|
- Invito! – mondta ki Harry a varázsigét, mire a nyugodt vizű tóból azonnal kezébe röppent az elmerült varázspálca.
Csendben, szinte gondolkodás nélkül tette a dolgát a nyomasztó barlangban, aminek fojtogató légköre egyre elviselhetetlenebbé vált. Minél előbb ki szeretett volna szabadulni innen, de nem hagyhatta magára Fleur-t, Paulinát és a többi gyereket.
Miután összeszedte maradék testi és lelki erejét, még percekig töprengett azon, hogy mit csináljon. Sokáig csak állt egy helyben a barlangi tó partján és próbálta rávenni önmagát, hogy kigondoljon valamit. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy visszamászik a földhányás oldalán fel, a kazamatákba és vissza abba a terembe, ahol Voldemort holtteste feküdt.
Felküzdötte magát abba a helyiségbe, ahol egykor a sok lim-lom, köztük Edevis tükre állt, ugyanazon a helyen, ahol Harry legutóbb látta, mikor hét évvel ez előtt akarta megszerezni a Bölcsek Kövét Mógus és Voldemort elől. Felment a félbetört lépcsősoron abba a terembe, ahol emlékei szerint régen egy asztalka állt, rajta bájitalokkal teli üvegek – s innen vissza a sötét pincehelyiségbe, ahol a mozdulatlan test feküdt.
Átkutatta a zsebeket és a talárját, s végül ráakadt arra, amit keresett: a zsupszkulcs-zsebórára. Visszasietett a barlangba és maga mögött lezárta a pince utolsó ép ajtaját. Most, hogy újra sürgött-forgott, segített neki elszakadni kudarc gondolatától és a rossz érzésektől. Nem sokat kellett gondolkodnia, hogyan hozza ki a vízből a gyerekeket és Fleurt. Bokáig gázolt a vízbe, mire az öntudatukat vesztett gyerekek feljöttek a felszínre és csak lebegtek magatehetetlenül.
- Levicorpus! – koncentrált a varázsigére Harry és sorban kilebegtette őket a partra. Nem kapálóztak, nem próbálták rávetni magukat, meg se moccantak. Ahogy partot értek mind a hatan, Harry egyenként megnézte őket.
Fleur és Paulina szeme csak elvörösödött és fehérek voltak, mint a papír, de ettől eltekintve nem látszott rajtuk semmi. Önkívületi állapotban voltak, de Harry reménykedett benne, hogy a Szent Mungóban meg tudják gyógyítani őket.
A másik öt gyereknél már nem volt ilyen könnyen megállapítható, hogy valóban jól vannak-e. Arcuk eltorzult, kezdetleges kígyószerű vonásokat kezdett felvenni, orruk visszahúzódott, szemhéjuk átlátszóvá vált és vállukon, karjukon, lábukon pikkelyek nőttek, ujjaik megnyúltak, körmeik fekete karmokká változtak. Harry egyiküket sem ismerte vagy nem ismerte fel – ezt nem tudta megállapítani. David McGerold testvérét is csak az ujjain lévő hegekről szúrta ki.*
Miután kihozta őket, csak állt egyhelyben és nézte a halkan szuszogó, kómába esett áldozatokat. Bár feje lassan kitisztult a Voldemorttal folytatott beszélgetés után, egyáltalán nem tetszettek neki saját érzései. Egyrészt örömmel töltötte el, hogy a körülményekhez képest épen látja Fleur-t és Paulinát, másfelől viszont semmit sem érzett a többi, sokkal szomorúbb sorsú gyerek iránt. Eltűnődött a torzult vonásokon és egyszer sem érezte a torokszorító érzést, mintha kiveszett volna belőle. Annál jobban érezte, ha a két lányra nézett.
Nem akart többet erre gondolni, mielőbb ki akart jutni erről a helyről. A zsupszkulcs arany láncát hosszúra nyújtotta és mindegyik alvó kezét rákulcsolta, majd az óra egyetlen mutatóját a Roxfort feliratra tekerte.
- Egy… kettő… három…
A zsupszkulcs működésbe lépett és rövidesen mind a heten a kastélypark hajnali harmattól nedves kusza gyepén találták magukat, körülöttük kiáltás harsant:
- Ne mozduljon! – ordította egy szakállas varázsló, akiben Harry felismerte Charlie egyik útitársát.
Harry feltápászkodott a földről.
- Á, maga az, Mr Potter – ismerte fel a varázsló, majd észrevette a gyerekeket. – De… mik… vagy kik ezek?
Mielőtt válaszolhatott volna a feltett kérdésre, amire egyáltalán nem volt kedve, újabb hang szólította meg, amely a háta mögül, a Roxfort főbejárata felől érkezett.
- Harry! Jól van? – sietett feléje McGalagony, mikor odarohant hozzá.
A professzor arca riasztóan sápadt volt, szinte csont és bőr volt a Voldemort házában való hosszú raboskodástól.
- Te jó ég! – kiáltott fel, mikor felismerte az ájult Fleur-t. – Mi… mi történt? Honnan jöttek?
- Professzor – szólt Harry és feltápászkodott a földről. – Gyorsan el kell vinni őket a Szent Mungóba. Lehet, hogy már késő…
Hagrid sietett oda hozzájuk.
- Merlin… - suttogta. – Jól vagy, pajtás?
Harry bólogatott, de nem válaszolt, azt már hazugságnak érezte volna. Hagridot ez nem nyugtatta meg, de McGalagony nem vesztegetett több szót, felismerte a helyzet komolyságát. Azonnal kentaurokat és varázslókat hívott a betegekhez, akik még mindig nem mozdultak. Az arab mágus aggódva hajolt Fleur fölé és kezét a homlokára helyezte, pár pillanatra behunyta a szemét és koncentrált.
- Gyorsán él kél vinnünk áz ispotálybá – mondta, mikor újra felpillantott McGalagonyra.
Hagrid tátott szájjal nézett végig a kígyó szerű arcokon, a professzor-asszony pedig határozott tekintete ellenére furcsán szaporán lélegzett a látványtól.
- Hol jártál, Hagrid? – kérdezte Harry barátjától, mikor a varázslók az odasereglett kentaurok hátára tették a magatehetetlen gyerekeket és Fleur-t. Még Goron sem panaszkodott, szó nélkül hagyta, hogy az arab varázsló ráfektesse a hátára Paulinát.
- Megfordultunk erre-arra – válaszolta Hagrid kicsit nyugodtabban most, hogy elvitték a betegeket. – Először nyugat felé indultunk, aztán át Írországba. Felkerestük Firenze társait…
A szőke kentaur a Roxfort bejáratánál állt őrt, kezében egy hatalmas lándzsával. Három elfogott halálfalót tartott szemmel. A kentaur sokkal jobb színben volt, mint mikor Harry legutóbb látta, most nem volt tele sebekkel az arca és társai látható tisztelettel viseltettek iránta. Firenze utasította a fiatal kentaurt, akit Harry az erdőben látott, hogy segítsen elvinni halott társukat, akit a baziliskus szeme ölt meg.
- Miért mentél el? – nézett Harry Hagrid szomorú arcára.
- Firenze a segítségemet kérte… tudod, azok után, ami az erdőben történt – mondta a vadőr. – Hívtam Olympe-ot is, ő pedig boldogan velem jött.
Harry Hagrid bozontos szakálla ellenére is tisztán látta, hogy barátja elvörösödik és mosolyog.
- Tudom, hogy a jelenlegi helyzetben ez nem lenne illő – folytatta -, de kikívánkozik belőlem. Valakinek már el kell mondanom!
- Micsodát? – kérdezte Harry.
- Ezt nézd meg! – mondta és felmutatta hatalmas jobb kezét, melyen egy aranygyűrű csillogott. – Összeházasodtunk Olympe-pal!
Harry-nek egy pillanatra elállt a lélegzete, majd széles mosolyra húzódott a szája. Ez volt az első őszinte mosolya, amióta Piton elhívta őket előző este.
- Gratulálok Hagrid! Nagyon örülök… de szívesen ott lettem volna!
Hagrid meglapogatta a hátát.
- Köszönöm, Harry. Tudod, kentaur-esküvőt tartottunk Írországban, Firenze népénél – sóhajtott egyet és megcsóválta busa fejét. – Charlie-val ott találkoztam. Titokban jöttek haza a barátaival, mikor hallották, mi történt a Renddel és McGalagonnyal. Ezek itt mind… - mutatott a sürgő-forgó fekete ruhás varázslókra -, mind nagyon messziről érkeztek, hogy segítsenek nekünk legyőzni Tudodkit. Charlie bejárta szinte az egész világot, még Dumbledore küldte őt erre a hosszú útra.
Harry összeráncolta a homlokát.
- Milyen útra küldte? Úgy tudtam, külföldi varázslókat kellett beszerveznie a Rend-be.
- Így is történt – bólintott Hagrid. – A barátaival végig Tudodki útját követték, arra mentek, amerre ő járhatott régen és útközben keresték azokat, akik hajlandóak szembe szállni vele. Úgy tudom, közülük sokan találkoztak vele…
Hagrid csípőre tette a kezét és nézte, ahogy hordágyra teszik a megkötözött, kék talárba bújt álarcost, Billt. Harry már épp meg akarta kérdezni a vadőrt, hogy tudják-e, ki az, mikor az óriás újra megszólalt.
- Szegény Bill… - dörmögte Hagrid. – És szegény Fleur! Még az első évfordulójuk se volt meg és máris ilyen helyzetbe kerültek.
Bill hordágya mellettük lebegett el és nem más, mint az öccse kísérte elkábított testvérét. Charlie megviseltnek tűnt és nem nézett senkire csak Billt figyelte aggódva. Harry megnyugodott, mikor látta, hogy a Weasley-fiú pálcáját készenlétben tartva követi bátyját.
Harry megráncigálta Hagrid kabátja ujját, mire az újra felé fordult.
- Hagrid, nem tudsz valamit Ronékról? – kérdezte enyhe feszítő érzéssel a torkában. – Találkoztál velük?
- Ne aggódj miattuk, Madam Pomfrey már kezelésbe vette őket. Fent vannak a gyengélkedőn – Hagrid megköszörülte a torkát. – De nem igazán értem, hogyan kaptak el titeket? Páran azt mondták, hogy láttak titeket elmenni este a kastélyból, a kentaur előőrs viszont azt jelentette, hogy a halálfalók gyűrűjében voltatok.
Harry megpróbálta összeszedni a gondolatait, de mikor már épp kezdte volna magyarázni, hogy Piton üzenetére indultak el Azkabanba elpusztítani egy horcruxot és ott kapta el őket Voldemort, rájött, hogy ennek a magyarázatnak Hagrid egy szavát sem értené.
- Ööö… hát… - vakarta meg a fejét Harry. – Elmondok mindent ma este, jó? Nem itt kellene megbeszélnünk… - majd Hagrid csalódott arckifejezését látva, gyorsan hozzátette: - Inkább mesélj még valamit, milyen volt az esküvő?
- Az szép volt, nagyon szép – dörmögte Hagrid a bajsza alatt. – Olympe-pal úgy véltük, mivel kicsit mindketten mások vagyunk, az az igazi, ha ott tartjuk az esküvőnket, ahová tartozunk. Firenze apja pedig vállalta a ceremóniát. Az esküvő mellett persze nem értünk rá nászútra menni, hiszen sok dolgunk volt. Lényegében megszerveztük a kentaurokat, hogy segítsenek a harcban. De arra szakítottuk az időt, hogy elrendezzük az ügyes-bajos dolgokat - vettünk egy házat, úgyhogy ha vége a háborúnak, akkor majd… talán egyszer… - hajtogatta a fejét jobbra-balra. – Szóval érted.
- Vége van, Hagrid – csúszott ki Harry száján.
Hagrid szava elakadt és párat pislogva nézett rá.
- Hogy érted? – kérdezte rögtön. - Igaz, persze sok halálfalót elkaptunk, de Tudodki még odakint van valahol! Semminek sincs vége.
Harry megrázta a fejét. Úgy érezte, itt az ideje elmondania. És miért ne épp Hagrid lenne az első, akinek elmondja? Ő volt az, akitől életében először hallotta a Voldemort nevet. Ő volt az, aki visszahozta a varázslók világába, akitől gyakorlatilag egy új életet kapott. Miért ne adna most ő is egy ilyen új életet a barátjának nászajándékként?
Vett egy mély lélegzetet és kimondta:
- Az igazság az, hogy odabent van, Hagrid – mutatott a kastély felé. – Vége van. Voldemort meghalt.
Hagrid úgy meglepődött, hogy még megijedni is elfelejtett a rettegett névtől.
- Ne viccelj, Harry! Komolyan beszélsz? – meresztett nagy szemeket barátja komoly tekintetét látva, mintha azt várná, mikor neveti el magát és kiált április bolondját.
- Komolyan beszélek – szólt határozottan Harry. – Nincs többé, Hagrid.
Az óriás nyelt egy nagyot, majd beletúrt bozontos hajába. Harry látta rajta, hogy kell vennie néhány mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát ettől a hírtől. Úgy gondolta, hogy a legjobb, ha rögtön a fontosabb dolgokra tér:
- Hagrid, figyelj rám – szólt, s az óriás falfehér arccal bámult le rá. – Nem maradhatunk tovább a kastélyban. Segítened kell nekem! Meg kell győznünk mindenkit, hogy el kell mennünk innen.
- De… miért? – kérdezte akadozva barátja.
- Most nem mondhatom el, de bíznod kell bennem! Ha elhitted nekem, hogy végeztem Voldemorttal, ezt is igazán elhihetnéd! Ez nagyon fontos.
Hagrid nem habozott tovább, hanem szaporán bólogatni kezdett és kezeit tördelve, de rögtön dolgára indult.
- Rendben – egyezett bele. – Körbemegyek az iskolában. Madam Pomfrey-t nehéz lesz meggyőzni.
Azzal felsietett a lépcsőn, be az iskolába. Harry sem akart tovább várni, odament a tőle nem messze parancsokat osztogató McGalagony-hoz, aki az éppen kiszabadított tanároknak kezdte magyarázni, hogy engedjék ki a diákokat a klubhelyiségekből és nyugtassák meg őket, hogy semmi baj nincs. Itt volt szinte mindegyik tanár, köztük Gawain Robards, Lumpsluck és Madam Marchbanks is, aki nem volt a helyzet magaslatán a halálfalók betörésétől.
- Professzor! – szólította meg Harry McGalagonyt.
Az igazgatónő dolgára küldte a tanárokat és megfordult.
- Igen, Harry?
Nem köntörfalazott, rögtön kimondta a legfontosabbat, bár biztos volt benne, hogy ennyivel nem ússza meg a dolgot:
- Azonnal el kell hagynunk az iskolát. Mindenkinek. A házimanóknak és a festményeknek is. Senki nem maradhat itt.
McGalagony kicsit meghökkent, de próbált nyugalmat erőltetni az arcára.
- Miért? Mi történt?
- A kastély nem biztonságos többé – válaszolta Harry.
McGalagony arca rögtön megenyhült és megértően bólintott.
- Igen, igen, tudom én is… - sóhajtotta a boszorkány. – Valóban be kell zárnunk egy időre. Holnapra idehívom a Roxfort Expressz-t és…
- Nem – jelentette ki Harry határozottan. – Egy órát sem maradhatunk tovább itt.
Ezen újra meglepődött az igazgatónő. Nem értette, mire ez a nagy sietség.
- Harry, elhiszem, hogy megviselt ez a ma esti újabb támadás – kezdte rövid habozás után -, de most tíz halálfalót elfogtunk. Ilyen eredményeket nem értünk el, már vagy…
Harry megint nem hagyta, hogy McGalagony befejezze a mondatot, idegesen közbevágott:
- Nem a halálfalóktól kell tartani, hanem magától az épülettől!
Az igazgatónő egyik megdöbbenésből a másikba esett.
- Miről beszélsz? – hápogta.
- Majd a főhadiszálláson beszélünk…
- A főhadiszállás leégett, Harry – szúrta közbe McGalagony és arca furcsán bűnbánó kifejezést öntött. Tudta jól, mi történhetett, hiszen ő adta ki a titkot Voldemortnak. Harry egy cseppet sem tudott neheztelni rá emiatt, hiszen szinte mindenki megtört volna Voldemort hatalma előtt. Ennek ellenére nem nagyon tudta lecsillapítani magát, és érezte, hogy túl gorombán beszél McGalagonnyal.
- Úgy értettem, hogy nálam – próbált meg nyugodtabb hangot megütni. - A Black-házban. Az az új főhadiszállás…
- Ki mondta ezt? – lepődött meg McGalagony. – Hagridtól úgy hallottam, hogy…
- Én mondom! – csattant most fel Harry türelmetlenül. – A Főnix Rendje minden tagja jöjjön a Black-házba, ma éjjel kilencre! A kastélyt pedig most azonnal kiürítjük.
McGalagony szemében felcsillant némi szemrehányás, de aztán mégsem tiltakozott tovább. Harry most is, mint mikor Voldemorttal beszélt, tágra nyílt szemmel nézett rá, engedve, hogy az igazgatónő lássa, teljesen komolyan beszél. Nem tudta hogy ez, vagy csak a szavai vették rá McGalagonyt, de a boszorkány nem tiltakozott tovább.
- Már szóltam Hagridnak, hogy hozzanak ki mindenkit. Kérem, segítsen! – tette hozzá Harry, az igazgatónő tépelődését látva. – Kérem, beszéljen Madam Marchbanks-szal. Ő dönt az iskolai ügyekben. Rá kell venni, hogy bezárassa a Roxfortot.
Nem várta meg a további ellenvetéseket, a kastély felé fordult és felemelte pálcáját.
- Invito, csoportkép! – mondta, és pár másodperccel később kiröppent egy második emeleti nyitott ablakon a fekete bársonnyal letakart festmény, melyben a Roxfort portré-alakjai csoportosultak.
Az összesereglett varázslók, boszorkányok és kentaurok kissé riadtan kapták fel fejüket a repülő festményre, mely hamarosan leszállt Harry lábai előtt a fűbe.
Harry felvette és meg se várva, hogy kimondja McGalagony a kérdését, amit már jelzett a festményre szegeződő mutatóujja, gyorsan folytatta megkezdett instrukcióit.
- Ön és Charlie Weasley menjenek le a pincébe, a kazamatákhoz, ahol a Bölcsek Kövét őrizték régen – mondta, mire a boszorkány újra őrá figyelt és nem a festményre. - Az utolsó termekben megtalálja Bellatrix Lestrange-et és Voldemortot.
McGalagony igyekezett higgadt maradni, de a sok hír után ez még Dumbledore professzornak is becsületére vált volna. Az igazgatónő háromszor veselkedett neki a kérdésének, végül csak ennyit sikerült kinyögnie: - Hogyan…?
- Lestrange-et összekötöztem. Nem lesz vele gondod – válaszolta Harry. – Voldemort pedig halott.
Erre a bejelentésre egyszerre olyan csend lett a parkban, mintha elvágták volna a világmindenség hangszalagját. Minden közelben lévő ember és kentaur Harryre meredt tágra nyílt szemekkel. Ez a mondat úgy hatolt mindenki fülébe, hogy kiszorított onnan minden egyebet.
- Meghalt? – hápogta Charlie.
- Igen – válaszolta Harry. – Megöltem. A továbbiakról majd beszélek a főhadiszálláson. És most tegyék azt, amit mondtam… Kérem! – tette hozzá egy megenyhült arckifejezéssel.
McGalagony fejével intett Charlie-nak és még négy másik fekete ruhás mágusnak, majd sietve elindultak a második emelet irányába.
A többi varázsló és boszorkány mind Harryt figyelték, egyesek szemében gyanakvás, másokéban csodálat tükröződött. Harry most nem törődött velük, lesz még idő, hogy mindenkinek elmondja, amit tudniuk kell. Megtette, amit ebben a helyzetben képes volt, most már nem vágyott másra, csak látni a barátait. Hóna alá csapta a bebugyolált festményt, majd ő is elindult a kastély bejárata felé Hagrid és McGalagony és Charlie nyomában, majd a bejárati csarnokban felmenve a lépcsőn – ahonnan ezekben a percekben távolították el a baziliskus tetemét és az inferusokat – balra fordult a lépcsőház felé. A gyengélkedőt célozta meg.
- Harry! Várj egy picit… - szólította meg valaki, ő azonban szinte meg se hallotta, némán bandukolt a lépcsőn.
- Várj már! – sietett utána az a valaki és megragadta a karját.
Neville volt az.
- Igen? – kérdezte tőle Harry a lehető legnyugodtabb hangnemben.
- Amiről beszélni akartam veled, előző este… - megvárta, amíg Harrynek beugrik az este történései, mikor elvitte Crak-ot és Monstro-t Lumpsluck-hoz, mely olyan távolinak tűnt, mintha két héttel ez előtt történt volna.
- Igen, emlékszem – mondta Harry.
Neville arca egészen ki volt pirulva és vett egy mély lélegzetet.
- Az a helyzet, hogy a Szürke Hölgy végül szóba állt velünk.
- Tényleg? – lepődött meg Harry, de meglepődésében nem sok hely maradt a valódi érzéseknek. Korábban örömtáncot járt volna, ha meghallja ezt.
- Nem fogod elhinni mire bukkantam! – jelentette be büszkén, ujjongva Neville. Nagyon élvezte ezt a pillanatot, Harry látta a szemében, és ezért nem vágott közbe, ezért nem torkollta le, nem mondta neki, hogy már tudja a nagy rejtvény megoldását. Barátja drámaian halk hangon jelentette be, ügyelve a mellettük elhaladókra, hogy Hollóháti Hedvig egyenes ági leszármazottai a Prewett család tagjaiban kereshetők, s még tovább a hét Weasley gyerekben. Bill, Charlie, Percy, Fred, George, Ron és Ginny mindannyian a nagy alapító boszorkány leszármazottai voltak, anyai ágon.
Neville vigyora kicsit halványulni kezdett, mikor elmaradt a szavai nyomán várt hatás.
- Harry, tudod, mit jelent ez? – motyogta.
- Tudom – válaszolta Harry, majd összeszedte magát és felöltött egy majdnem őszinte mosolyt. – Köszönöm Neville. Hálás vagyok mindenért.
Ez igaz volt. Tényleg hálás volt neki az önzetlen segítségért, de már késő volt. Előző este egyszerűen elrohant mellette, pedig ha megállt volna, hogy meghallgassa, sokkal könnyebb lett volna minden. Rájöhetett volna, hogy mi történt Fleur-rel.
- Elkaptam Bellatrix Lestrange-et – mondta hirtelen Harry. Neville, aki már ballagott lefelé a lépcsőn, most visszafordult, egy pillanatra elsápadt, majd behunyta a szemét és aprót sóhajtott.
- Akkor minden rendben van – mosolygott halványan és valamelyest csökkent csalódottsága.
Semmi sem volt rendben – gondolta Harry. Bellatrix már nem jelentett neki semmit. Örült, hogy Neville legalább még átérzi, hogy bosszút álltak a halálfalón. Harryt már nem tüzelte a bosszú, már semmi sem hajtotta. Úgy sétált fel a lépcsőn, mintha szellem lenne, mintha egy teljesen másik földön járna, ahová csak átsejlik egy élőkkel teli világ zsibongása és körvonalai.
Egyenest a gyengélkedő felé ment, de már út közben szembetalálkozott három barátjával. Hagrid mögöttük lemaradva beszélgetett a paprikás kedvében lévő Madam Pomfrey-val, aki minden látható jel szerint foggal-körömmel ragaszkodott volna betegei alapos kivizsgálásához.
Hermione vidáman mosolygott rá, már messziről, mikor meglátta. Sokkal jobb színben volt, mint mikor Harry ott hagyta az igazgatói szoba előtti elágazásnál: bozontos haja fel volt tűzve, bal kezén vastag kötést viselt és a halálfaló-álruha helyett rendes iskolai talárjai egyikét viselte.
Ron haja csupa por volt, fején zúzódás éktelenkedett és még a fekete, szakadt talárt viselte, jelezve, hogy nem hagyta Madam Pomfrey-nak ellátni a sebeit. Hátára vetve, fémhüvelyben hozta Griffendél kardját, melynek markolata is csupa vér volt. Akárcsak a főhadiszállás elleni támadás másnapján, Ron most is nagyon büszkén festett – Harry elvigyorodott, ő pedig viszonozta.
Végigsietett a folyosón barátai elé, s közben Ginnyt nézte, aki hasonlóan festett, mint Hermione. Még mindig pizsamában és hálóköntösben volt, papucsban, bokáján és csuklóján vörös sebeket hagytak a szoros kötelek. Ő nem mosolygott.
- Hol van Pettigrew? – tárta szét a karját Harry, mikor találkoztak a folyosó közepén.
- Én is örülök, hogy épségben látlak! – mondta jó hangosan Ron. – És igen, tök jól vagyunk, kösz, hogy kérdezed.
Harry bocsánatkérően nézett rá.
- Ne haragudj – mondta. – Nagyon jó, hogy épségben vagytok… többé-kevésbé.
Hermione homlokán még enyhén vérzett a seb, de ez láthatóan nem zavarta. Szorosan megölelte Harryt, majd fürkésző pillantással nézett a szemébe.
- Mivel itt állsz előttem, úgy gondolom vagy megszökött, vagy… - nem fejezte be a mondatot.
- Az utóbbi – válaszolta Harry. Ron és Ginny döbbenten összenéztek, Hermione mosolya csak még szélesebb lett, de továbbra is farkasszemet nézett Harryvel.
- Ahogy elnézlek – szólt -, az az érzésem, hogy nem minden úgy alakult, ahogyan szeretted volna.
Harry elfordította tőle a tekintetét – nem szerette, ha legilimentálták, még akkor se, ha Hermione teszi - és Ginnyre nézett. A lány még mindig nem mosolygott, de volt valami furcsa a szemében. Harrynek jó időbe telt, mire visszaemlékezett, mikor néztek így egymásra. Dumbledore temetése után, abban a percben, mikor Harry végett vetett a kapcsolatuknak, akkor értették meg igazán egymást legelőször.
Hermione várta a választ, de Harry megpróbált kitérni előle.
- Hogy van a kezed?
- Jól – válaszolta a lány. – Firenze bekötözte. Valamilyen gyógyfüveket rakott rá. Azt mondta, rendbe jövök.
- Mi történt veled? – ismételte meg a kérdést Ron, látva Harry sápatag arcát.
Harry még mindig nem akart válaszolni, pedig tudta, hogy meg kell tennie.
Ginny, aki eddig jó három méterre állt tőle, most lassan odament hozzá és ő is megölelte.
- Mi a baj? – suttogta a fülébe.
Harry végignézett Ronon és Hermionén, aztán bólintott egyet.
- Elmondom. De előbb menjünk ki innen.
- - Lássuk csak, jól értettem-e… - szólalt meg Ginny bő félórás feszült hallgatás után. – Egész idáig azért kerestük a horcruxokat, mert Voldemort hagyta, sőt, azt akarta, hogy összetörjük őket, mert félt tőlük. Ő ez alatt horcrux-szá változtatta az egész Roxfortot, legyőzte a Főnix Rendjét, kiirtotta az óriásokat az aurorokkal, akiknek ő maga adott parancsot, mint az Auror Parancsnokság vezetője, ráadásul most még a miniszteri tanácsot is elintézte a Szövetségen keresztül. És mindennek tetejébe a Prewettek… akarom mondani anya rokonsága – az én rokonságom Hollóháti Hedvig leszármazottai!
Harry karba tett kézzel bólintott.
- Ez kész őrület! Sosem hittem volna… - csóválta a fejét a lány.
Ron is ugyanolyan sápadt volt a hírektől, mint a húga, Hermione pedig egyenesen maga alatt volt, mikor Harry elmondta neki, hogy az utolsó horcrux, amit mindvégig kerestek, előbb Muriel néni diadémja volt, most pedig maga a kastély az. Ginny és Ron egy pad tetején ültek a roxmortsi vasútállomás peronján, ahová még nem érkezett meg a Roxfort Expressz. A diákok csoportokba verődve élénken beszélgettek egymással és kiszabadított tanáraikkal az éjszaka történtekről, de egyikük sem sejtette, hogy mi az igazi oka annak, hogy el kell hagyniuk a Roxfortot ezekben a kora hajnali órákban.
Aurorok érkeztek Londonból, hogy vigyázzanak a diákokra és sok szülőt felkeltettek az éjszaka közepén. Pánikba esve érkeztek a helyszínre, mikor kézhez kapták a baglyokat, melyekben személyesen Voldemort üzente nekik, hogy a gyerekeik foglyok. Egyesek rémülten keresgélték gyermekeiket a tömegben, mások értetlenül álltak az események előtt.
Ginny, Hermione, Harry és Ron eddig zavartalanul beszélgethettek jó ötven méterre a zajongó diákoktól, s Harry a biztonság kedvéért használta Piton disaudio-bűbáját az esetleges hallgatózók ellen.
- És a horcruxok átkozottak voltak? – szólalt meg Ginny rövid tépelődés után. – Voldemort megtámadta saját magát…? De mégis honnan veszitek, hogy Aurora átkozta meg a horcruxokat?
Ron volt az, aki a leggyorsabban válaszolni tudott neki:
- Voldemort maga mondta! Ő mondta, hogy Pitonnal együtt egy veszélyes ellenséget is a köreibe fogadott. Ez Aurora volt, Piton felesége. Piton szerint is ő volt az, aki kereste a horcruxokat.
- És mikor ölte meg őt Voldemort? – kérdezte Ginny.
Harry sietett most a válasszal.
- Akkor, mikor Piton átállt a mi oldalunkra – mondta és megköszörülte a torkát. - Legelőször Piton rögtön halálfaló lett, mikor kijárta a Roxfortot, ez az Aurora Black meg a barátnője volt vagy már a felesége, nem tudom. Aurora közben rájött a horcruxok titkára és kitervelte, hogy csapdába csalja velük Voldemortot, mert látta, hogy Pitont mennyire behálózta. Meg akarta védeni tőle Pitont. Eddigi tudomásunk szerint hárman segítettek neki: Regulus Black, egy másik, aki meghalt a laboratóriumban, és egy harmadik, valami Travers nevű, akit Aurorával együtt öltek meg.
Harry szavaira Ginny egy darabig csendben maradt, majd lassan elfintorodott és az előttük fekvő síneket bámulva ingatta a fejét.
- Hogy kötött ki Piton mellett…? - motyogta Ginny. – Messze esett az alma a fájától. Egy halálfaló feleségeként…
Harry nem értette, mire céloz a lány és Ron is hasonlóan értetlen képet vágott.
- Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Hermione, aki hosszú ideje most szólalt meg először, de hangja olyan rekedt volt, mintha órákon át kiabált volna. Ginny felkapta a fejét és Hermionéra nézett, majd Harryre és végül Ronra.
- Ti nem tudjátok? – kérdezte tőlük, majd meg se várva a tanácstalan visszakérdezéseket, gyorsan válaszolt: - Aurora a családunk tagja volt. Nem emlékszel rá, Ron? – nézett döbbent bátyjára.
- Hogy érted ezt? – kérdezte amaz.
- Tessy nénikénk meg Alphard bácsi lánya volt – világosította fel a húga.
Ron arca lassan, fokozatosan felderült.
- Alig emlékszem rá – mondta. – De tényleg… Eddig nem ugrott be. De mért nem mondtad már? – nézett Ginnyre szerencsétlen képpel.
- Azt hittem, tudod – vonta meg a vállát a lány. – Gondoltam nekik is elmondtad… - biccentett két barátja felé. – De nem vagyok meglepve… Nem ismertük őt, Tessy néni és a nagypapa nem voltak túl jóban. Ezért is költöztünk el a Prewett-házból és mentünk az Odúba.
Harry a homlokát ráncolta.
- Alphard volt az apja? Akit kitagadtak a Black családból?
- Te ismered? – lepődött meg Ginny.
- Persze – válaszolta. – Még Sirius mesélt róla a régi főhadiszálláson. Ő hagyott rá egy rakás pénzt, amiből Sirius vett magának egy házat… meg a Tűzvillámomat – tette hozzá gondolatban.
Hermione karba tett kézzel sétálgatott fel-alá a pad előtt, úgy gondolkodott.
- Ginny… – szólt lassan -, ez a Tessy nénikétek Weasley vagy Prewett volt?
A lány meglehetősen vidáman válaszolt:
- Muriel néni húga. Egy vérbeli Prewett… Hárman voltak testvérek: Muriel néni, Tessy néni, meg a nagypapánk, Ignatius.
Hermione szórakozottan bólogatott, de már máson járt az esze.
- Akkor érthető, hogy Aurora rájött a horcruxok titkára. Gyakorlatilag egy házban lakott Voldemort lelkének egy darabjával. Muriel néni diadémja! Biztosan véletlenül jött rá, hogy el van varázsolva, meglehet, hogy…
- Jaj, hát persze! – kiáltott fel hirtelen Ginny. – Aurora imádta az ékszereket! Nem ismertem szinte semennyire, de abban biztos vagyok, hogy odáig volt az ékszerekért. Volt vagy tíz különféle nyaklánca meg gyűrűje. Muriel néni is mesélt róla… Mindig próbálgatta a ruháit meg ékszereit, még egy fényképet is láttam róla, amin… - Ginny itt elnevette magát -, amin egy óriási tűsarkú cipőben bukdácsol hatalmas kalappal a fején.
- Te jó ég…! – suttogta Ron. – Felvette a diadémot! Biztos így jött rá, hogy valami baj van vele!
- Igen – bólintott határozottan Hermione. – De nem törte össze, csak megátkozta… Ez már biztosan sokkal később volt, mikor már Piton halálfaló volt. Addig tartogatta a titkot – vagy nem is tudta biztosan, mi lehet az.
- Aztán jött a pohár a laboratóriumban – folytatta helyette Harry. - Ő is követte a nyomokat, amiket Voldemort elhagyott… Később ellopták a medált, és aznap estére Regulus már halott volt, mert ki akart lépni a halálfalók közül. Nem sokkal előtte közölte ezt Voldemorttal, tehát valószínű, hogy Aurora ekkor kereste meg az ajánlatával. Talán ez épp az után volt, hogy elvesztette a segítőtársát a laboratóriumban és szüksége volt újra.
- Mért nem törték rögtön össze a horcruxokat? – ráncolta a homlokát Ginny.
- Azok a lélek-darabok veszélyesek voltak – magyarázta Hermione. - Könnyen keresztül húzhatták volna Voldemort számításait, hiszen gondolj csak bele: ők is hasonló tudással rendelkeztek, mint az eredeti testében élő Voldemort. Ha rá tudták venni, hogy a horcrux megtámadjon egy másik lélek darabot, akkor az sokkal hatásosabb, mint összetörni őket. Legalábbis abban az időben még hatásosabbnak tűnhetett. Ma már Voldemort ereje túl nagy volt hozzájuk képest… És még az is lehet, hogy direkt írták a Voldemortnak szánt levélben, hogy össze fogják törni őket. Hogy Voldemort siessen megkeresni az igazit, és az megölje őt. Biztos arra számítottak, hogy Voldemort gyakrabban ellenőrzi, megvannak-e még a horcruxok.
- Pedig ezek szerint nem… - sóhajtotta Ron. – Túlságosan bízott a védelmében.
Ginny tovább sürgette őket:
- Ez mikor történhetett?
Hermione félretolta Ront a padon és leült mellé. Megtámasztotta az állát a térdén és így válaszolt dünnyögve. Látszott rajta, hogy nagyon kifáradt az éjszaka történtektől.
- Mivel a levélben volt utalás a Kiválasztottról, ez már a jóslat elhangzása után történt.
Ginny felkapta a fejét.
- Honnan tudott Aurora a jóslatról? – kérdezte.
- Piton biztos elmesélte neki. Elvégre ő hallgatta ki! – mondta Hermione.
Harry gondolatai folyton elkalandoztak. Miközben barátai beszélgettek, csak olyankor szólt közbe, mikor a barlangban történtekkel kapcsolatban vetült fel kérdés. Egyfolytában az járt a fejében, ami az iskolával történt és nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Voldemort olyan nagy jelentőséget tulajdonított neki és nem véletlenül. Túlságosan fontos volt az iskola, a nyitva tartása jelezte volna az embereknek, hogy a minisztérium képes ellenállni a halálfalóknak. Hogyan magyarázza meg Scrimgeour-nak, hogy most be kell zárni, mégpedig örökre?
Ginny megmasszírozta fájós bokáját, ahol a kötelek kidörzsölték és közben újabb részletekre kérdezett rá.
- Ez után volt, hogy Piton átállt?
Hermione válaszolt neki:
- Igen. Piton túl erős tanítványa lett Voldemortnak és ez okozta Aurora vesztét. Voldemort meg akarta szabadítani Pitont az érzelmi kötődéseitől, ezért megölte Aurorát Wildung képében. Valószínűleg már akkor is sok álnevet használt. Dumbledore odaküldte Mordont, hogy mentse meg Pitont. Voldemort hagyta magát elfogni – álcázva volt, nem kellett tartania a lelepleződéstől. Mordon letartóztatta Pitonnal együtt. Piton az Azkabanba került, ahonnan Dumbledore hozta ki, miután meggyőzte, hogy segítsen nekik. Wildung… mármint Voldemort… hát nem is tudom – vallotta be. - Azt mondta, a jóslat miatt akart így bejutni a minisztériumba. Talán megszökött valahogyan az aurorok markából. Nem lennék meglepve.
- Szóval Voldemort egészen tavaly szeptemberig nem is tudott róla, hogy mások is keresték a horcruxokat Dumbledore előtt?
- Nem – sietett ekkor a válasszal Harry, felocsúdva borús gondolataiból, melyek folyton Scrimgeour körül forogtak. – Csak akkor jött rá, mikor Fleur megpróbálta megölni.
Ekkor egy időre mind a négyen elhallgattak, mert McGalagony és Madame Maxime sietett fel a peronokra és gyorsan végigszaladtak a diákok között, mindenkitől kérdezgetve, hogy jól van-e, nem sérültek-e meg, mikor bezárták őket a halálfalók. Kiderült, hogy néhány alsóbb éves még azt sem tudta, hogy bezárták őket, mert már régen a klubhelyiségben vagy a hálótermeikben voltak, mikor az idősebb diákokat összeterelték az álarcosok. Senkinek sem esett különösebb baja, mert egyikük sem mert szembeszállni a halálfalókkal. A mardekáros diákok egész csoportja egy külön körbe verődve beszélgettek távolabb a hugrabugos-hollóhátas-griffendéles csődületből, akik most visszatért igazgatónőjük köré sereglettek a részletek után érdeklődve. Harryék innen is hallották, amint McGalagony nyugtatja a diákokat, hogy a halálfalókat elfogták és már nincs veszély. Többen felhördültek, hogy akkor miért kell elmenniük a Roxfortból?
- Az esküvőn szállta meg Fleur-t, igaz? – gondolkozott hangosan Ginny, mikor McGalagony és a diáksereg arrébb vonult. - A diadémmal, mikor a fején viselte?
Ron komoran bólogatott.
- A horcrux azt parancsolta neki, hogy menjen a Roxfortba, mert ott biztos megtudja, mi történt Voldemorttal. Aztán megkereste és meg akarta ölni, de nem sikerült neki… Hmmm – fanyalgott Ron. – Milyen kár. Könnyebb dolgunk lett volna, ha beválik Aurora terve…
- Voldemort elkapta Fleur-t és eltüntette róla a horcrux hatását – vette át a szót Harry. – Aztán az Imperius átokkal megparancsolta neki, hogy hozza el Muriel nénitől a diadémot, hogy megvizsgálhassa. Fleur pedig rávette Mundungust, hogy rabolja ki a házat, és a tűzön átküldte a holmit.
Ginny itt feltette a kezét, mintha órán lenne, és közbevágott:
- De miért hozták vissza később az ellopott holmikat? Karácsonykor beállítottak a ládával!
Harry homlokát ráncolva töprengett.
- Szerintem azért, hogy így eltereljék a figyelmet Mundungus bűntársairól. Lehet, hogy ők tudtak arról, hogy valaki felbérelte Dungot a rablással és így visszafelé is elsülhetett volna Fleur terve.
Ginny megfontolta a választ és bólintott:
- Igen, igazad lehet. Muriel néni nem hagyta, hogy apáék a többi elveszett holmi után nyomozzanak, mikor visszakerült a nagy része.
- Folytathatjuk? – szólt közbe Ron. – Mert nekem ez egy kicsit zavaros még.
- Folytasd! – intett Ginny Harrynek.
A fiú nagy levegőt vett és felvette a történet fonalát.
- Szóval Voldemort visszaszerezte az egyik horcruxot és levette róla Aurora Black átkát. Aztán a lélek darabot átültette a Roxfort épületébe… - itt önkéntelenül is megborzongott és tekintete a mögöttük magasodó kastély tornyaira siklott.
Roxfort ugyanúgy nézett ki, mint az előző nap reggelén – és mégsem. Harry és barátai tudták, hogy semmi sem ugyanolyan benne, mint egykor. Szinte nem is látták a magas tornyokat, a Nagyterem sziklára épült masszív formáját, sem az elhanyagolt parkot. Az egész egylényegűvé vált képzeletükben Voldemorttal. Ha ránézett, Harry nem azt a kastélyt látta, amit hét éve az otthonának érzett, hanem egy olyan ellenséget jelképezett, amit ugyan legyőzött, de valójában sosem tud szabadulni tőle.
– Miért nem volt jó neki egy újabb lélek-darabolás? – próbált tárgyilagos maradni Ginny, és elszakította tekintetét a tópartról. - Miért egy már meglévőt használt fel?
- Ugyanaz az oka, amit már eredetileg is sejtettünk – válaszolta meg a kérdést Harry. – Ha túl sokáig darabolta volna a lelkét, egy idő után a varázsereje is elveszett volna.
- Igen, értem… - dünnyögte a lány. – A diadémmal mi lett?
- Tönkre tette – mondta Harry. – Azt hiszem, meg is találtam Fleur íróasztalában, csak nem ismertem fel. Egy ezüstgolyóvá gyúrta össze.
Ron felhorkant bosszúságában és fejét csóválva a földet bámulta maga előtt.
- Szóval kiépítette azt a helyet az alagsorban – folytatta bátyja helyett Ginny az összefoglalást – pont azon a napon, mikor az elvarázsolt páncélok is támadtak…?
- Az is az ő műve volt, elterelte vele a figyelmet – szúrta közbe Harry.
-… és ezzel elérte, hogy ne haljon meg soha – mondta tovább Ginny. - A diákokból szívta ki az életet, akik nem vettek észre semmit, mert sokan voltunk és így eloszlott köztünk, igaz?
Harry és Ron bólintott.
- Bármibe lefogadom, hogy ezért voltunk betegek karácsonykor… - panaszolta a lány. - Majdnem az összes diák hányingerre és gyengeségre panaszkodott.
- Igen, talán akkor kezdett érződni a hatása – hagyta rá Harry.
Ginny egy kicsit megborzongott, mintha fázna és összébb húzta magán a köntöst.
- Azt… azt mondod, gyerekek voltak odalent?
Harry felidézte magában a kígyószerű diákok képét és ettől be kellett hunynia a szemét egy pillanatra. De ettől csak még élénkebben látta őket, úgyhogy gyorsan ki is nyitotta a szemét.
- Igen – mondta rekedten. – Négy gyereket rabolt el még karácsonykor. Egyenest a vonatról, tehát…
-… tehát Fleur tette – sziszegte Ginny.
Mind a négyen elhallgattak egy pillanatra, mert éppen ekkor hozták lebegő hordágyakon az eszméletlen Fleur-t a gyerekekkel együtt. Hermione gyorsan felugrott a padról és odament Paulina hordágyához. Többen odasereglettek a sérültekhez, köztük Charlie is Fleur-höz, a gyerekekhez pedig a barátaik, testvéreik, köztük David McGerold is fél-vámpír bátyjához.
Harry, Ron és Ginny közben tovább beszélgettek.
- Az ő lelkükből készítette Voldemo | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
