|
A Kóbor Grimbusz hangosan durranva, óriási rándulásokkal száguldott végig egész Anglián, mindig más országrészen haladt, ahogy épp a sorra következő utas parancsolta az úti célt. Harry, Ron és Mr Weasley előtt egy öklendező házaspár és egy síri nyugodt, sápatag alak várakozott, akiről, ha nem lenne nappal, Harry biztosra vette volna, hogy vámpír.
A buszt most is a vén, szemüveges, vaksi Ernie Prang vezette, de a jegykezelő Stan Shunpike helyett egy kissé loboncos hajú, erősen kifestett, fiatal boszorkány fogadta az embereket, aki alig húsz éves lehetett Harry megítélése szerint. A lány nyakán fekete sárkány alakú tetoválás látszott, egyfolytában rágózott, és volt egy bosszantó szokása: szüntelenül Harryt bámulta vigyorogva, akinek most egy csepp kedve sem volt ahhoz, hogy valami elfuserált Walpurgis Leányai - megszállott boszorkány kérdezgesse, hogy ő-e a Kiválasztott…
A mágikus jármű lefékezett a Prewett-házhoz vezető domb lábánál, Harry, Ron és Mr Weasley pedig gyorsan kiszálltak – el akarták hagyni a rángatózó járművet minél hamarabb. Ezzel nem voltak egyedül, egy előttük leszálló idős hölgy ugyanis a reggelijével terítette be a busz első emeletének tetemes részét.
A domb megmászása előtt Harryre még várt egy kellemetlenség: a mágikus határvonal átlépése. Hiába készült fel, fáradtsága miatt nehezebben viselte el a homlokába nyilalló fájdalmat, és összegörnyedt. Ron azonnal támogatólag átkarolta, amíg Harry látása kitisztult. Mr Weasley is visszaszaladt hozzá.
- Mi baj Harry, rosszul vagy? – kérdezte a férfi aggódva.
- Semmi gond, Mr Weasley – hárította el a további kérdéseket Harry. – Ez normális, a vonal miatt van…
- Ó, értem… - Mr Weasley együttérzően nézett a fiúra és a hármas lassan elindult a dombtető felé. – Miért nem szóltál, hogy ezt okozza?
- Azért mert semmi értelme. A vonal remekül működik, és ennyit elviselek – még többet is, ha a főhadiszállásról van szó.
Mr Weasley komoran bólogatott, a hármas pedig lassan felért a tetőre.
A házban a bent lévők egy emberként szaladtak eléjük, s hamar kiderült, hogy a reggeli közben hallgatták a Varázsszem Rádió adását, innen értesültek a történtekről.
Hermione és Mrs Weasley rémült meg a legjobban, mikor meghallották, hogy Harry is érintve volt a támadásban, s mikor meglátták a poros, véres, rekedt, begyulladt szemű fiút, rögtön a segítségére siettek – bár Harry ezt udvariasan elhárította. Mikor biztosította róla a sürgő-forgó Mrs Weasleyt, hogy nem fog összeesni, vagy elvérezni, az asszony elzavarta fürdeni.
Harry jó egy órát töltött tisztálkodással, a fránya por makacsul tapadt a bőréhez, Harry minél gyorsabban szeretett volna megszabadulni tőle. Annyi lélekjelenléte viszont volt, hogy gondoljon a jövőre. Az aurorok súlyos kudarcát látva Harry gyanította, hogy a varázslók nem tudtak eddig erről a különleges porról, ami megakadályozza, hogy átkot szórjanak. Ezért kiöntötte az egyik – már majdnem üres – arcszeszes üvegcse tartalmát, és beleszórt néhány szemet a porból, ami a füle mögött és kusza hajában rejtőzött.
Habár a fürdés megszabadította Harryt a kosztól, a nyomasztó érzést, mely az átriumban történt incidens óta környékezte, nem sikerült lemosnia. Harry borús kedve egész ebédidő alatt és a délután nagy részében is megmaradt, de ezt igyekezett eltitkolni barátai elől.
A Főnix Rendje jelenlévő tagjait legjobban a titokzatos por és a támadás részletei érdekeltek, amikről Harry rezzenéstelen arccal beszámolt.
Ron eközben Hermione emlékeztetésére visszaadta apjának a szerelőtáskát, amit a Black-házban felejtett. Mr Weasley hálásan megköszönte fiának a figyelmességet, és kinyitotta a táskát, hogy megszemlélje becses szerszámait, melyekkel a remek repülő Ford Angliát is átalakította. Mr Weasley felvilágosította róla a két fiút, és a náluk még jobban érdeklődő Hermionét, hogy bonyolult mugli gépeket nem lehet egyszerűen elvarázsolni a mágikus-elektromos ellentét miatt.
- Heh, a régi jó csőkulcsom… - tartotta Mr Weasley a fény felé az elvarázsolt szerszámot, mely folyton változtatta a méretét. Mikor a lámpás fénye a csőkulcs szárára esett, Mr Weasley összevonta a szemöldökét, és közelebbről nézte meg azt.
- Várj csak, Ron! – szólt a férfi meglepetten. – Ez nem az én holmim.
- Mi?
- Nem az enyém, és… - elővett egy kis kalapácsot és az ujjai közt forgatta -… ez sem. Egyik sem! Ez valaki másé.
Ron és Harry is ráncolták a homlokukat.
- Honnan tudod? – kérdezte szkeptikusan a vörös hajú fiú. – Egyik szerszám olyan, mint a másik.
- Ezek a szerszámok meg vannak jelölve. Figyeld! – mutatta Mr Weasley a csőkulcs és a kalapács szárát a fiúknak. Azokon egy hosszú szám volt feltüntetve. – Az én szerszámaimat magam csináltam, mikor kellett az autóhoz, és sosem számoztam meg őket. Mért tettem volna? – mosolyodott el Mr Weasley.
- De sebaj, Ron, nagyon hálás vagyok! A régieket is elhagytam valahol, úgyhogy egyszer majd hasznát vehetem még ezeknek. Talán.
Azzal felállt, összepakolta a táska tartalmát és levitte a pincébe.
Estébe hajlott már az idő, mikor megérkezett Lupin, Mordon és Tonks, s nyomban Harrynek estek, hogy beszámolót kapjanak elsőkézből. Mr Weasley azonban lehűtötte őket, és valamit súgott Lupin fülébe, amitől az előbb halványan elmosolyodott, majd a három jó baráthoz fordult.
- Gyertek utánam – adta ki mosolyogva az utasítást Lupin, Harryék pedig megvonták a vállukat és követték. – Muriel, felmennénk a dolgozószobádba, nem gond?
- Nem, menjetek csak – hagyta rá a néni, és máris visszafordult egy fekete könyvhöz, amibe eddig temetkezett.
Lupin Harryvel, Ronnal, Hermionéval, Mr Weasleyvel és a két aurorral felment a lépcsőn és jobbra fordulva benyitott a titokzatos dolgozószobába, ahol a Főnix Rendje tagjai a kihallgathatatlan, láthatatlan megbeszéléseiket tartották. A szoba falainak minden szabad felületén tükrök lógtak, kissé zavarba ejtő volt Harrynek, hogy bármerre is fordult, a saját és barátai arca köszöntött vissza rá.
Miután a hátul haladó Mordon becsukta maga mögött az ajtót, Lupin előhúzta a pálcáját és Harryék meglepetésére az íróasztallal szemben álló hatalmas, embermagasságú tükörre szegezte.
- Speculum Aperitur! – hangzott a sosem hallott bűbáj, s a követező pillanatba a nagy tükrön eltűnt a hét ember képe, és mögötte egy tágas, világos mező jelent meg.
Harryék szájtátva meredtek a jelenségre, nem úgy Lupin, aki teketóriázás nélkül a tükör elé lépett és egyszerűen átsétált rajta, teljesen természetes mozdulattal, mintha csak egy ajtó állna előtte, ami a szabadba vezet. Lupin a tükrön túlról nézett Harryékre.
- Na, gyerünk fiúk! – recsegte Mordon, és hátba bökte Harryt sétabotja végével.
Harry kinyújtotta kezét és megpróbálta megérinteni az üveget, de ahol annak lennie kellett volna, semmit sem érzett. A keze akadálytalanul haladt el a tükörkeret között, a lába, az arca, s végül teljes egészében átlépett a tükrön.
A napfényben fürdő mezőn találta magát, körös-körül dombok, messzebb hegyek, másfelé a tenger látszott. Gyenge szél lengedezett és madárcsicsergés hangja hallatszott. Ahol a tükör állt árván a tisztás közepén, mögötte eltűnt a ház, a fal, minden. Csak a tükörben látszódott a dolgozószoba és az elképedt Ron és Hermione, akik most készültek átlépni a titokzatos átjárón.
- Hol a csudában vagyunk? – kérdezte Harry a ravaszul mosolygó Lupintól, aki zsebre tett kézzel álldogált.
Csak akkor készült válaszolni, mikor már Ron, Hermione és a többiek is beléptek, s Mordon ugyanazzal a bűbájjal lezárta a tükröt. Most csak a mező és Harryék képe látszódott benne, nyoma sem volt a dolgozószobának.
- Ez egy átjáró? – kérdezte Hermione, mikor Lupin már nyitotta a száját, hogy megmagyarázza a jelenséget. – Biztosan jó messzire kerültünk otthonról, mert ilyen szép az idő...
- Az igazság az, hogy sehová sem mentetek – válaszolta Lupin.
- De… de hát, ez akkor nem egy átjáró volt, mint a 9 és ¾ -ik vágányra vezető fal?
- Nem, Hermione, ez egy Tükörvilág. Nem mentünk sehova, a tükörben vagyunk. Ez a legbiztonságosabb hely, ahol megbeszélhetjük a Főnix Rendje feladatait. Senki sem tud kihallgatni minket.
Hermione tátott szájjal hallgatta a felvilágosítást, és úgy nézett, mint aki nem akar hinni a fülének.
- Én sosem hallottam ilyesmiről… Soha, egyetlen könyvben sem írtak ilyen tükrökről…
- Nesze neked könyvek – szólt közbe Ron, s Hermionétól egy lenéző pillantást kapott.
- Nem csodálom, hogy egy könyvben se olvastál erről – vette át a szót Tonks, aki a tavaszi réthez remekül passzoló fűzöld hajjal állt a tükör mellett. – Ezt a bűbájt Muriel néni találta ki, mikor a Misztériumügyi Főosztályon dolgozott.
Most Mordon nézett úgy, mint akinek nem világos valami.
- Azt hittem, hogy a Misztériumügyi csak tanulásra, vizsgálgatásra van létrehozva, nem fejlesztésekre…
- Így van, Rémszem – felelte Mr Weasley -, Muriel a tükörnyitó varázslatot csak a munkája segítésére hozta létre – legalábbis nekem ezt mesélte, mikor először jöttünk ide.
Harry is zsebre tette a kezét, akárcsak Lupin és körbejárta a dombtetőt. Pár lépés után lehajolt és a puszta földet kezdte vizsgálgatni, de ujjai közül teljesen természetes, fekete föld pergett ki.
- Azt mondja, hogy mindez csak varázslat? – nézett fel Lupinra. – Nem valódi?
- Ahogy vesszük… - jelentette ki titokzatoskodva a férfi és megvakarta őszes hajjal borított fejét. – Tudjátok, valójában nem a tükör itt a különleges, csak a bűbáj. Ez a bűbáj minden olyan tükrön működik, amit Muriel Prewett készített. A tükrei nagyon keresettek voltak, még jobban, mint a baglyai… Szinte minden varázslóháztartásban megtalálhatók ezek.
- Akkor a bűbáj hozta létre ezt a helyet? Akkor jött létre, mikor kimondta azt a Special… izé…
- Speculum Aperitur – javította ki Lupin mosolyogva. – Igen, a bűbáj hozza létre a Tükörvilágot, bármilyen mágikus tükörben. És te döntheted el, hogy milyen helyet akarsz létrehozni. Gondoltam, ez mindenkinek tetszeni fog, hiszen már jó ideje nem volt részünk ilyen tiszta égben és napsütésben… - Lupin felnézett a ragyogó kék égre, majd fogta magát és leült a fűre.
Harry, Ron és Hermione ugyanígy tettek, Mordon és Mr Weasley állva maradtak, Tonks pedig egyenesen elhemperedett a dús növényzetben, haja teljesen belesimult környezetébe.
- Azt hiszem, meg kellene beszélnünk, hogy mire jutottunk eddig, Harry – vetette fel Hermione és kitépett egy fűszálat, amivel játékosan bökdöste a földet.
Harry bólintott és lassan belefogott a mesélésbe – elmondta, mit tudtak meg Rose Montgomeryről, a horcrux-áról, és mit mondott neki a kobold, mikor a porfelhőben viaskodott vele. Lupin itt rászólt, hogy térjenek vissza a horcruxokhoz, mert most az elsőbbséget élvez, de Harry nehezen tudott elszakadni a történtektől.
Harry után Mordon ismét elmesélte, ezúttal a többieknek is, hogy mit derített ki a pecsétnyomóról, ami általános döbbenetet váltott ki Tonksból és Mr Weasleyből, Lupin ezzel szemben nem lepődött meg túlságosan.
Mordon után Mr Weasley adott számot a nyomozás menetéről:
- Rögtön megvizsgáltam a szobrot, az első adandó alkalommal, de nem volt semmi mágikus tulajdonsága. És meg kell, hogy mondjam, elég valószínűtlen, hogy azt a szobrot Hollóháti Hedvig készítette volna. Ez csak egy hangzatos mendemonda.
Hermione elcsüggedt, de nyomban ez után következett Tonks és Lupin beszámolója.
- Végigjártuk a múzeumokat és irattárakat, hogy nyomokra bukkanjunk, ahogy tanácsoltad. Találtunk is néhány bíztató jelet… - Harryék arca egy csapásra felderült. – A legvalószínűbb egy tökéletes épségben maradt talár, amit Hollóháti Hedvig hordott – állítólag. Azért gyanakszunk erre, mert az ötvenes években ellopták, méghozzá nem más, mint egy Valter Wildung nevű bűnöző, aki pár évvel az után beállt a halálfalók közé.
- Valter Wildung? – kapta fel a fejét Ron. – A mugli-ivadék-vadász?
Tonks bólogatott.
- Valószínű, hogy Tudodki parancsára lopta el. Abban az időben Tudodki még nem állt körözés alatt, tehát a piszkos üzelmeihez a mágus alvilágot kellett segítségül hívnia – vagy épp megfenyegetnie, ki tudja?
- A ruha tehát eltűnt – vette át a szót Lupin -, de pár évvel ezelőtt csak úgy felbukkant egy árverésen, ahol egy halott varázsló tulajdonai kerültek kalapács alá. Fogalmuk se volt, hogy kié volt a ruha, hiszen akkor nem csak hetvenöt galleon, kilenc sarlóért adták volna el…
- És kinél van most? – kérdezte izgatottan Hermione.
- Nem tudjuk, de rá fogunk jönni. Megvan az árverésre jelentkezők névsora és sorban meg kell keresnünk mindegyiküket. Ez sokáig fog tartani, mert a listán negyvenöt név szerepel… De meg fogjuk találni – fejezte be bíztatóan a férfi.
Harry, Ron, Hermione és a többi jelenlévő összegezte magában a hallottakat.
- Végül is logikus – mondta egyszerre Ron. – Ha Voldemort… (- Jaj, fiam, már te is? – bukott ki Mr Weasleyből, de Ron figyelmen kívül hagyta)… horcruxot csinált a ruhából, és bárki felveszi azt a göncöt, akkor annyi neki. Kiszívja belőle az életerőt, vagy irányítja, mint Ginnyt a napló.
Harryék egyetértően hümmögtek.
- Mit gondol, meddig fog tartani ez az egész? – kérdezte Harry.
- Mért, már unod? – szólt közbe Mordon, és mindenkiből kitört a nevetés.
Harry mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Nem tudom Harry. Ki tudná? – mondta Lupin. – Talán egy hónap és a ruha nyomára bukkanunk… A kígyó is akármikor sorra kerülhet, ráadásul bevontuk az aurorokat, hogy keressék Voldemort kígyóját, mondván, hogy azokkal jut be a lezárt helyekre, védett épületekbe.
- „Vérdíj” van a dög fején – vigyorgott Tonks.
- Igen, és ha ez a Montgomery elvezethet a serleghez, akkor nagyon jól állunk. Jut eszembe, javaslom, hogy nézzetek körül Roxfortban, ott talán találtok róla valamit.
- Igen, erre már mi is gondoltunk – helyeselt Harry. – Megkérem Ginnyt, hogy nézzen utána.
- Remek – csapta össze kérges tenyerét Mordon. – Egy nyomozásban nem lehet jóslatokba bocsátkozni, de jól halad az ügy. Három horcrux, és mindháromnál nyomon vagyunk.
- Aztán utána jön a neheze – tette hozzá Ron szerencsétlen képpel.
Harrynek hirtelen megint az a zavaró érzése támadt, hogy a torkában dobog a szíve.
- Mi a baj, Harry? – kérdezte Lupin, ahogy a fiúra pillantott.
Harry nem tudta hirtelen, mit mondjon. Nagyon is tisztában volt vele, hogy milyen gond nyomasztja a lelkét, de nem tudta, hogy miként mondja el ezt barátainak – és egyáltalán, hogy elmondja-e.
- Harry? – szólt Hermione és óvatosan a fiú vállára tette a kezét.
Harry körbenézett barátai arcán és, akár a villany felkapcsolása, olyan hirtelen döntötte el, hogy el kell mondania nekik, mi zavarja a legjobban. Annál is inkább, mert életek múlhatnak rajta, hogy tudják. Egyszer-kétszer hangtalanul hápogott, majd kinyögött egy esetlen szót:
- A kobold…
- Mi van vele? – vonta fel a szemöldökét Tonks, és látszott az arckifejezésén, hogy a reggeli támadás még sokszor elő fog kerülni a Főnix Rendje megbeszélésein.
- Nem az a lényeg, hogy mit mondott… - Harry lehajtotta a fejét, és zavarában kapirgálni kezdte a földöt. – Hanem az, hogy mit csinált. Legyőzött, de úgy, hogy esélyem se volt ellene. És nem ez volt az első eset, hogy… hogy olyan helyzetbe kerültem, amiben semmit se tudtam tenni.
Harryből egyszerre ömleni kezdtek a szavak, a többiek pedig figyelmesen hallgatták.
- Mikor júniusban Piton után rohantam azon az estén, Hagrid kunyhójánál értem utol. És semmit se tudtam tenni ellene, semmit! Minden egyes átkomat visszaverte. És most ez a kobold is… nem tudtam varázsolni a porfelhőben, de nem ez volt a baj. Mikor leütött és a torkomhoz tartotta a kést… (Hermione itt felsikkantott, Mr Weasley pedig nyitva felejtette a száját)… én megrémültem. Féltem, komolyan…
- Harry, ez teljesen természetes, mindenki félt volna – rázta meg a fejét Lupin. - Én is féltem volna, Mordon is, mindenki.
- Nem, nem erről van szó! – csattant fel Harry és felpattant a földről. Idegesen tett néhány lépést a zöld gyepen. Barátai minden lépését, minden ideges lélegzetvételét figyelték. – Mit fogok tenni Voldemort ellen, ha még egy kobold is kifog rajtam? Nem az az érdekes, hogy az a kobold elintézte Scrimgeourt, Caramelt, meg az aurorokat. Az a baj, hogy engem intézett el, amikor az lenne a dolgom, hogy legyőzzem Voldemortot, de ez képtelenség! – Harry a végén már kiabált és tehetetlen dühében a földbe rúgott.
Barátai, Mr Weasley, Tonks és Mordon csendben nézték, ahogy kiadja magából a félelmeit, egyedül Lupin volt, aki megelégelte a szóáradatot. Felállt és megragadta Harry vállát, kényszerítve, hogy az a szemébe nézzen. Harry kelletlenül Lupinra függesztette a tekintetét.
- Jól mondod, az lenne a dolgod, hogy legyőzd Voldemortot! – szólt csendes-szigorúan a férfi. – És nem az, hogy azt mondd, képtelenség! Semmi sem képtelenség, Harry, csak akarni kell és nem feladni. Sohasem feladni!
- Én akarom, ezt már Dumbledore is megértette velem! – mondta letörten Harry. – De Voldemort mögött hetvenévnyi tudás van, mögöttem meg tizenhét. Ez… ez behozhatatlan…
- Ki mondta, hogy párbajban kell legyőznöd Tudodkit, Harry? – tette fel a kérdést Mr Weasley. – Nem csak párbajban lehet elintézni valakit. A győzelemnek nagyon sok módja van…
- Igen, és Tudodki sem tud mindent – fűzte tovább Tonks. – Neki is megvannak a gyenge pontjai, csak meg kell találnod őket.
Harry kitépte magát Lupin karjai közül és idegesen beletúrt fekete hajába.
- Ismerem a gyenge pontjait… - mondta kelletlenül. – Csak nem tudom kihasználni. És itt van a másik bajom: semmiben se vagyok kiemelkedően jó – na jó, leszámítva a kviddicset… De nézd meg Hermionét!
A lány meglepetten felkapta a fejét. Harry folytatta.
- Hermione átváltoztatástanból a legeslegjobb, annyira, hogy még a legtöbb halálfalónál is ügyesebb. Ron pedig bűbájtanból jobb nálam… Az egyetlen, amiben én vagyok a legjobb, az a sötét varázslatok kivédése. Csak az a baj, hogy amennyire abból jó vagyok a suliban, a halálfalók még annál is sokkal erősebbek, mert mind az átkokat és rontásokat tanulják meg Voldemorttól!
A négy Rend-tag kifejezéstelen arccal hallgatta, Ron szerencsétlen képpel nézett Harryre, Hermione azonban majdnem elnevette magát.
- Jaj, Harry! – csóválta meg a fejét Hermione. – Még mindig nem érted ezt a dolgot. Te komolyan azt hiszed, hogy az iskolai jegyeinknek bármi köze van ehhez a háborúhoz, vagy hogy le tudod-e győzni Voldemortot? Nem azért te vagy a Kiválasztott, mert bármiből is kiemelkedőnek kellene lenned. Azért te vagy, mert így alakult az életed! Olyan dolgok történtek veled, amik miatt le akarod győzni Voldemortot.
- Hermione, egy dolog akarni valamit, és más dolog megtenni – ellenkezett Harry.
- Nem! – tiltakozott Hermione, és vele együtt Lupin is. A férfi folytatta: - Hogyan kerekedtél fölül Voldemorton eddig?
Harry megrázta a fejét, de válaszolt a kérdésre.
- Szerencsével… segítettek mások, vagy Voldemort olyasmit csinált, amivel saját magának ártott…
- Pontosan! – bólogatott szaporán Lupin. – Voldemorton van itt a hangsúly, nem rajtad. Mindig ő volt az, aki cselekedett és te voltál az, aki az útjába állt. Nem kivont pálcával kell nekirontanod Voldemortnak! Majd az események hozzák magukkal, hogy mit kell tenned.
Harrynek ez világos volt, de még mindig ott motoszkált benne néhány kérdés, amire Dumbledore nem tudta megadni a választ.
- Dumbeldore azt akarta, hogy tanuljak. Szerinte még nem állok készen, hogy szembenézzek vele… De ha igaz az, amit mond, már most is le kellene tudnom győzni.
- Nem, Harry még nem tudod.
- De hát az előbb azt mondta, hogy Voldemort maga okozhatja a bukását rajtam keresztül, akkor… miért?
Lupin elnevette magát.
- Azért, mert Voldemort nincs itt, értelemszerűen!
Harry értetlenül nézett Lupinra. A férfi ezt látta és bővebben kifejtette.
- Nem adódott olyan helyzet, amiben le tudnád őt győzni. Azért kell tanulnod, hogy megteremtsd ezt a helyzetet. Sokat gondolkoztam ezen, miután elmondtad a jóslatot. McGalagony professzorral is hosszan beszélgettünk erről.
A horcruxok elpusztítása csak az egyik feladatod. A másik, hogy úgy szállj szembe Voldemorttal, olyan helyen és időben, ahol te kerülsz ki győztesen a küzdelemből. És ezt a helyzetet csak te ismerheted!
- Miért?
- Mert téged választottak ki erre, Voldemort választott ki! Megjelölte a homlokod és ez által bebocsátást engedett neked a saját gondolataiba.
- Szóval… szóval azok az álmok lennének a kulcs? Hogy látom, mit érez Voldemort?
- Nem Harry, hanem hogy mindannyiunk közül, beleértve a halálfalókat is, te ismered a legjobban Voldemortot – jelentette ki Lupin. A többiek egyikről a másikra kapkodták tekintetüket. – Nem a különleges képességed tesz kiválasztottá Harry. Minden varázserőd csak segítség ahhoz, hogy eljuss a végsőkig. Ha valaha véget ér ez az egész, és visszanézel, talán rá fogsz jönni, hogy nem is a végső megmérettetés volt a legnehezebb, hanem az, amíg eljutottál oda.
- És azt csak én tudhatom, hogyan jussak el oda, igaz?
Lupin helyeselt, Harry pedig folytatta: - De én ezt még nem látom… nem tudom, mit tegyek!
- Akkor kezdd az elején. Egy egyszerű lépéssel, és a többi majd alakul. Mindig csak az adott problémára koncentrálj! Senki se vár tőled csodákat.
Harry elcsendesedett. Visszaült a földre és maga elé meredt. Az első lépés? Azt hitte, hogy azt már megtette akkor, mikor elindult Dursleyéktől az Odúba. De ha igaz, amit Lupin mondott, és mindig csak az adott dologra kell koncentrálnia, és ne azt próbálja átlátni teljes egészében, hogy hogyan csalja tőrbe Voldemortot, akkor minden egyes lépés az első lépésnek mondható, nem? Minden lépés valami egészen új helyre viszi, ahol új döntéseket kell hoznia. De mi lenne most a leghelyesebb döntés?
Lupin, mintha csak megérezte volna a gondolatait, leguggolt Harry elé és várta, hogy a fiú ráfordítsa figyelmét.
- Mint volt tanárod, hadd adjak egy javaslatot, Harry! Azt tanuld, ami az erősséged! Mondtad, hogy sötét varázslatok kivédéséből vagy a legjobb, de még az is kevés a halálfalók ellen. Egyetértek, valóban kevés, de ha megfigyelted, mondd meg, hogy a halálfalók mihez értenek igazán!
Harry agyában ezer meg ezer emlék sejlett fel, mikor látta a fekete csuklyásokat harcolni, és azonnal megtalálta a választ a kérdésre.
- A főben járó átkok – felelte Harry tárgyilagos hangon.
- Igen, azok – bólintott rá Lupin. – Voldemort csak ezeket tanítja meg a halálfalóinak – igaz, ezeket tökéletesen.
Harrynek eszébe jutott, mit mondott Dumbledore Tom Denemről. A fiatal Voldemort meg volt róla győződve, hogy a fizikai sérülésnél, fájdalomnál és halálnál nincs rosszabb.
Lupin folytatta.
- Voldemort úgy hiszi, ezek elegendőek egy ütőképes hadseregnek, és a történtek bizonyítják, hogy valóban hatásosak. De te tudod a legjobban Harry, hogy még a főbenjáró átkok ellen is létezik védelem, csak meg kell találni.
Úgy kell harcolni Voldemort és a halálfalók ellen, amivel szemben tehetetlenek, ahogy mi sem tudunk védekezni az Avada Kedavra ellen. A lehetőségeid, a feltételek adottak, neked csak ki kell használni őket. Nekünk pedig segíteni kell ebben.
Mordon előrebicegett néhány lépést.
- Azt hiszem, itt minden a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy tanítsuk ezt a három jómadarat, nemde Arthur? – recsegte az auror, Mr Weasley pedig mosolyogva bólintott.
- Tanítani fogtok minket? – kapta fel a fejét Ron és összenézett Hermionéval, akinek csillogott a szeme az izgatottságtól.
- Igen, először az alapokat – non-verbális varázsigék (Harry emlékezett rá, hogy Piton is ezzel kezdte a hatodik tanévet, igaz nem sokan tudták rendesen megtanulni, Harrynek is csak néhány egyszerűbb gondolat-varázslatot sikerült elsajátítania), kombinált varázslatok, idézések, és egyebek. Ezeket mindenképp tudnia kell egy varázslónak vagy boszorkánynak, Roxforti tananyag. Ez után már meg tudod állapítani, hogy mi az, amihez igazán tehetséged van.
- Félreértés ne essék, ezzel nem fogod tudni legyőzni Voldemortot – vette át a szót Lupin -, de segít, hogy eljuss addig a pontig, ahol meg kell tenned. Ott már nem hiszem, hogy lenne bűbáj, ami használna. Ott csak az segít, ami a fejedben és a szívedben van.
Harry feltápászkodott a földről és leporolta nadrágját.
- Azt hiszem, ez jó lesz első lépésnek – mondta, és barátai is helyeseltek.
A Főnix Rendje szűk körű megbeszélése a végéhez ért, Mordon kinyitotta a tükröt, s a hét fős társaság visszatért a dolgozószobába. Mikor leértek a földszintre, látták, hogy az asztalt már megterítették a vacsorához, és a Prewett-ház lakói csak rájuk vártak.
Az ízletes vacsora után Harry egyenest a szobájába ment, ahol erőtlenül az ágyra huppant és arcát a kezébe temette. Nem merülhetett gondolataiba egy pillanatra sem, mert hangos huhogásra kapta fel ismét a fejét. Hedvig a szekrény tetején ült, s most Harry kinyújtott karjára szállt.
Teljesen megfeledkezett a baglyáról. Megsimogatta annak tollait, a madár pedig kedveskedve megcsipkedte a kezét. Harry kinyitotta az ablakot és kieresztette Hedviget vadászni.
Nem ült vissza az ágyra, mert ahogy a madár tovaröppent, hogy átkutassa a sötétséget valami harapnivaló után, Harrynek eszébe jutott, hogy neki is dolga van még. Kivette az ikertükröt éjjeli szekrénye fiókjából, és az ablakpárkánynak dőlve belenézett.
- Ginny! – szólt a tükörbe Harry. – Ginny…
- Itt vagyok Harry! – jelent meg rögtön a Weasley-lány aggódó arca a kis tükörben. – Hallottam mi történt, írták az Esti Prófétában. Nincs bajod?
- Nem, minden rendben… de mit írtak pontosan?
- Azt, hogy egy kobold megtámadta a minisztert és a munkatársait, és Caramelt megölte, de Harry Potter megpróbálta megmenteni…
Harry a mennyezetre nézett és kifújta magát.
- Na igen – jegyezte meg keserűen. – A gond, hogy csak próbáltam megmenteni…
- Nem menthetsz meg mindenkit, Harry – mondta Ginny. – Senki se vár tőled csodákat.
Harry elnevette magát.
- Ugyanezt mondta Lupin is!
- Gondolom… – válaszolt az arc a tükörből. – Talán csak te vársz csodákat önmagadtól. Nem azért vagy Kiválasztott, mert erősebb lennél Voldemortnál.
Harry elmosolyodott és egy fél pillanatig elidőzött az arc fölött.
- Harry…? – szólt tétován Ginny.
- Bocsáss meg, elgondolkoztam… Kérnék tőled egy szívességet.
Ginny figyelmesen hallgatott.
- Egy kis nyomozói munka várna rád. Az iskola régi dokumentumai között utána kellene nézned egy tanulónak. Egy bizonyos Rose Montgomerynek, aki 1947-ben lett a Roxfort tanulója.
- Rossz fát tett a tűzre? – kérdezte Ginny egy félmosollyal.
Harry majdnem elnevette magát.
- Nem, dehogy! Épp ellenkezőleg… ha találtál róla valamit, szólj ide és repülök! – tette hozzá vigyorogva.
Ginny sóhajtott egyet és beleegyezően bólintott.
- Rendben, utánanézek… és kérlek, vigyázz magadra Harry!
- Mint mindig – hagyta rá Harry félvállról, ami Ginnyinek egyáltalán nem tetszett. – Jó éjt!
- Jó éjt Harry! | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
