|
Harry, Ron és Hermione vasárnap este hagyták el a Roxfortot, McGalagony kandallóján keresztül a Black-házba mentek. Alig csitultak el az iskolában a váratlan érkezésük miatti pletykák és találgatások, máris újabb szóbeszédek keltek szárnyra a három jó barát gyors távozása miatt.
Vasárnap este Harry elsõ dolga volt, hogy felrohanjon emeleti szobájába és megkeresse az itthon felejtett pecsétnyomót. Mihelyt kinyitotta az ajtót, azonnal észrevette, hogy a pecsétnyomó az ágyon hever, a pakolás közben maradhatott itt véletlenül. Felkapta a pecsételõt és visszasietett a konyhába, ahol a hopp-hálózaton keresztül átküldte a Prewett-házba.
- Egyszer a fejedet is elhagyod! – szólt oda neki az egyik festmény. Harry szó nélkül hagyta és a szalonba ment, ahol Ron és Hermione egy pohár vajsört szürcsölgettek, és a kint zuhogó esõt nézték.
- Átküldted? – kérdezte Ron, mikor megpillantotta barátját.
- Igen – felelte Harry és öntött magának a forró nedûbõl. – Az ágyon hevert, ott hagytam, mikor pakoltam a cuccaimat.
Ledobta magát az egyik fotelbe, és lábát felrakta az asztalra.
- Gondolod, hogy Rémszem fog találni bármit is? – kételkedett Ron.
- Nem tudom… ártani nem árt, nem igaz?
- Igaz – hagyta rá Ron. – Néha eléggé kiszámítható V-voldemort, nem?
Harry és Hermione elvigyorodtak, Ron pedig a füléig elvörösödött. Egy darabig néma csendben ült és maga elé bámult, majd hirtelen megszólalt.
- Csak… csak próbálok olyan bátor lenni, mint ti… – nyögte ki, és még jobban elvörösödött. Hermione felvonta a szemöldökét.
- Jaj, Ron! Attól nem vagy gyáva, hogy nem merted eddig kimondani a nevét. Nem csoda, hogy nem akartad eddig mondani, hiszen gyerekkorodtól kezdve abban nõttél fel, hogy ezt a nevet nem szabad említeni sem. Velünk, Harryvel meg velem teljesen más a helyzet. Ez nem bátorság, hogy kimondjuk… Én csak azért kezdtem el mondani a nevét, mert így rá tudtam venni Harryt, hogy tartson nekünk sötét varázslatok kivédése órákat! Elõtte én se mertem kimondani, mert ez volt az elsõ dolog, amit belevertek a fejembe, mikor beléptem a varázsvilágba…
- Ron, én is csak azért mondom ki a nevét, mert tizenegy éves voltam, mikor elõször hallottam róla – vette át a szót Harry -, és egy csomó más dolog kötötte le a figyelmemet. Bennem egyszerûen nem alakult ki, hogy figyeljek rá, nehogy kimondjam…
Ront ez egy kicsit jobb kedvre derítette, és egy húzásra kiitta pohara tartalmát.
Harry elgondolkozott az elõbbieken és valami szöget ütött a fejébe, és ezt szóvá is tette:
- Mikor kezdõdött ez az egész…?
- Milyen egész? – kapta fel a fejét Hermione.
- Hogy az emberek félik kimondani a Voldemort nevet.
Ron megvonta a vállát, jelezve, hogy fogalma sincs, Hermione viszont töprengõ arcot vágott, s Harry biztos volt benne, hogy a lány számtalan elolvasott könyve valamelyikét idézi fel.
- Nem lehet megmondani, pontosan mikor kezdõdött – fogott bele a magyarázatba Hermione. - Ez egy hosszú folyamat volt, nem hirtelen elhatározás. Ha jól tudom… (Harry elvigyorodott: biztos volt benne, hogy a lány jól tudja)… a hatvanas években kezdõdött, mikor Voldemort egyre befolyásosabb varázsló lett a Minisztériumban, viszont a javasolt reformjai – a mugli származásúak elbocsátása, a félvérek, koboldok, megadóztatása, a házimanó-tenyésztési törvény – egyre több embert fordítottak ellene…
- Miféle törvény? – szólt közbe Ron.
- A házimanó-tenyésztési törvény – magyarázta Hermione. – Olvastam róla, mikor a M.A.J.O.M.-et szerveztem. A lényege az volt, hogy az aranyvérû varázslók tovább akarták korlátozni a manók szabadságát, még a szabad akaratukat is, úgy, hogy mindenféle személyiség nélküli manókat tenyésztenek ki, érzelem nélküli gépeket… - Hermione megborzongott a gondolatra. Harrynek is a hátán futkosott a hideg, és felderengett elõtte Dobby arca, amint üres tekintettel, faarccal hajtja végre gazdája utasításait, mint egy zombi.
- Szóval az emberek közt egyre inkább elterjedt, hogy hallani sem akartak Voldemortról, s ha mégis beszélni kellett róla, inkább „tudja ki” –nek nevezték egymás közt. Voldemort akkor már a Varázslény-felügyeleti Fõosztályon volt vezetõségi tag.
A másik elnevezés az „Õ, Akit Nem Nevezünk Nevén”, a háború kitörése után terjedt el. A Reggeli Próféta nevezte el így, bár akkor még hivatalos körökben használták a nevét.
- Hogyan kezdõdött a háború? Hogyan tört ki egyáltalán? – kérdezte mohón Harry, s székében elõredõlve hallgatta Hermione minden egyes szavát, akárcsak Ron.
- Az úgy történt, hogy Voldemort 1970-ben pályázott a Wizengamot egyik megüresedett helyére, tudjátok, a varázslók bírósága. Talán így akart egyre nagyobb befolyáshoz jutni. De a Wizengamot akkori fõmágusa megvétózta Voldemort kérelmét, akkor, amikor a bizottság többi tagja már elfogadta azt. A fõmágus ugyanis megtudta, hogy Voldemort megfélemlítette a bíróság tagjait. Közölte vele, hogy nem fogadják el a pályázatát, és soha nem is fogják, sõt, állítólag hozzátette, hogy takarodjon a Minisztériumból. Azért csak állítólag, mert Voldemort a bizottság mind az ötven tagját, a teljes testületet lemészárolta ott, a hetes tárgyalóteremben. Akkor kezdõdött el a háború hivatalosan. 1970. augusztus 24-én.
Persze hetekig semmi sem történt, az emberek alig tudtak magukhoz térni a döbbenettõl. Tudták, hogy Voldemort nagy hatalmú varázsló és azt is, hogy hirtelen haragú, de senki nem gondolta volna, hogy egyedül képes megölni ötven mágust, méghozzá a legkiválóbbak közül.
Harrynek tátva maradt a szája a hallottaktól, de figyelmeztette magát, hogy nem kellene csodálkoznia ezen. Tudta milyen ember Voldemort, de még ennek ellenére is megdöbbentette az ötvenszeres gyilkosság ténye.
- A Wizengamot és a fõmágus nélkül – folytatta Hermione -, rögtön óriási káoszt és fejetlenséget okozott. A következõ hetek alatt Dumbledore és Bartemius Kupor volt az, aki a kezébe vette az irányítást. Kupor vezette a Voldemort elleni nyomozást. A furcsa az volt, hogy akkor a halálfalókat még nem is körözték, hiszen õk hivatalosan semmi illegálisat nem tettek.
Dumbledore maga indult Voldemort keresésére, és hamar megtalálta. Talán sikerült is volna legyõznie, ha akkor nem vallanak színt a halálfalók. Négy halálfaló és Voldemort ellen… - Hermione megcsóválta a fejét. – Még Dumbeldore professzor sem tudott mit tenni. A harc döntetlen lett és a következõ héten megkezdõdtek az eltûnések, merényletek, a Sötét Jegy ekkor került elõször az égre… Ez ment tizenegy évig, amikor…
Harry bólogatott. Voldemort megölte a Wizengamot ötven tagját, de Dumbledore-nak majdnem sikerült legyõznie. Harry eltûnõdött azon, vajon Dumbledore akkor megölte volna-e Voldemortot, ha lehetõsége adódik rá. Visszaemlékezett a másfél évvel ezelõtti átriumi párbajra, és hogy mit mondott akkor Dumbledore: „Elismerem, nem szívesen érném be annyival, hogy csupán a halálba küldelek…” Harry arra is emlékezett, hogy Dumbeldore egy nagy erejû átkot küldött Voldemortra, s a feketemágus szavaiból az derült ki, hogy ez akár meg is ölhette volna.
- Ez nem elszigetelt eset – mondta hirtelen Hermione.
Harry és Ron megütközve néztek rá.
- Mármint, hogy félnek kimondani valakinek a nevét – javította ki magát a lány, miután észbe kapott. – Az õsi kultúrákban úgy tartották, hogy a születéskor kapott nevet titokban kell tartani, mert felhasználhatják az ember ellen, mágikus úton. Vannak is ilyen bonyolult bájitalok, amik csak egy bizonyos emberre hatnak, és ahhoz szükség van az illetõ nevére… Meg a különbözõ vallásokban sem mondják ki az isten vagy istenek neveit, tudjátok.
És a muglik közt is volt ilyen eset, mikor féltek kimondani egy gonosztevõ nevét. Például az 1950-es években Londonban garázdálkodott egy testvérpár, a Kray testvérek, és olyan sok szörnyûséget meg gyilkosságot követtek el, hogy egy idõ után nem merték kimondani a Kray nevet.
Harry fél füllel hallgatta a lány szavait, agya még mindig Voldemort és Dumbledore körül forgott.
- Apropó nevek – szólalt meg Ron hosszas hallgatás után. – A családfán találtál valamit a rokonaidról? Tudod, érdekelne, hogy nem vagyunk-e rokonok… - tette hozzá vigyorogva.
Harry sóhajtott egyet és a fejét rázta.
- Nem derült ki sok minden… A Potterekrõl csak annyit tudok, amennyit Lupin és Sirius meséltek nekem. A nagyszüleim már nagyon öregek voltak, százon is felül, mikor apa megszületett, és meghaltak, mielõtt még megszülettem.
Ron és Hermione bólogattak, de csöndben maradtak. Ekkor Harrynek egy újabb kérdés ötlött az agyába.
- Mondjátok, hogy lehet az, hogy a varázslók közt ilyen öregek is vannak? Dumbledore is jóval száz fölött volt már…
- Pontosan 157 éves volt – szólt közbe Hermione mosolyogva.
- Az meg hogy lehet? – pislogott Harry.
A kérdést Ron válaszolta meg:
- A varázslók sokkal tovább élnek, mint a muglik. A mágia miatt van. Az átlagos életkor száz év körüli…
- Minden varázslónál?
- Igen, igen, mindegyiknél, tehát a mugli származásúaknál is – Ron itt Hermionéra kacsintott. Hermione egy cseppet sem csodálkozott ezen az információn, Harry pedig kezdte egy kicsit szégyellni magát, amiért még mindig vannak ilyen általános dolgok, amiket nem tud a varázslók világáról.
Kortyolt a vajsörébõl, majd a jólesõen ízlelgetve hátradõlt a székében. A családfára nézett, figyelte az évszámokat a nevek alatt, s valóban, több, száz évesnél idõsebb varázslót figyelt meg. Elismerõen felvonta a szemöldökét és a poharát emelte, hogy újabb korty erõvel feltöltõ vajsört gurítson le a torkán, mikor a szeme a falikárpit melletti szekrényhez tévedt, és a keze megakadt a levegõben.
- Hová tûnt? – szólalt meg hirtelen Harry.
- Micsoda? – kérdezte kórusban két barátja.
Harry felállt a fotelból és fejét körbeforgatta a szalonban. Barátai újból kérdezték, Harry erre már hajlandó volt válaszolni.
- A falikárpit mellett állt egy lovagi páncél – de most eltûnt. Ti vittétek ki innen?
Ron és Hermione összenéztek és megvonták a vállukat.
- Nem, dehogy. Mért vittük volna…? – pislogott Ron.
Harry a páncél hûlt helyét bámulta, mintha azt várná, hogy elõtûnik a semmibõl, és azt mondja: Meglepetés! Mivel semmi ilyesmi nem történt, Harry elõhúzta a pálcáját és kifelé indult a szalonból.
- Mit csinálsz? - szólt utána Hermione.
Harry az ajtóból válaszolt neki.
- Nem egyértelmû, Hermione? – hangja ingerült volt. – Mundungus volt az! Tudta, hogy el fogunk menni innen, és addig betört ide és elvitte!
Hermione a fejét csóválta.
- Harry, én nem hiszem, hogy Mundungus meg mert volna lopni téged azok után, ami Roxmortsban történt…
Harry azonban nem hallgatott rá, kicsörtetett a szobából, letrappolt a lépcsõn és az elõszobába ment. Hermione és Ron tétovázva követték.
Harry az elõszobába érve pálcáját rászegezte egy függönyre, ami a fal tekintélyes részét fedte. A pálca intésére a függöny szétnyílt és megjelent mögötte Mrs Black rikácsoló portréja.
- Teeee…! Hogy mersz megzavarni, te félvér féreg! Bemocskolod ezt a házat, a söpredékkel együtt…
- FOGJA BE! – dörrent rá Harry, és a festmény egy pillanatra tényleg abbahagyta a szidalmakat, de aztán felfújta magát, mint egy dühös pulyka, hogy újra szóáradatot zúdítson „vendégei” nyakába. Harry ezt nem várta meg, rögtön folytatta.
- Gondolom, érdekli, hogy amíg távol voltunk, valaki meglopta magát, betörtek a házába!
A festett szemek kerekre tágultak a felháborodottságtól.
- Azt akarom tudni, hogy látott, vagy hallott-e valakit a házban mászkálni az elmúlt héten, Mrs Black?
Csodák csodájára a festmény nem ordítozott tovább, hanem válaszolt a kérdésre.
- Igen láttam! – köpte a szavakat a portré, olyan hevesen, hogy ha élõ személy lett volna, biztosan nyáltenger fröcsög Harry arcába. – Egy alacsony, fekete ruhás alak mászkált három napja, vagy egy órán keresztül õseim nemes kúriájában! Megparancsoltam neki, hogy tûnjön el, de volt képe tovább folytatni a birtokháborítást! Ez tûrhetetlen, arcátlan viselkedés! Takarodjatok a házamból ti is, korcsok! Sárvérû söpredék…!
Harry eleget hallott, fejével intett Ronnak, hogy segítsen visszahúzni a függönyt a festmény elé.
- Nem! Hogy meritek?! Vegyétek le róla a koszos kezeteket! Árulók…!
Mikor a drapéria a helyére került, a portré elhallgatott, Harry pedig barátaival visszafelé indult a szalonba. Harry út közben dúlt-fúlt mérgében. Hermione ezzel szemben felöltötte szokásos, „megmondtam, hogy így lesz” – arcát.
- Mondtam, hogy nem Mundungus volt az – szólalt meg a lány, mikor felértek az emeletre.
Harry alig akart hinni a fülének.
- Mi?! Hiszen hallottad! Betörtek a házba, és elvitték a páncélt… Nem mintha annyira sajnálnék egy nyavalyás lovagi ruhát, de akkor is elegem van Mundungusból! Legközelebb mit fog elvinni? Az asztalt, meg a székeket?
- Hányszor mondjam, hogy nem Mundungus volt az? – vágott közbe mérgesen Hermione, csípõre tett kezével Mrs Weasleyt juttatta Harry eszébe. – Õ tudta volna, hogy ne csapjon zajt az elõszobában, ne ébressze fel a festményt, hiszen ezerszer járt már itt. Bárki is volt a betörõ, nem ismerte jól a Black-házat.
Harry lecsillapodott, és a szalonba érve visszahanyatlott a foteljába. Ron homlokráncolva gondolkozott.
- Akkor ki lehetett az? – ingatta a fejét a vörös hajú fiú. – Ki más törne be a házba, hogy elvigyen egy lovagi páncélt?
Hermione megvonta a vállát, Harrynek azonban eszébe jutott valami és nyomban szóvá is tette.
- Bellatrix.
- Lestrange? – kapta fel a fejét Hermione, hangja ijedten csengett. – Aki megölte Siriust?
Harry komoran bólogatott. Ron is leült egy fotelbe.
- Dumbeldore elmondta, mikor tudatta velem Sirius végrendeletét… - magyarázta Harry majd kortyolt egyet a vajsörébõl. – Sirius mindenét rám hagyta, de az öröklési jog szerint Bellatrix Lestrange-et illetné minden. Sipor nekem engedelmeskedik, de Dumbledore nem tudta, hogy Bellatrixnak nem lenne-e így is hatalma a ház felett… Ezért kellett elhagyniuk a fõhadiszállást.
Hermione látványosan nyelt egyet – láthatóan tartott attól a nõtõl, aki Voldemort elsõszámú tanítványának mondta magát.
Harry sóhajtott egyet, és gondterhelten a sebhelyét dörzsölgette.
- Tudom, mire gondolsz – folytatta, mikor barátjára nézett. – Jobb lesz, ha minél elõbb elhagyjuk ezt a házat. Többé már nem biztonságos.
Ron bólogatott, és kicsit megkésve Hermione is beleegyezését adta.
- Holnap el is mehetünk az árvaházba, igaz? – vetette fel Ron. – Akármit is találunk ott, utána tovább kell állnunk…
- Mondjuk a Prewett-házba – folytatta Hermione. – Most már részt vehetünk a tanácskozásokon is, és az a legbiztonságosabb hely, ha a további teendõket tervezzük. Onnan is indulhatunk a horcruxok keresésére.
Harry elmosolyodott, de csak halványan. Mosolyában semmi öröm nem volt. Látványosan ásított egyet.
- Azt hiszem, én elteszem magam holnapra. – motyogta és felállt a fotelból. – Jó éjszakát!
Harry a szalonból egyenest a szobájába ment, ami Sirius régi szobája is volt egyben, de semmi jel nem utalt rá, hogy keresztapja valaha itt lakott. A berendezés meglehetõsen puritán volt a nemes és gazdag ház többi részével ellentétben. Mindössze egy nagy ágy, egy ruhásszekrény és egy fiókos szekrény alkotta a berendezést.
Harry ez utóbbit vette célba, mikor belépett a szobába. Korábban ugyanis már észrevette, hogy Sirius itt tartotta az ikertükör párját, s Harrynek most erre volt a leginkább szüksége. Kivette a kicsi tükröt a legfelsõ fiókból, leporolta, majd az ágyhoz sétált vele. Hasra feküdt az ágyon és a tükörbe nézett.
- Ginny… – szólt tétován Harry. – Ginevra Weasley, ott vagy?
A kép hirtelen változott, és Harry már nem saját, sápatag tükörképét látta, hanem egy szeplõs arcú vörös hajú lány tûnt fel a tükörben.
- Harry! – vigyorgott Ginny. – Fantasztikus ez a tükör! Mikor hívtál, fényleni kezdett, aztán megláttam benne az arcod…
- Ginny, szeretném, ha holnap átadnál McGalagonynak egy üzenetet.
- Hallgatlak – mondta Ginny, nagy, barna szemeivel pislogva.
- Holnap reggel Hermione, Ron és én az árvaházba megyünk, de utána, talán egy-két nappal késõbb visszamegyünk a Prewett-házba. És kérlek, még mondd meg neki, hogy Mordon húzzon egy olyan védelmi kört a Black-ház köré, amilyen az új fõhadiszállás körül is van. Azt hiszem szükségünk lesz rá…
Ginny szemei ijedten kitágultak.
- Halálfalók vannak a közeletekben?!
- Nem, nem – sietett Harry megnyugtatni a lányt -, csak jó lenne egy kis plusz biztonság…
- Jó, rendben, átadom – mosolyodott el Ginny, majd hozzá tette: - Hiányzol.
- Máris? Hisz csak délután mentünk el! – nevetett Harry. – Ginny, ígérem, hogy hamarosan megint találkozni fogunk. Lesz még olyan alkalom, hogy Roxfortba kell mennünk, ebben biztos vagyok. Fõleg most, hogy McGalagonyt is beavattam.
- Rendben… Álmodj szépeket!
- Te is!
A következõ pillanatban a tükör homályba borult, majd kitisztulva már egy szemüveges, kócos hajú fiú ásított vissza Harryre.
*
Hétfõn reggel kilenckor kelt a háromfõs társaság, gyors mosakodás és reggeli után mugli ruhákba öltöztek, hogy ne keltsenek feltûnést London utcáin. Harry felvette szokásos kopott farmerét és fekete pólóját, ami miatt a Little Whinging-i jómódú családok közveszélyes huligánnak tartották.
Az idõ szokás szerint pocsék volt, bár a felhõk közül, csodák-csodájára néha elõbukkant a nap. Az esõ azonban legjobb esetben is csak pár percre állt meg, nem tovább. Mikor Harry, Ron és Hermione kiléptek az ajtón, és elvégezték az ajtózáró bûbájt, a szokásos, néptelen Grimmauld téren találták magukat. Mindössze néhány esõkabátos gyerek ácsorgott a tér túloldalán.
- Alacsonyan szállnak a dementorok. Esõ lesz – jegyezte meg Ron az égre pillantva, Harry és Hermione pedig elfojtottak egy nevetést.
Valóban, messze a horizonton néhány dementort lehetett látni, amint gonosz denevérekként siklanak az égen. Amerre jártak, a felhõk megsûrûsödtek, árnyékba borult minden, és hamarosan esõ vagy jégesõ tépázta az idegeket.
- Várjatok itt, mindjárt jövök – szólt Hermione és faképnél hagyta a két fiút, akik zsebre dugott kézzel, pálcáikat készenlétben tartva figyelték, ahogy a lány a tér közepén álló ósdi, piros telefonfülke felé siet.
A megbeszélt terv szerint Hermione felhívta a tudakozót, hogy ráakadjanak az árvaház pontos címére és nevére. Mindössze egy utcanév állt rendelkezésükre, amire Harry emlékezett abból az idõbõl, mikor Dumbledore-ral a merengõben tekintették meg az egyik korai emléket Tom Denemrõl.
Hermione öt perccel késõbb visszatért, arcán széles mosollyal.
- Megvan! – jelentette be vidáman és meglobogtatott egy pergamen darabkát Harry orra elõtt. – Itt van a cím, és a név: Szent Ferenc Gyermekotthon. A XIX. század közepe óta áll, és ez az egyetlen árvaház, mely azon a környéken található, úgyhogy…
-… indulhatunk! – fejezte be Ron a mondatot. – Ügyes vagy. Hol tanultál meg ilyen jól teletonálni?
Hermione kuncogós kis nevetést hallatott, majd belekarolt Ronba, és a három jó barát megindult a legközelebbi metró lejáróhoz. Jó fél óráig tartott, mire elértek a metróhoz, majd a jegyvásárlás és a megfelelõ peron megtalálása (amit mind Hermione intézett – Harry sötét tekintettel fürkészte a tömeget, ismerõs, vagy gyanús arcok után kutatva; Ront pedig túlságosan lekötötte a csodálkozás) eltartott további harminc percig, s az utazás ehhez képest már egészen rövid ideig tartott. Fél tizenkettõkor már a mozgólépcsõn haladtak a felszín felé, s rövidesen kiértek a zuhogó esõbe.
A metrómegállótól húsz perc gyaloglás várt még rájuk, amit zsúfolt, autódudálástól és embertömeg zajától hangos fõúton tettek meg, majd bekanyarodtak egy csendesebb utcába, ami a tudakozó szerint az árvaháznak is helyt adott. Az utca nagyon megváltozott azóta, hogy Harry utoljára „járt” itt, hiszen az óta közel hatvan év telt el. A kis utcában már nem ló vontatta tejeskocsi gurult, hanem élelmiszerszállító teherautó pöfögött, madárcsicsergés helyett autók zaja hallatszott, a macskaköves utat felváltotta az itt-ott felszakadozott aszfalt, és ahogy észrevette a közelben ácsorgó három punk fiút, Harry szerint már az sem okozna különösebb feltûnést az emberek közt, ha egy hosszú hajú és szakállú, szilvaszínû bársonykabátba öltözött férfi sétálna erre.
Az utca végén egy kisebb térre érkeztek, aminek nagy részét egy nemrég felújított, régi épület foglalta el. Az épület homlokzatán fekete tábla hirdette:
Szent Ferenc Gyermekotthon
Alapítva 1837
Harry, Ron és Hermione összenéztek, majd Harry intett a fejével, hogy menjenek be. Látszólagos közönye azonban nem volt valódi, ugyanis furcsa szorongás fogta el, ahogy az épületre nézett. Ron határozott léptekkel elindult a bejárati ajtó felé, Hermione azonban észrevett valamit Harry tekintetében, mert tétovázva nézett rá, s csak akkor indult el, mikor Harry jelzés képpen megrázta a fejét.
Az épület elõtt húzódó fekete kovácsoltvas kapun átléve, pár lépcsõ megmászása után érkeztek meg a bejárathoz. Harry megnyomta a csengõt, mire pár másodperccel késõbb az ajtó kinyílott.
- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte kedvesen egy öregúr, aki kockás inget és magasra felhúzott, szürke nadrágot viselt. Valószínûleg õ a portás – gondolta Harry. Bentrõl gyerekzsivaj és tányércsörömpölés hallatszott, az árvaház lakói éppen ebédeltek.
- Jó napot! Mi öhmm… a gyermekotthon vezetõjével szeretnénk beszélni.
Az öreg végigmérte õket, majd recsegõ hangon megkérdezte:
- Megbeszélték elõre az idõpontot?
- Öhmm… nem…
- Igen, természetesen megbeszéltük – vette át a szót Hermione, Harry pedig ösztönösen befogta a száját -, kérem, tudassa az igazgatóval, hogy Hermione Granger megérkezett.
Az öreg összehúzta a szemöldökét és beljebb csoszogott az ajtótól, a bejárat mögötti kis portásfülkébe. Komótosan kihúzott egy fiókot a szálkás íróasztalból, majd kivett egy jegyzettömböt.
- Hmmm… Granger, Granger… nem látok ilyen nevet – dörmögte, miután átfutotta a jegyzettömböt.
Hermione nem esett kétségbe, az öreg mellé állt és a válla fölött belenézett a jegyzetfüzetbe.
- Nem nézné meg mégegyszer, kérem? Igen fontos lenne, hogy beszéljek vele. Ha valami adminisztrációs hiba történt…
- Ejnye no, átfutom mégeccer, ha kegyednek ilyen fontos…
Harry és Ron tátott szájjal figyelték, amint a lány észrevétlenül elõhúzza a pálcáját, és a jegyzetfüzetre szegezi úgy, hogy a portás ne lássa. A pálca hegye egy pillanatra felizzott, majd kihunyt, Hermione pedig visszatette a zsebébe, mint aki jól végezte dolgát.
- No fene! – szólt az öreg hirtelen. – Itt van a neve kisasszony, biztos ráült a kisördög, hogy az elõbb nem vettem észre.
- Semmi baj, elõfordul az ilyesmi – mosolygott kedvesen Hermione, az öreg pedig eltette a jegyzettömböt. – Szólna kérem az érkezésünkrõl?
- Persze, hogyne, máris – motyogta az öreg és csigalassúsággal felemelte az asztalon nyugvó fekete telefon kagylóját. Miközben beszélt, Hermione hátrafordult, és a meglepett Harryre és Ronra kacsintott vidáman, majd, miután a portás közölte velük, hogy az elsõ emeleten jobbra található irodában várják õket, a három jó barát Hermionéval az élen megindult a lépcsõk felé.
Az ajtóhoz érve Hermione kopogott, majd egy rekedt, nõi hang hívására beléptek a fekete-fehér padlózatú, egyszerû berendezésû irodába, ami egyben afféle társalgó is volt. Harry emlékei szerint az árvaháznak az eddig látottak közül ez volt az egyetlen része, ami majdhogynem változatlan maradt. Az igazgatói székben ülõ hölgy viszont megváltozott, a harmincas években itt dolgozó sovány, szigorú fõnökasszony helyett most egy túlsúlyos, elkényelmesedett, de elsõ látásra kedves nõ fogadta õket.
- Oh, jó napot, Miss… öhm… Graner? Jól mondom? – köszöntötte a lányt az igazgatónõ.
- Granger vagyok asszonyom. Õk pedig itt az unokatestvéreim, Ronald és James.
Harry felvonta az egyik szemöldökét meglepetésében, de a kövér hölgy ezt szerencsére teljesen figyelmen kívül hagyta.
- Örvendek! Martha Jones vagyok, a gyermekotthon igazgatónõje, de leginkább fõnökasszony a megnevezett titulusom. Tudja, ez még abból az idõbõl maradt fenn, mikor az árvaház az egyház tulajdonában volt, de… jaj, minek untatom önöket, foglaljanak helyet!
Harryék leültek egymás mellé az egyik kanapéra, mely pont azon a helyen állt, ahol Dumbledore-t is hellyel kínálta az akkori fõnökasszony az akkori kanapén.
- Tudja kisasszony, pocsék a névmemóriám, úgyhogy nem pontosan emlékszem, mit is beszéltünk meg… - szabadkozott a hölgy.
- Információkat keresünk egy bizonyos Tom Rowle Denemrõl, aki korábban, egészen pontosan 1928-tól 1944-ig ebben az árvaházban lakott.
- Önök a rokonai ennek a Denemnek? – érdeklõdött Miss Jones.
Ron alig észrevehetõen megborzongott a gondolatra – nem úgy Hermione, aki kapva kapott az alkalmon:
- Igen, õ a nagyapánk volt. Tavaly halt meg szegény, de szinte semmit se tudunk róla, a nagymamánk is már régen elhunyt. Így…
-… így ez az egyetlen hely, ahol jobban megismerhetik õt – bólogatott együttérzõen Miss Jones. – Semmi akadálya, hogy körülnézzenek az irattárban, de sajnos nem szolgálhatok segítséggel, mert el vagyok havazva a munkával – a fõnökasszony gondterhelten sóhajtott. – A gyerekeink mostanában egyre furábban viselkednek, biztos ez a nyavalyás idõjárás az oka, összeszedhettek valami vírust, az egészségügyisek meg az én nyakamat szorongatják.
- Vírus? Úgy érti betegek a gyerekek? – kapta fel a fejét Harry.
Miss Jones ekkor felé fordította kövér fejét, mintha csak most venné észre Harryt.
- Nos, nem mondanám, hogy betegek, inkább olyan… furák – magyarázta kelletlenül. – Tudja, hogy van ez, fiatalember! A rohanó mai világban nem csoda, ha egyesek depressziósak lesznek, de az mégiscsak furcsa, ha egy árvaházban történik ez, ráadásul tömegesen… Na de nem váratom tovább magukat, lekísérem önöket az irattárba, aztán, ha nem haragszanak, jövök vissza dolgozni.
- Persze… köszönjük! – mondta Hermione, majd felálltak a kanapéról és a fõnökasszonyt követve elhagyták az irodát.
A lépcsõn mentek lefelé, mikor a földszintrõl szembe jött velük egy hosszú, barna hajú kislány, aki nem lehetett több hat évesnél.
- Miss Jones, Miss Jones! – sipította a kislány. – Jöjjön gyorsan, Tommy Parkernek a torkán akadt a húsgombóc és mindjárt megfullad!
Ron visszafojtotta a nevetését, mert Hermione szigorú szemekkel nézett rá.
- Jaj, rendben, máris jövök Paulina… - tördelte a kezét a fõnökasszony. Láthatóan nem szerette az efféle megoldásra váró problémákat. Egy pillanatig toporgott, majd Harryékhez fordult. – Remélem megbocsátanak, de sietnem kell. Ha lemennek egy szintet, forduljanak balra. A folyosó végén lévõ ajtó az irattár, ott mindent megtalálnak, amire szükségük lehet! ̵ | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
