|
- Árulók! Árulók, árulók és sárvérûek! Mocskos hitszegõ csõcselék! Hogy meritek beszennyezni ezt a házat a koszos talpatokkal?!
Az éktelen ordítás és dühös rikácsolás egy nagy, élethû festménytõl eredt, mely Mrs Black-et, Harry keresztapjának, Siriusnak az édesanyját ábrázolta. Ez a haragos festmény a Black-család hatalmas, elõkelõ kúriájának elõszobájában függött a falon, s mihelyt Harryék beléptek a házba és óvatlanul becsapták maguk mögött az ajtót, az elfüggönyözött festmény felébredt és rögvest rázendített.
- Ron, gyere és segíts…! – nyögte Harry barátjának, miközben minden erejével próbálta visszarántani a helyére a most fülsüketítõen visító portrét takaró függönyt. A festmény makacsul ellenállt, de végül Harry és Ron együttes erõvel eltakarták a képet, ami erre abbahagyta a hangoskodást.
Most már óvatos, halk léptekkel mentek hátra, a ház konyhájába, ami az elõszobából nyílott. A Black-ház kissé megváltozott, mióta kiköltözött innen a Fõnix Rendje. A berendezéseken ujjnyi vastag por ült, a padlón minden egyes lépésük nyoma meglátszott és azt rögtön megállapították, hogy már hónapok óta nem járt itt senki.
A két évvel ez elõtt folytatott takarító hadjáratuk ellenére a házat visszafoglalta az enyészet. A falakon újra hámlani kezdett a megjavított tapéta, a padló recsegett, és alig hallható nesz utalt rá, hogy a kártevõk is visszaköltöztek a nemes Black-házba.
Harry, Ron és Hermione beléptek a konyhába és a pakolni kezdték a Feneketlen Zsákok tartalmát a nagy asztalra. Ron félresöpört egy halom szerszámot, melyek az asztal negyedét elfoglaló bõrtáskában feküdtek nagy összevisszaságban.
- Hah! Apa itt hagyta a szerelõ cuccait – csóválta a fejét Ron.
- Tedd bele a Zsákba, hogy legközelebb visszaadhasd neki – javasolta Hermione, s Ron egy vállrándítással úgy is tett.
- Már nagyon rég óta nem volt alkalma foglalkozni a hobbijával – sóhajtott szomorúan a fiú. – Régen mindig órák hosszat szerelt a garázsban, imádta a mugli holmikat…
Harry elmosolyodott, ahogy felidézõdött benne a repülõ Ford Anglia és a kalandok, amiket átéltek vele. Közben a Zsákban kotorászott és erõsen koncentrált egy fogkefére, mely azon nyomban megjelent a kezében, majd Harry az asztalra tette a többi holmija mellé.
- Mikor a bátyáink a suliban voltak, mi meg Ginnyvel otthon, gyakran az egész napot a garázsban töltöttük apával, és figyeltük hogyan szerencsétlenkedik a kocsival…
Hermione összehajtogatta az egyik megüresedett varázserejû Zsákot és egy székre tette.
- Apukád nem kereste meg az autóját azóta, hogy elkóborolt az erdõben? – kérdezte Hermione.
- De, kereste… - ráncolta a homlokát Ron. - Azazhogy Dumbledore felajánlotta neki, hogy megkeresi, mert az erdõ veszélyes, meg minden. De azt mondta, hogy csak a darabjait találta már meg, mert a pókok széttépték dühükben, miután megmentett minket. Úgyhogy vége…
- Kár érte, én imádtam! – vigyorgott Harry.
A két fiú is befejezte a pakolást, és holmijaikat három kupacba rakták az asztalon.
- Umf… farkaséhes vagyok! – panaszkodott Ron és mintegy alátámasztva, hatalmasat kordult a gyomra.
- Van mit ennünk? – fordult Harry reménykedve Hermionéhoz.
- Még szerencse, hogy valaki erre is gondolt! – mosolyodott el a lány. – Van itt minden… lássuk csak: konzerv, konzerv és konzerv, kenyér, hagyma, egy zsák burgonya – tényleg jók ezek a Zsákok, fogalmam sincs, hogyan oldottuk volna meg a pakolást nélkülük… - van még két rúd paprikás szalámi, meg néhány alma. Ennyi… egy-két napra elég, de hamarosan nem ártana bevásárolnunk.
- Az ráér! Együnk! – csapta össze a tenyerét Ron, majd tányérokat és késeket varázsolt elõ.
- Ez szép volt Ron! – gratulált Hermione barátjának.
- Ma jó formában vagyok – húzta ki magát büszkén a fiú, majd Hermionéra kacsintott.
Mindhárman nagyon éhesek voltak, s mire fél órával késõbb befejezték az evést, Hermione belátta, hogy az elõbbi becslése igen elhamarkodott volt, sokkal hamarabb szerét kell ejteni a bevásárlásnak.
Vacsora után kupákat varázsoltak elõ és megbontottak egy üveg vajsört.
- Szóval – szólalt meg Ron miután jóízûen lehajtotta a fél pohár italt - most, hogy itt vagyunk, mit is fogunk pontosan csinálni?
Harry mintegy felocsúdva, elõhúzta zsebébõl a pecsétnyomót, és elgondolkozva forgatta ujjai közt. Hermione csendben figyelt.
- Azt hiszem, keresnünk kellene valamit, ami igazolná, hogy ez a pecsételõ a Black-eké volt valamikor… - mondta Harry. - Ha jól sejtem, és a Black-ek valamelyik alapító leszármazottai, akkor szûkülnek a lehetõségeink.
- Miért is?
- Mert Dumbledore szerint Voldemortnak még négy horcruxa van sértetlenül, ezek közül az egyik Nagini, a kígyó – szívem szerint ezt hagynám utoljára, mert ott van, ahol Voldemort. A másik Hugrabug serlege, amirõl fogalmam sincs, hol kereshetnénk. A harmadik Mardekár medálja, amit már ellopott valaki elõttünk. Azt írja, hogy el akarta pusztítani, de én jobb szeretnék megbizonyosodni róla.
A negyedik horcrux Dumbledore szerint vagy Hollóháti Hedvig vagy Griffendél Godrik egyik régi holmija. Ha kiderülne, hogy ez a pecsétnyomó egyiküké volt, akkor már csak a másikra kell koncentrálnunk a keresésben, mert Voldemortnak az volt a célja, hogy mindegyik alapítótól szerezzen valamit.
- Mik jöhetnek szóba, mint ilyen ereklyék? – kérdezte Ron.
Most Hermione válaszolt Harry helyett.
- Ezen elég sokat gondolkodtam a nyáron, átfutottam néhány könyvet az alapítókról, amiben megemlítenek különbözõ tárgyakat.
Hollóháttól nem sok minden maradt fenn. Nagyon elõkelõ boszorkány volt, és a legtöbb holmija ruhák, ékszerek, de ezek nagy része elpusztult vagy elveszett. A Roxfortban semmi nincs, ami neki tulajdonítható és a vérvonala is szerteágazó, mert sok-sok gyereke volt. Az egyetlen, amire gondolni tudok, egy szobor, amit állítólag õ maga faragott ki tömör gránitból, és jelenleg az Abszol út legvégén, az El tér közepén áll…
- Akkor az ki van zárva! – jelentette ki Ron.
- Miért? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Nem hinném, hogy Vol… hogy V-Voldemort egy tér kellõs közepére rakná ki a horcruxát. A medált is úgy elrejtette, hogy alig lehetett megtalálni!
Hermione elgondolkozva meredt maga elé, majd hirtelen felkapta a fejét.
- Pedig ez beleillik a képbe! – mondta mosolyogva. – Ha valamit nagyon-nagyon titkolsz, ne rejtsd el, inkább tedd közszemlére! Senki sem gondolná, hogy épp az a rejtegetni való.
Harry és Ron megvonta a vállát.
- Jó, majd megvizsgáljuk… - nyugtázta Harry. - Na és Griffendél Godrik?
- Griffendélnél már több minden szóba jöhet, például a kard – bár ez valószínûtlen, hogy horcrux lenne, mert mindig Dumbledore szobájában függött, de talán Voldemort hozzáférhetett valamikor, észrevétlenül. Mindenesetre majd ezt is meg kell vizsgálnunk, ha lehetõségünk lesz rá. Szóba jöhet még egy õsrégi varázskönyv, amit Griffendél írt, azonban ez már évszázadokkal ezelõtt elveszett – de meglehet, hogy Voldemort a nyomára bukkant… és… és még lehetséges a Teszlek Süveg…
- Mi?! A Süveg? – Harry és Ron egyszerre kapták fel a fejüket meglepetésükben.
- Igen, a Teszlek Süveg is Griffendélé volt régen, õ varázsolta el, ezt még a mondókáiba is beleszövi néha – Hermione gondterhelten megcsóválta a fejét. – De nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Vannak aggasztó nyomok, amik utalnak rá, de egy csomó dolog szól ellene is.
- Hallgatunk! – mondta Harry, akit sokkolt ez a feltételezés. Ron is tátott szájjal hallgatta a lányt és nem tudta eldönteni, hogy Hermione ötlete nevetséges ostobaság vagy rémítõ gyanú.
- Tudjátok – vágott bele Hermione -, a Süveget akkor készítették el, mikor Mardekár Malazár elhagyta az iskolát. Akkor úgy tûnt, ezzel vége a Roxfortnak, s talán maga Mardekár is ezt akarta, de Griffendél volt az, aki a Süveg megalkotásával biztosította az iskola fennmaradását. Alighanem ez bosszantaná Mardekár utódát, igaz?
Harry és Ron bólogattak, majd Harry közbeszólt:
- Igen, de ez még kevés…
- Várj, mondom tovább – torkollta le a lány. – Mielõtt Voldemort hatalma növekedni kezdett, a mardekár ház egy megbecsült és elõkelõ ház volt, ahová minden szülõ szívesen járatta a gyerekét… - Ron itt megvetõen fölhorkantott. – Igen, ez így van! De miután Voldemort végzett a tanulmányaival, történt valami. A mardekár ház lezüllött, és annak ellenére, hogy sokszor megnyerték a Ház Kupát és a Kviddics Kupát, a diákokról kialakult kép nagyon megváltozott… Azóta terjedt el az a nézet, hogy a mardekárból kerül ki a legtöbb sötét varázsló.
- És mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte Harry.
- Arra – folytatta Hermione -, hogy Voldemort esetleg horcrux-szá változtatta a Süveget, hogy ezen túl azokat küldje a mardekár házba, akiket Voldemort késõbb felhasználhat a céljai eléréséhez. Gondoljatok csak bele: a Süveg legkülönlegesebb mágikus tulajdonsága, hogy belelát a diákok lelkébe, és megmondja, hogy ki hova való. Ha olyan diákot talál, akiben megvan a hajlam ahhoz, hogy Voldemortot szolgálja felnõtt korában, akkor azt a mardekárba küldi. Ez… ez olyan, mintha Voldemort összegyûjtené azokat, akiket használni akar. És ha már egy helyen vannak, könnyen manipulálhatók egy megfelelõ tanárral, mint… mint mondjuk Piton…
Ron tiltakozva csóválta a fejét.
- Ez csak találgatás - ellenkezett a fiú -, nincs semmi, ami alátámasztaná…
- Ami azt illeti, kettõ példám is van – folytatta a lány. – Pettigrew, és te, Harry.
- Én?
- Igen. Elmesélted nekünk, hogy a Süveg elõször a mardekárba akart küldeni téged…
Harry gyorsan közbe vágott:
- Nem, Hermione, az azért volt, mert megérezte bennem Voldemort erejét, amit átadott nekem, mint a párszaszó képességet…
- Harry, a Süvegnek nem az a feladata, hogy a képességek alapján küldözgesse az embereket – azaz hogy nem ez lenne a feladata, épp errõl beszélek – Hermione ingerülten az asztalra csapott. – A hagyományok, tradíciók szerint, amik mindegyik házat jellemzik, a griffendélbe a bátrak, a hollóhátba a tudásra vágyók, a hugrabugba a szorgalmasak és tiszta szívûek, a mardekárba pedig a nagy varázserõre, hatalomra vágyó büszke diákok kerülnek… Ezek lélekbeli tulajdonságok, érted már?
A mardekárra jellemzõ eszmék sem rosszak önmagukban – nagyra vágyás, hatalom, büszkeség, ezek nem feltétlenül gonosz tulajdonságok, mert a hatalmat, amire vágyik valaki, használhatja jó dolgokra is. Ha egy évfolyamon tíz diák kerül a mardekárba, az hét évfolyamon összesen hetven. Kizárt, hogy hetven hatalomra vágyó diák közül mind fekete mágus legyen…
És a probléma épp az, hogy mégis azok. Tudom, mert utána jártam. A mardekárosok közül kivétel nélkül az összes támogatja Voldemortot. Nem mind nyíltan, de legalábbis egyikük sem ellenzi azt, amit a halálfalók csinálnak. Ez mással nem magyarázható, csak azzal, hogy valaki befolyásolja, kik kerüljenek a mardekár házba.
Mikor téged a mardekárba akart küldeni a Süveg, azt kellett volna figyelembe vennie, hogy a szíved hová húz.
- De hát a griffendélbe kerültem! – tárta szét a karját Harry. – Mikor kértem tõle, hallgatott rám…
- Igen, csakhogy egy pillanatig sem kellett volna tanakodnia a döntésen – folytatta hevesen Hermione. - Rögtön meg kellett volna éreznie, hogy nem a mardekárba való vagy, mert irtóztál tõle, hogy abba a házba kerülj, amibe Voldemort. Mégis csak akkor küldött téged a griffendélbe, mikor kérted tõle! A Süveg olyankor szokott tanakodni két ház közti választáson, mikor a diákban mindkét házra jellemzõ tulajdonságok megvannak. De ha a diák egyértelmûen tiltakozik az egyik ellen, a döntésnek egy pillanatig sem lenne szabad váratnia magára!
- Szo-szóval a Süveg azért akart a mardekárba küldeni, mert szerinte hasznára lehettem volna Voldemortnak?
- Hát persze, hogy a hasznára lehettél volna, ahogy a hasznára lettél Dumbledore-nak is!
Harry hallgatott. Igyekezett pontosan felidézni a hat évvel ez elõtti eseményeket, a Roxfortban töltött elsõ estélyét, a Beosztási Ceremóniát, a Teszlek Süveg szavait. „Ne a Mardekárba? Jól meggondoltad? Pedig ott nagyon sokra vihetnéd. Az alapok ott vannak a fejedben, és a Mardekár segítene elérni a célod…”
Harry arca elsötétült, ahogy a fejébe ötlöttek az emlékek. Soha sem figyelt így a Süveg szavaira, soha sem látta õket ilyen szemszögbõl. Eddig mindig úgy gondolt rá, hogy a Süveg a bizonyítási vágya miatt akarta a mardekárba küldeni, hogy ott majd kamatoztathatja a tehetségét a hasonló nagyra vágyó diákok közt. Csakhogy Harry sosem volt nagyra vágyó. Mikor belépett Roxfort kapuján, nem voltak különleges vágyai. Csak barátokat szeretett volna, és hogy ne tûnjön túl ostobának a társaihoz képest, amiért addig még nem is hallott a varázslók világáról. Ebbõl eredt csupán a bizonyítási vágya, és ezt a Süvegnek látnia kellett volna, hiszen minden gondolatát ez töltötte ki akkor.
Ron hirtelen megköszörülte a torkát, s ez visszahozta Harryt a jelenbe.
- Khmm… Említetted Pettigrew-t is.
Hermione szaporán bólogatott és belefogott az újabb magyarázatba:
- Pettigrew másik szempontból jó példa arra, hogy a Süveg hajlamos helytelen döntéseket hozni. Tudjuk, hogy Féregfark mit tett, s ezzel a tettével bizonyította, hogy semmiképpen sem volt a griffendélbe való. A hollóhátba sem, hiszen rossz tanuló volt diákévei alatt, és a hugrabugba se, mert ahogy Lupintól tudom, nem volt túl becsületes sem. Mindenképpen a mardekárba kellett volna kerülnie, ha másért nem, hát azért, mert aranyvérû volt.
De a Süveg mégsem küldte oda, mert talán látta, hogy a nagy varázserõ szikrája sincs meg benne, és ezért nem válhat hasznára Voldemortnak.
- Na várj csak Hermione! – szólt közbe Ron újból. – Azért a mardekáros diákok közt is vannak olyanok, akik nem épp a túlzott intelligenciájukról híresek.
- Igen, vannak, de õk határozottan elkötelezettek a halálfalók mellett, mint Crak, Monstro, Nott és még néhányan. De Peter Pettigrew nem állt a pártjukon, mikor a Roxfortba járt, nem gyûlölte a mugli származásúakat, vagy a félvéreket vagy árulókat. Siriust is kedvelte például…
- Ja, nagyon kedvelte, mondhatom…! – fortyant föl Harry.
- Harry, Peter valóban a barátjuk volt. Hangsúlyozom, volt. Csak benne sosem volt annyi bátorság, hogy ellenszegüljön az erõsebbeknek. Úgy tartotta, hogy Voldemort biztos meg fogja nyerni a háborút, és õ mindenképp életben akart maradni. Te magad mondtad, hogy Pettigrew szinte undorodik Voldemorttól, fél hozzáérni, fél a szemébe nézni…
Harry nagyot sóhajtott és ismét igazat adott Hermionénak.
- Tehát a Süveg a mardekárba olyanokat küld, akik tehetségesek, vagy nagyon elkötelezettek Voldemortnak.
- Vagy mindkettõ – bólintott a lány.
- De… de még mindig van valami, amit nem értek! – nyögte Ron és beletúrt a hajába. – Ha a Süveg úgymond Voldemortnak dolgozik, miért szõtte bele a mondókáiba a figyelmeztetést, hogy veszély leselkedik ránk? Miért szólította föl összefogásra a diákokat?
Hermione válasza már kész volt:
- Két lehetõség van, Ron. Vagy azért, mert ha a Süveg valóban horcrux és Voldemort akaratát teljesíti, mindenképp meg kell õriznie az inkognitóját. Félig Fejnélküli Nick is említette, hogy a Süveg sokszor, ha háború volt, vagy koboldlázadás, vagy bármilyen más veszedelem, mindig figyelmeztette a diákokat. Hagyomány volt ez nála. Ha most eltér ettõl a szokástól, azzal magára vonja, ha más nem, hát Dumbledore figyelmét, aki biztosan megnézte volna, hogy mi baj a Süveggel.
A másik lehetõség, hogy a Süveg olyan horcrux, mint a kígyó. Vagyis egy már meglévõ személyiségre épül rá Voldemorté, ami nem egyfolytában irányítja, hanem csak bizonyos esetekben… A Süvegben már eleve négy személyiség volt, és ahhoz, hogy továbbra is feltûnés nélkül elláthassa a feladatát, Voldemort lelkének nem szabad teljes befolyással lennie fölötte… lehet, hogy maga a Süveg se tud róla, hogy õ horcrux. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért segített Harrynek, mikor a Titkok Kamrájában harcolt a baziliskusszal.
A két fiúnak ennyi elég volt, Hermione minden kérdésüket megválaszolta. Harry kiitta az italát és a lányhoz fordult:
- Akkor azt hiszem, utána kell néznünk a Süvegnek. Csak van egy nagy probléma…
- Mi az? – ráncolta a homlokát Hermione.
- Ha a Süveg valóban horcrux, és… valóban el kell pusztítanunk… akkor az azt jelenti, hogy a Roxfort már soha többé nem lesz ugyanaz. Vége a ház-rendszernek, vége a hagyományoknak… Mert a négy alapító szellemét többé nem tudjuk áthelyezni egy másik süvegbe.
Hermione a fejét támasztotta az asztalon és kortyolt egyet a sütőtökléből. Nem válaszolt, de a hallgatásában benne volt minden kétsége: tönkre tehetjük-e Roxfortot azért, hogy véget vessünk a háborúnak?
*
A következõ napok eseménytelenül teltek a Black-házban. Mivel a régi fõhadiszállás hatalmas volt, sokáig tartott, míg minden szobát, minden tárgyat, bútort, iratot, képet átvizsgáltak – már ami még megmaradt Sirius rombolásából és Mundungus fosztogatásából.
Harry, Ron és Hermione felforgatták a házat a pincétõl a padlásig, újból megküzdöttek a kártevõ doxikkal, akik mérgezõ fogacskáikkal igyekeztek sebet ejteni a három jó baráton, mikor megzavarták a nagy hálószoba függönye mögötti fészküket, de Hermione sikeresen lebénította mindet. Ron a többnyire érintetlen hálószobákat nézte át, Hermione a kirámolt és kifosztott dolgozószobában keresgélt olyan iratokat, amik fennmaradtak, Harry pedig a többi helységet vállalta.
Már hat nap telt el megérkezésük óta és beköszöntött a szeptember is. Az idõ változatlanul pocsék volt, híven tükrözte a Harry lelkében uralkodó hangulatot. Hat év óta ez az elsõ szeptember, amit nem Roxfortban fog tölteni. Ezen a napon megkezdõdtek az órák az iskolában, Ginny hatodéves lett, Fleur diákokat tanít, Lumpsluck újra a mardekár ház vezetõ tanára lett, McGalagony elfoglalta az igazgatói széket és megtartotta elsõ évnyitó beszédét. Harry nagyon szeretett volna ott lenni, és biztos volt benne, hogy Ron és Hermione is ugyanígy éreznek.
Vajon hányan tértek vissza Roxfortba? Hány üres szék van a griffendél, hugrabug és hollóhát asztalánál? Valamiért úgy érezte a mardekárosok mind ott vannak, hogy tovább tanuljanak – Harryt újraéledt harag fogta el, valahányszor rájuk gondolt. És ezzel együtt tudta, hogy fölösleges rájuk haragudnia, mások sokkal jobban megérdemlik, hogy dühének céltáblái legyenek. Ellenségei felderengõ arca mindig visszahozta a néma ábrándozásból, és a fontosabb feladatokra irányozták a figyelmét. Igaz, néhány perccel késõbb újra azon vette észre magát, hogy a Roxfortra gondol. Mennyivel jobb lenne, ha legnagyobb gondja még mindig csak a vizsgák, a kviddics, és a mardekárosok heccelése volna!
Két barátja ezen a reggelen bevásárolni ment, immár harmadszor itt tartózkodásuk óta. Elõvigyázatosságból mugli áruházakba mentek beszerezni a szükséges dolgokat, kerülték a varázsló világot, és Hermione tanácsára Harry maradt otthon, a házra vigyázni. A lány szerint fölöslegesen nem kell kitennie a lábát a házból. Harry már rég túl volt azon, hogy az efféle óvatoskodást bántónak érezte volna, és tapasztalatból tudta, hogy Hermionénak érdemes mindig igazat adni ezekben a kérdésekben.
Amíg barátai házon kívül voltak, Harry sem lopta a napot: a szalon bútorait, festményeit nézegette, hátha talál valahol a pecsétnyomó alján lévõhöz hasonló jeleket. Valamiért azt remélte, hogy csillagok tömkelegét fogja találni, ha idejön a Black-házba, igazolván, hogy a pecsétnyomó ehhez a családhoz tartozott, és akkor már nem lenne más dolga, mint beazonosítani a címert, és talán megtudja, hogy Hollóháthoz vagy Griffendélhez volt-e köze a családnak.
Hermione szerint Hollóháti Hedvig családfája nagyon szerteágazó és nehezen követhetõ. De a Black-dinasztiának ismeretes egy õsi családfája, mely a középkorig nyúlik vissza, s azon talán válaszokat kaphatnak majd… Harry oda is lépett a régi kárpithoz, mely a szalon falára volt erõsítve, mellette pedig egy csillogó lovagi páncél állt hanyagul a falnak döntve; – „úgy látszik ez nem kellett Mundungusnak” – fintorgott Harry.
A kárpiton több helyen lyukak éktelenkedtek – azok nevét égették ki rajta, akik a vértisztaság-párti Black hagyomány szerint árulóknak számítottak, mint Sirius vagy Andromeda, aki hozzá ment egy mugli származású varázslóhoz, Ted Tonkshoz…
- Szegény Sirius – sóhajtotta Harry és felidézte magában a fõhadiszálláson töltött boldog perceket keresztapjával. A boldog emlékek segítettek neki kilábalnia a gyászból is, amiben sajnos már nagy gyakorlata volt.
Eszébe jutott az is, mikor Sirius a családjáról beszélt, a rokonairól, akiket nem tekintett annak. A legtöbb varázslócsalád rokonságban áll egymással, és a Black-ekhez kötõdött többek közt a Malfoy, a Lestrange, a Meliflua, a Prewett és a Weasley család is, bár ez utóbbi kettõ nem szerepelt a kárpiton, mert mindegyiküket árulóknak tartották. Vajon a Potterek is rokonságban álltak a Black-ekkel? Sirius sosem mondta…
Tekintete újra a Siriust jelzõ lyukhoz vándorolt és egyszeriben egy érdekes ötlet jutott az eszébe. Ez a ház már az övé, tetszik, vagy nem tetszik, ez minden, ami Siriusból megmaradt – akkor miért ne formálhatná olyanra, hogy kedvét lelje benne?
Pálcáját a drapériára szegezte és a Reparo bûbájra koncentrált. A következõ pillanatban a falikárpiton újra megjelent Sirius neve, születési dátuma, és immár halálának szomorú idõpontja is: 1996. június 14.
Harry sorban kijavította a többi rongálást is, a kárpiton újra megjelent Alphard bácsi és a lánya, Andromeda Black neve is, s Harry puszta szorgalomból megjelenítette rajta Ted Tonksot és a lányukat Nymphadorát is. Kettejüknél a dátum lemaradt, mert Harry nem tudta, mikor születtek. Utánuk következett még néhány rokon, mint Aurora Black, akit kegyetlen módon a halála után tüntettek el a kárpitról, 1981-ben, és az ismerõsen csengõ Valter Wildung neve, akit a szokásos kiégetés helyett vörös tintával átsatíroztak. A többi helyreállított név már sokkal régebbi volt, olyanok, akiket a századok során kiutáltak a dinasztiából. Harry azonban nem tüntette el az ellenszenves rokonok nevét, mert tudta azt, amit õk nem: attól, hogy nem vesz tudomást róluk, még nagyon is valóságosak. Fölösleges áltatnia magát, hogy csak jó emberek veszik körül. Így hát rajta maradt a kárpiton Sirius gyilkosa, Bellatrix Lestrange is, Lucius Malfoy, aki miatt Ginny elsõ roxforti éve majdnem az utolsó lett, s rajta maradt Draco Malfoy is, aki beengedte az iskolába a halálfalókat, hogy végezzenek Dumbledore-ral.
Különös érzés fogta el Harryt, ahogy a megjavított családfát szemlélte. Békésen megfért rajta barát és ellenség egyaránt, a nevek csak puszta nevek voltak, semmit nem árultak el viselõjükrõl. Olyan volt, mintha nem is lett volna háború, mintha a rokonok nem álltak volna szemben egymással, várva, hogy mikor szegezhetnek pálcát anyjuk, apjuk, gyerekük, unokatestvérük, vagy testvérük torkának…
Milyen sok családot szakított szét Voldemort! Nem kímélt senkit és semmit. Ha valaki ellenállt neki, azért halt meg – mint Sirius. De azokat se becsülte meg, akik mellé álltak. Velük is kíméletlenül elbánt, ha úgy tartotta kedve, ahogy Sirius testvérével, Regulusszal.
Regulus.
Regulus…
- Mi van?! – kiáltott fel Harry, ahogy a felismerés nyílként hatolt az agyába.
Regulus Alphard Black
(1961 – 1980)
- Ez nem lehet igaz! Megtaláltam! – Harry felugrott a levegőbe örömében, majd még vagy tízszer elolvasta a feliratot és az évszámot, hogy biztosan passzol-e minden.
- R.A.B., ez ő, igen! Biztosan ő az!
Tudta Regulusról, hogy belépett a halálfalók közé, és a szülei nagyon büszkék voltak rá, hogy az aranyvérűek hatalomra jutásáért harcol Voldemort oldalán. És azt is mesélték, hogy Regulus később ki akart lépni a csoportból, mikor megtudta, mit várnak el tőle. De csak pár napig bírt rejtőzni, mert a társai megtalálták és megölték.
Harry most már be tudta illeszteni a történetbe a hamis horcruxot és az R.A.B. levelében leírtakat is. A levél írója biztos volt benne, hogy pár nap múlva halott lesz, és Regulusszal így is történt, miután kilépett. Biztosan megtudta valahogyan a horcrux lelőhelyét, megkereste és elvitte… de ez megint csak újabb kérdésekhez vezette Harryt: a medált csak ketten tudták ellopni, egy nagy hatalmú és egy gyenge varázsló. Ki lehetett a másik? Talán egy kezdő halálfaló, vagy valamelyik rokon, aki közel állt Regulushoz, de ugyanúgy tartott Voldemorttól? Az első ember, aki az eszébe jutott, az Pettigrew volt, de gyorsan elvetette, mert tudta, hogy Féregfark akkoriban a nagyúr parancsait teljesítette, túl gyáva lett volna harcolni ellene, még ha titokban is teszi…
További neveken töprengett, miközben ment lefelé a lépcsőn, de semmiben sem volt biztos – a többi halálfalóról még kevesebbet tudott, mint Regulusról. De ez most egy cseppet sem szegte a kedvét, hiszen végre ráakadt a titokzatos lázadóra, ismeretlen segítőjükre. Harry leszaladt a konyhába, pálcája egy intésével tüzet gyújtott a kandallóba, majd egy marék hopp-port szórt a lángok közé. Letérdelt a kandalló elé és fejét teketóriázás nélkül bedugta a tűzbe.
- Prewett-ház! – szólt Harry, s a feje nyomban pörögni kezdett.
Becsukta a szemét, hogy ne szédüljön el, s mikor újra kinyitotta, az új főhadiszállás nappalijának képét látta maga előtt.
- Mrs Weasley! Mrs Weasley! – szólongatta Harry a kanapén üldögélő asszonyt.
Mrs Weasley a hang irányába fordította a fejét, s mikor meglátta Harry fejét a tűzben, felsikkantott és a kandallóhoz szaladt.
- Jaj, Harry, te vagy az?! Nincs semmi bajotok? Minden rendben van?
- Ne aggódjon Mrs Weasley, minden a legnagyobb rendben – nyugtatta meg Harry mosolyogva a kezét tördelő asszonyt. – Ron és Hermione is jól vannak, most épp bevásárolnak. Itt vagyunk Szipák anyukájának a házában.
- É… értem – bólintott Mrs Weasley. – És miért jöttél?
- Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Lupinnal, vagy Mordonnal… de jobb lenne Lupin, ha nincs elfoglalva. Átadná neki, hogy keressen meg?
Mrs Weasley arca felderült.
- Azt nem kell, Remus itt van, máris szólok neki. Fent van a dolgozószobában Muriellel meg Arthurral.
Azzal felállt, és elsietett a lépcsőház felé. Harry jó öt percet várt, és a térdei már sajogni kezdtek, mikor megjelent a kandalló előtt Remus Lupin.
- Itt vagyok Harry. Minden rendben? Nem támadtak meg? – kérdezte ideges ábrázattal.
- Miért hiszi mindenki, hogy minket folyton meg kell menteni? – kérdezett vissza tettetett ingerültséggel Harry, de utána nyomban elmosolyodott. Remus borús arca valamelyest megenyhült.
- Kérdezni szeretnék valami fontosat, ha nem zavarom most…
- Nem zavarsz, mondjad csak! – válaszolta rögtön a férfi.
- Szeretném, ha mindent elmondana nekem Regulus Blackről, mindent, amit csak tud.
Lupin kissé meglepett arcot vágott, és már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, miért érdekli ez Harryt, de a fiú komoly tekintete megállította.
- Öhm… Nem sokat tudok Regulusról, ritkán beszéltem vele. A mardekárba járt, három évvel alattunk és sokat barátkozott a későbbi halálfaló társasággal. Sosem volt vezető szellem, inkább csak a többieket követte az iskolában, ezért is került végül Voldemort emberei közé.
Lupin elsőre ennyit mondott, de ez Harrynek nem volt elég, tovább faggatta volt tanárát.
- És mikor a háború zajlott, harcolt vele?
Lupin összeráncolta a homlokát és próbált visszaemlékezni.
- Nem… nem igazán. Egyszer láttam Roxfort után, Bellatrix Lestrange társaságában, de akkor csak megfigyeltük őket, nem harcoltunk velük… másra nem emlékszem. Ja, és láttam, mikor behozták a holttestét a Szent Mungóba. Akkor éppen én is ott voltam, mert egy csúnya sérülésemet kezelték…
Harry bólogatott és megrágta magában a hallottakat.
- Hol halt meg, és hogyan? – kérdezte gyorsan.
- A Black-házban találták meg. Balesetnek álcázták, hogy úgy tűnjön, mintha leesett volna a lépcsőről és kitörte a nyakát. De mi tudtuk, hogy a halálfalók végeztek vele, mert voltak kapcsolataink, akik elmondták…
- Miért állították be balesetnek? – vonta fel a szemöldökét Harry. - Karkarov fölött például ott lebegett a Sötét Jegy!
- Azért mert a Black-család fontos pártfogója volt az ügyüknek. Voldemort nem szerette volna elveszteni a támogatásukat azzal, hogy megöleti a fiukat. Persze mi megpróbáltuk felvilágosítani az apját meg az anyját, de meg se hallgattak. Hisz tudod milyen Mrs Black… - tette hozzá Lupin egy félmosollyal.
- Halálfalóként miket csinált Regulus? – érdeklődött tovább Harry.
Lupin arca egy kicsit elsötétült és csak pár másodpercnyi szünet után válaszolt.
- Egyetlen ügyről tudok, amiben érintve volt… Voldemort megbízta, hogy néhány társával együtt öljék meg egy ellenségüket, hogy ezzel bizonyítsa a hűségét. Regulus csak a helyszínen tudta meg, hogy a célpontjuk a saját unokahúga, Andromeda és a családja.
- Tonks édesanyja? – döbbent meg Harry.
Lupin komoran bólogatott.
- És… és mi történt? – faggatta tovább, előre félve a választól.
- Regulus mentségére legyen mondva, hogy megpróbált visszakozni, de… nem engedték. Ott volt vele Bellatrix is, akinek Andromeda a tulajdon testvére volt, és épp ő volt az, aki a legjobban ragaszkodott hozzá, hogy öljék meg a Tonks családot.
A tervük balul | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
