig több függetlenséget – és tiszteletet! Ez utóbbit sosem kapták meg a varázslóktól és boszorkányoktól, és bizony elsõsorban ez vezetett a lázadásokhoz, felkelésekhez.
- És a folytonosság? Az mit jelent? – kotyogott közbe Harry. – Mi a harmadik pillér?
- A harmadik tartóoszlop a Roxfort – jelentette ki Mordon. – A Roxfort volt a varázslók legelsõ hivatalos intézménye, sokkal öregebb, mint a Minisztérium vagy a Tanács, vagy a koboldok szervezete, ami csak az 1500-as években alakult ki. Tudjátok a koboldok addig semmiféle csoportba nem tömörültek, minden tekintetben önellátók voltak és az emberek szeme elõl rejtve, a föld alatti barlangjaikban éltek és bányásztak. A varázslók ezért nézték le õket. Civilizálatlannak tartották õket. De mikor a koboldok látták, hogy a varázslók a fejükre nõhetnek, elõálltak ezzel a javaslatukkal a Varázsló Tanácsnak. És megalakult a Gringotts.
De a Roxfort a legfontosabb a három pillér közül. Az iskola mindig ugyanilyen volt. Mikor elkészült ezer évvel ezelõtt, pont így nézett ki, mint ma és pont így mûködött. Csak a kviddicspálya épült hozzá, a növényház is bõvült valamelyest, meg a diákok egyenruhája változott a korral, de maga a Roxfort mindig is ilyen volt. Változatlan és örök, ahogy szokták említeni a költõk a verseikben, ha az iskoláról írnak. Ezért tiszteletbeli hatalma van a másik kettõ fölött, mégpedig úgy, hogy a mindenkori igazgatónak szava volt a Tanácsban és van a Minisztériumban, sõt, a Gringottsban is.
A Roxfort a felügyelet szerepét tölti be a háromlábú széknél, megtámasztja a varázsvilágot, és nem hagyja eldõlni.
- De hogyan? Hogyan van ilyen hatalma a Roxfortnak? – kérdezte Ron kíváncsian.
Mordon ravaszul elvigyorodott és a fiúkra szegezte vesébe látó üvegszemét.
- Rajtatok keresztül – mutatott rá az auror, és folytatta, mielõtt Harryék értetlen kérdésekkel kezdenék bombázni. – A Roxfort tanárai és diákjai mindig is nagy befolyással bírtak, és ha a szükség úgy hozta, beavatkoztak a Minisztérium ügyeibe. Két koboldlázadást is a Roxfortnak köszönhetõen sikerült befejezni. Az igazgató közvetítõ volt a két másik pillér közt. Az iskola tehát a folytonosság fenntartója.
Ez elõtt még sosem került rá sor, hogy a Minisztérium Roxfortot is az ellenõrzése alá akarta vonni, mindig adóztak annyi tisztelettel az iskolának, hogy meghagyták a régi rendszerben. Az az Umbridge nõszemély teljesen példátlan esemény volt a Roxfort történelmében.
- És hogy értetted, hogy két pillér már kibillent?
- Természetesen úgy, hogy a Roxfort már nem képes fenntartani a folytonosságot. Nagyot csorbult az ereje Dumbledore halálával. És most a Gringotts is a Minisztérium ellen fordul.
Mordon hátradõlt a székben és vadul forgatta mágikus szemét. Majd kis szünet után még hozzátette:
- Tudjátok fiúk, nem vagyok biztos benne, hogy az a fennmaradt egy pillér megéri-e, hogy szembeforduljunk a Gringotts-szal.
Harry és Ron felvonták a szemöldöküket, de hallgattak. Harry is pontosan erre gondolt. Ismerte a Minisztérium vezetõségét, s abban biztos volt, hogy egy lyukas üstöt se bízna rájuk, nemhogy egy intézmény vezetését.
Harry és Ron még kétszer-kétszer kipróbálták a szélkavarás varázslatát, ami hangosan már elég jól ment nekik, gondolati szinten azonban csak néha. Mordon véget vetett a tanulásnak erre a napra, és lezavarta Harryéket vacsorázni, majd a rendrakás után õ is követte õket.
A vacsora volt az az idõszak, amikor összeült a ház lakóinak minden tagja, Mr és Mrs Weasley, Muriel néni, Harry és két barátja, és a kis Paulina. Bill már hónapokkal korábban kiköltözött innen, Roxmortsban bérelt egy lakást, hogy közel legyen feleségéhez. A Rend többi tagjának, Mordonnak, Tonksnak, Lupinnak pedig megvolt a saját lakása, csak néhanapján aludtak a fõhadiszálláson.
A vacsorát Paulina fejezte be a leggyorsabban, mert alig evett valamit, Ron pedig hajlamos volt a szemébe mondani a kislánynak, hogy ha így folytatja, olyan sovány lesz, mint egy csontváz. Paulina jókat nevetett ezen, és Hermione utasítására elment fogat mosni.
- Mrs Weasley – szólította meg Hermione az asszonyt, mikor a kislány kilépett a konyhából. – Amirõl beszélgettünk korábban… tudja…
Mrs Weasley egy pillanatig ráncolta a homlokát, majd felcsillant a szeme.
- Igen, igen – bólogatott. – Elhatároztad végre?
Hermione is bólintott de csak úgy, mint aki valami kellemetlen dologba egyezik bele.
- Mirõl beszéltek? – kérdezte Ron, aki megelégelte a tudatlanságot.
- Arról, hogy a kis Paulinának végre szülõkhöz kell kerülnie – válaszolta Mrs Weasley. – Nem maradhat tovább itt, ez veszélyes neki.
- És kinek akarnád adni Hermione? – tudakolta Harry.
A lány megtámasztotta a fejét az asztalon és abbahagyta az evést.
- Mikor Franciaországban jártunk a szüleimmel, összeismerkedtem egy kedves varázsló házaspárral, akiknek nem lehetett gyereke. Nagyon rendesek voltak, még a nyári mágiatörténet dolgozatomban is segítettek… Úgy gondoltam, hogy rájuk bíznám Paulinát. Már megírtam nekik a levelet, és visszaírták, hogy nagyon örülnének neki.
Harry a fejét hajtogatta, de csak észrevétlenül – nem tetszett neki Hermione ötlete.
- És mikor akarsz indulni, kis drágám? – kérdezte Mrs Weasley, miközben Harry és Ron segítségével lepakolta az asztalt.
- Minél elõbb, ha lehet. Arra gondoltam, hogy mugli módon utaznánk, mert az biztonságos, meg…
-… meg pokoli hosszú – vágott közbe Harry.
Hermione megvonta a vállát. Muriel néni a torkát köszörülte.
- Van némi befolyásom Varázsközlekedési Állomáson – kezdte a néni. – A korábbi minisztériumi státuszomat visszaállították, szóval elméletileg ingyen utazhatok az állomáson. Én is, és akit viszek. Szóval, mi lenne, ha holnap felkerekednénk, és így öten, Hermione, a kicsi, Harry, Ron és én szépen ellátogatnánk Párizsba. Ott már csak a helyi hop-hálózatot kell használnunk, és pillanatok alatt az ismerõseidnél leszünk.
- Az nagyon jó lenne Muriel – szólt közbe Mr Weasley. – Egy nap alatt fordulnátok, biztonságosan.
A többiek bólogattak, de Hermione, aki éppen szólni készült, észrevette, hogy a kislány a lépcsõrõl hallgatja, mit beszélnek.
- Paulina…
- El akarsz küldeni? – kérdezte a kislány számonkérõn.
Hermione egy pillanatra nagyon zavarban volt, nem épp így akarta közölni Paulinával a hírt.
- Nézd, ez egy veszélyes hely, és mi nem vigyázhatunk rád mindig…
- Ugyanazt mondod, mint az anyukám – morogta halkan a kislány, de mindenki hallotta a konyhában.
- Tessék?
- Elmondták az árvaházban. Azért hagyott ott, mert õ nem tudott vigyázni rám.
Hermione erre nem tudott mit szólni. Jobb híján felállt és a kislányhoz ment, de Paulina zavartalanul folytatta.
- Azt mondták, azért hagyott el, mert megijedt. Te is megijedtél?
- Én… én… - hebegett Hermione. – Paulina sajnálom, de én se vagyok kész erre.
- Nem is kell, majd belejössz! – mondta hevesen a kislány, és ezzel mosolyt csalt Muriel néni és Mr Weasley arcára. Hermione azonban egyre kétségbeesettebb volt.
- Nem maradhatsz velem, értsd meg – jelentette ki Hermione.
- De… de nem maradhatnék még egy kicsit?
- Holnap el kell mennünk…
Paulina egy pillanat alatt felfújta magát és kipirult arccal nézett Hermionéra. Számára a lány döntése egyértelmûen kegyetlen volt.
- Utállak! – csattant fel a kislány is kiment a konyhából.
Hermione szomorúan nézett utána és ledobta magát az egyik székre.
Harry és Ron egymásra néztek, és mindketten ugyanarra gondoltak.
- Hermione… - szólította meg Harry a lányt. Hermione kelletlenül felemelte a fejét, szeme fátyolos volt. – Miért hoztad el az árvaházból, ha most másra akarod bízni?
Hermione hosszú hallgatás után válaszolt, hangja szokatlanul bizonytalan és csendes volt.
- Én… én csak tizennyolc éves vagyok Harry – hajtogatta a fejét, majd arcát a kezébe temette és mélyet sóhajtott. – Hogyan vigyázhatnék rá?
- Már egy hónapja velünk van – mondta Muriel néni. – Ragaszkodik hozzád.
- Épp ez a baj! – válaszolta a lány. – Én nem nevelhetem, másra kell bízni… és legfõképp nem itt. Ha velünk van… ha velem van, csak veszélyben lenne.
Felpattant a székrõl és idegesen járkálni kezdett a konyhában.
- Nem kellett volna elhoznom onnan! – mondta hirtelen. – Az árvaházban kellett volna hagynom.
- Pont olyan vagy, mint Dumbledore! – vágott közbe Harry, és ezt nem dicséretnek szánta.
- Hogy érted? – értetlenkedett Hermione. A többiek is a homlokukat ráncolták.
- Õ is folyton hibásnak érezte azokat a döntéseit, amiket az érzelmeire hallgatva hozott meg. Ezért mondtam, hogy olyan vagy mint õ. Hermione, te a legokosabb lány vagy, akit csak ismerek, de nem kellene mindig az eszedre hallgatnod.
- De hát rosszul döntöttem… - hajtogatta a fejét Hermione.
- Nem – mondta Harry határozottan. – Döntöttél, és az eredményét még nem láthatod. Nem tudhatod mi lett volna vele, ha ott hagyod, de ez már nem is lényeges. Új döntést kell hoznod. Csak ez számít.
Hermione abbahagyta az ideges járkálást, és Harryre függesztette barna szemeit.
- Ezt jól megtanultad – jegyezte meg.
Harry elmosolyodott, de a lány még mindig zaklatott volt.
- Muszály elvinnem innét! – nyögte Hermione. – Nem maradhat itt… Beszélek vele!
Azzal kiviharzott a konyhából. Harry és Ron lassan követték az emeletre és a szobáikba mentek. Csöndben végigdõltek ágyukon, kényelmesen elhelyezkedtek, és a plafont bámulták, de a pihenés csak pár percig volt zavartalan.
- Harry! – szólalt meg egy csendes hang Harry mögött, a párna alól, mire mindketten összerezzentek. – Harry Potter!
- Mi ez? Ki beszél? – forgatta a fejét Ron, de Harry már tudta, mi szólongatja.
Azonnal ugrott, és kikapta párnája alól a kis ikertükröt, mely halványan világított. A tükörben Ginny arcát látta.
- Mi ez, Harry? Mintha Ginny hangját… Hûha! – kiáltott fel Ron, mikor meglátta húga arcát a tükörben.
- Sziasztok! – köszönt a lány, de szokásával ellentétben most nyoma sem volt vidámságnak az arcán.
- Honnan van ez a tükör? – kíváncsiskodott Ron.
- Siriustól kaptam, majd késõbb elmesélem… Mondd Ginny, találtál valamit?
A lány komolyan bólintott.
- Igen, megtudtam, kicsoda Rose Montgomery, de… jobb lenne, ha személyesen elmondhatnám. Ez így nem az igazi. Mikor tudsz jönni?
- Holnap nem, de holnapután biztos – felelte a fiú.
- Az remek lenne – derült fel Ginny arca egy percre -, szombat lesz és lemehetünk Roxmortsba. Ott találkozhatnánk.
Harry elmosolyodott.
- Rendben. A Három Seprû mögött találkozzunk, de vigyáznunk kell, hogy ne vegyenek észre.
- Jó, akkor szombaton. Vigyázz magadra!
Ginny arca eltûnt a tükörbõl, Harry pedig a levegõbe bokszolt örömében, Ronnal együtt. Végre! Egy újabb nyom a horcruxok és a háború vége felé.
A péntekre virradó reggelen az indulni készülõ társaságból Harry kelt elsõnek. Mire Hermione és Paulina lebotorkáltak a lépcsõn, Harry már el is készítette a gyors reggelit, mely pirítósból, tojásból és egy csésze teából állt.
- Ron hol van? – kérdezte Hermione és nagyot ásított.
- Alszik, mint a bunda – válaszolta Harry, aki már teljesen ébren volt, az ásítós perceken is túl volt már.
Miközben Harry és Hermione még javában tömte magába a reggelit, Paulina gyorsan befejezte és egy szó nélkül a fürdõszoba felé ment. Harry nézte, ahogy a kislány elvonul, majd Hermionéhoz fordult.
- Hogy viselte, mikor beszéltél vele? – kérdezte suttogva a fiú.
Hermione lenyelte a falatot, de olyan képet vágott, mintha a torkán akadt volna.
- Nagyon rosszul – sóhajtott szomorúan a lány. – Azt mondta… azt mondta, hogy én is elhagyom, mint az anyja. Este óta egy szót se szól hozzám.
- Ne csodálkozz rajta – mondta tárgyilagosan Harry. – Az árváknak nem könnyû, nekem elhiheted. Foggal-körömmel ragaszkodnak azokhoz, akiktõl szeretetet kapnak.
Hermione lesütötte a szemét, és unottan folytatta a reggelizést.
Az emeletrõl hallatszó ajtócsapkodás jelezte, hogy Ron is felébredt, s valóban, a fiú pár pillanat múlva roppant morcos képpel megjelent a konyhaajtóban.
- Mu-mu-muszály volt ilyen korán felkelni? – ásította a fiú, és megdörzsölte fáradt szemét.
- Minél korábban vissza kell érnünk Ron – válaszolta Hermione. – Nem maradhatunk ott sokáig.
Ron után nem sokkal Muriel néni is felébredt, szokásos vidám hangulatát Harryékre is kisugározta, akiknek jó kedvvel ment az öltözködés – kivéve Paulinát, aki továbbra sem szólt semmit.
- Nos, felkészültetek? – kérdezte a néni, mikor a négy fiatal felhúzta cipõjét, kabátját és felsorakoztak a nappaliban. Harryék bólogattak, Paulina makacsul elfordította a fejét.
- Helyes, akkor Hermione, te menj elsõnek Paulinával együtt.
Hermione elõre lépett és megfogta a kislány kezét. Paulina engedelmeskedett, és egy pillanatra elfeledte minden bosszúságát, mikor látta, hogy a kandalló felé mennek, aminek lángjai közé Muriel néni most zöld port szór. A lángok kissé felcsaptak, ahogy smaragdszínûre színezõdtek, s Paulina ijedten felsikkantott. Hermione befogta a kislány szemét és nyugtató szavakat mondott neki.
- Ne félj, nem fog megégetni. Nyugi…
Végül beálltak a tûzbe, ahol a langyos lángnyelvek csiklandozták a két lányt, Paulina még fel is kuncogott egy kicsit, de Hermione magához szorította, kimondta úti célját és eltûntek.
Mikor Harry is átjutott a tûzön, utolsónak, körülnézett a Foltozott Üst kocsmahelységén, ami kongott az ürességtõl. Egyedül Tom, a kocsmáros volt itt, aki felderült arccal már jött is eléjük, de Muriel néni elhárította a kiszolgálást.
- Köszönjük, de most nem kérünk semmit Tom, sietünk – azzal már el is indult a fogadó hátsó kijárata felé, nyomában Harryékkel.
A hátsó kis udvar ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Csak néhány kuka foglalta el itt a terület nagy részét. Harry felpillantott a magas falak közt a szabad ég egy kicsiny szeletére, melyen szürke, haragos felhõk úsztak. Harry már ezen a védett helyen is megborzongott a gondolatra, hogy kint micsoda szél süvíthet.
Muriel néni elõhúzta hosszú, elegáns pálcáját és hármat koppintott a hegyével az egyik tégladarabra. Paulina kíváncsian figyelte a mûveletet.
A harmadik koppintásra egy kis lyuk jelent meg a téglán, ami hamarosan átjáróvá szélesedett, s feltárult mögötte az Abszol út kacskaringós utcája.
Hermione az elképedt Paulinához fordult.
- Isten hozott az Abszol úton.
Harry igencsak meglepõdött, mikor kiléptek az utcára a magas falak védelme mögül: ott ugyanis egyáltalán nem süvített a szél – legalábbis annyira biztos nem, hogy a felhõk szinte röpüljenek az égen.
- Várjatok, megkeresem a köpenyem… - szólt Harry, és kutatni kezdett a Feneketlen Zsákban.
Azonban akármilyen erõsen koncentrált a láthatatlanná tévõ köpenyére, az nem akart megjelenni a kezében.
- Mi az, nincs meg? – kérdezte Ron.
- Nem értem… pedig úgy emlékszem, hogy már a Black-házban bele tettem.
Harry tanácstalanul vakargatta a fejét.
- Remek! – morgott Ron. – A varázspálcádat nem hagytad otthon, csak hogy teljesen védtelenek legyünk?
- Nyugi Ron, nem vagyunk veszélyben – nyugtatta Hermione, bár Harry sejtette, hogy a lány szavai nem fedik tökéletesen a véleményét.
Hermione kézen fogta a kislányt és Muriel nénivel elõre mentek, hogy megmutassák Paulinának a valaha szebb napokat látott utcácskát, melynek üzletei zárva voltak – s nem csak Halloween és a közelgõ halottak napja miatt. Az üzletek falain, ajtóin körözött halálfalók képei voltak láthatók, melyeken a Minisztérium felhívásai is helyet kaptak. A régi, megszokott körözési plakátok helyére néhány új is került, s volt egy szöveg, melyen a koboldokkal kapcsolatos óvatosságra intették a mágusokat. Koboldok fotói nem voltak közzé téve, Harry szerint azért, mert a Minisztérium csak a sötétben tapogatózik.
- Miattuk kell elküldened? – kérdezte Paulina Hermionétól, aki elõször meglepõdött, hogy a kislány újra beszél hozzá, de gyorsan válaszolt.
- Igen, kicsim – bólogatott szomorúan Hermione. – Veszélyes most itt lenned, mert háború van. De ahova küldelek, ott biztonságban leszel.
- Engem nem érdekel a biztonság! – kardoskodott a kislány.
- De engem igen – ingatta a fejét Hermione. – Nem akarom, hogy bajod essen.
Ahogy egyre messzebb távolodtak az idõközben bezárult átjárótól, Harry még mindig az eget nézte, és a száguldó felhõket, amik mintha örvénylettek volna egy pont körül, melyet még takartak a magas házfalak.
- Dementorok… - sziszegte Harry a fogai közt és elõhúzta pálcáját. A mellette haladó Ron ugyanígy tett.
Elhaladtak a régi varázskelléktár bolt mellett, aminek bedeszkázott ablakai alatt szétgurult üstök és össze-visszadobált ládák hevertek, elhagyták a Kviddics a javából üzletet, Fred és George Varázsvicc boltját, ami a többi üzlettel ellentétben meleg fényt árasztott ablakaiból, és Florean Fortescue Fagylaltszalonját is, ami már több mint egy éve kihalt volt, s Harryben lassan az is tudatosult, hogy a ködös utcán egy teremtett lélek sincs rajtuk kívül.
Mikor kiléptek a Fagylaltszalon takarásából, feltárult az égnek az a pontja, ami körül a felhõk õrült keringõjüket járták. Harry szeme elé a legtermészetellenesebb látvány tárult, amit el tudott képzelni: vagy ötven fekete dementor raja örvénylett körbe-körbe, szüntelenül, körülöttük pedig a felhõk egy halálos gyûrûbe áramlottak. Ahol egyesültek, a dementorok raja közt egy tölcsér nyúlt le, valahol egy mugli utcára. Egy tornádó söpört végig London utcáin, lerombolva üzleteket, házakat – bár Harry ezt csak elképzelni tudta, nem látott belõle semmit. A csak varázslók számára látható Abszol út házai eltakarták a mugli Londont, csak az eget mutatták, s az ott lejátszódó barbár támadást.
Harryt iszonyatos düh fogta el ennek láttán, s pálcáját a dementorok rajára szegezte. De mielõtt rájuk ereszthette volna a patrónus bûbájt, Muriel néni meglátta, mire készül és megragadta a kezét.
- Ne! – figyelmeztette a néni. – Magunkra vonnád a figyelmüket.
- El tudom ûzni õket! – morogta Harry dühösen.
- Õket igen – vágott vissza a néni, majd lerántotta Harry kezét -, de õket már nem!
|
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
