|
A hideg szél Harry arcába csapott, ahogy két barátjával a hajnali félhomályban átvágtak a Prewett-birtokon, a dombok és völgyek közt, egyre messzebb, hogy kikerüljenek a ház köré vont dehoppanálás gátló bûbáj hatókörébõl. Már tíz perce gyalogoltak, maguk mögött hagyták az emelkedõt, melyre az impozáns ház épült, átléptek a mágikus határvonalon – mely kisebb fejfájással járt Harrynek, de már rá se hederített -, és az éber bagolyszemektõl kísérve készültek egy újabb meredek domboldal megmászására.
Harry sehogy sem talált magában békés nyugalmat – ami most nem volt meglepõ. Továbbra is szaporázta szívdobogását az az izgalom, amit elõzõ este óta érzett, mikor Ronnal és Hermionéval együtt hirtelen elhatározták, hogy elindulnak. Nem rémítõ volt az izgalom, épp ellenkezõleg, örült, hogy végre tehet valamit. Már régen túl volt azon, hogy pusztán egy feladat súlya rettentse meg, a félelemnek már sokkal kézzelfoghatóbb oka volt. Harry tisztában volt vele, hogy a feladatától nem kell félnie, a feladata maga a félelem elnyomása.
Mint ahogy azt a három jó barát sejtette, elhatározásuk általános közhangulat-romlást okozott a fõhadiszálláson. Mikor a vacsoránál bejelentették távozásuk idõpontját, melyet a lehetõ leghamarabbra, másnap hajnali négyre tûztek ki, a házban jelen lévõ minden ember máshogy reagált. Mrs Weasley, aki épp a tányérokat és evõeszközöket vitte vissza a konyhába, mindet elejtette, mikor Ron hidegen közölte vele a távozás tényét. Muriel néni, aki az Esti Prófétát olvasgatta, erre leeresztette az újságot, és homlokráncolva fürkészte Harry arcát. Harry gyorsan elfordította a fejét, mert gyanította, hogy a néni legilimenciával próbálja kideríteni távozásuk okát.
Ginny nagyon szomorú volt, látszott rajta, hogy legszívesebben õ is velük tartana, s Harry lelke egy pontján ugyanúgy vágyott erre. A lány megölelte mindhármukat, s ez a többi jelenlévõt is erre ösztönözte. Nem ellenkeztek, nem tiltakoztak, még Mrs Weasley sem. Harryék elbúcsúztak az asszonytól, Mr Weasleytõl, Billtõl, Fleurtól, Muriel nénitõl és Ginnytõl. A búcsú után felmentek a szobájukba, magukra hagyva a család többi tagját. Itt befejezték a pakolást, még egyszer átnéztek mindent, hogy biztosan semmi fontosat ne hagyjanak itthon, majd mugli ruhákba öltöztek, beállították az ébresztõ órát hajnali négyre, majd lepihentek. Hermione és Ron a két ágyra hemperedett le, Harry pedig egy kényelmes fotelben szunyókált el. Az ébresztõóra pontosan keltette õket, s távozásuk is a terv szerint zajlott…
A három jó barát kellõ távolságba ért a háztól, és felkészültek a hoppanálásra. Elõzõ este megnézték egy autós atlaszban, merre található Godric’s Hollow, hogy legyen valami fogalmuk arról, hová hoppanáljanak. Ismerték a régi Potter-ház címét (Cormak utca 7.), Harry már napokkal korábban megkérdezte Lupintól, még a nézeteltérésük elõtt. Lupint persze nem ejtették a feje lágyára, s akkor rögtön megsejtette, hogy Harry meg szeretné látogatni szülei házát. Felajánlotta a fiúnak, hogy ha lesz rá ideje, és kellõen biztonságos lesz egy ilyen utazás, elviszi oda. Harry örömmel belegyezett, bár belül tudta, hogy nem mehet Lupinnal együtt. Mindenképp itt akarta folytatni az utat, szüksége volt erre a látogatásra. De elhatározta, hogy ha Lupin is jónak talál egy idõpontot, vele is el fog jönni egyszer ide, csak ketten.
Harry, Ron és Hermione megfogták egymás kezét, hogy biztosan ugyanazon a helyen lyukadjanak ki. Háromig számoltak, akár egy zsupszkulcs használatakor, s háromra már érezték is az összepréselõdést. Egy reggeli fényben fürdõ kisvárosba érkeztek, annak egy kis néptelen utcájába.
- Hol vagyunk? – kérdezte Ron. – Jó helyre érkeztünk?
- Igen, nézd csak az utcanevet! – mutatott Hermione a táblára, mely a mellettük lévõ ház falán függött. – Helyben vagyunk.
- Melyik lehet a ház…?
Harry körülnézett, megnézte a házakat jobbra és balra, de mind épnek tûnt. Egyedül pont szembe velük volt gondozatlan a sövény és rozsdás a kerítés. Elindult a kerítés felé és megnézte a kifüggesztett házszámot: hetes.
Harry, Ron és Hermione megálltak a kovácsoltvas kerítés elõtt, ami mögött hatalmas gaztenger burjánzott, s e mögött, az utcáról látni lehetett egy kétemeletes ház tetejét és kéményét. A kapu, ami az udvarra vezetett, félig leszakadva hintázott az enyhe szélben, s Harryék észrevették, hogy a két szárnyán a vasak szerteágazóan széthajlanak, mintha megolvasztották volna, középütt egy nagy lyukat hagyva, amin egy ember éppen átférhetett. Egy magas, sovány ember…
Harry nem tudott szólni, mintha a torkát eldugaszolta volna valami nyomasztó érzés. Széttárta a kapu két szárnyát, s belépett rajta. Minden egyes lépésnél egyre nagyobbat dobbant a szíve, ahogy lejátszódtak képzeletében a tizenhat évvel ezelõtti események. Szinte maga elõtt látta, mi történt azon az estén, amirõl már minden lehetségeset kiderített, mindent megtudott, amivel szülei ismerõsei, barátai és a saját tudatalatti rémképei szolgálhattak. Látta, ahogy Voldemort éjfekete csuklyájában közeledik a ház felé… Látta, amint elõveszi a pálcáját és kiolvasztja a kaput, áttörve minden varázslatot, amik valószínûleg védték a Potter-házat.
Múlt és jelen találkozott ezen a helyen. Harry együtt lépett Voldemorttal egyre közelebb a bejárati ajtó felé, át az akkor szépen nyírt gyepen, melyet most elborított a gaz. Torkában dobogott a szíve, homloka nyirkossá vált, szája kiszáradt – Harrynek a lelkét ólomsúlyként nyomó gyászos szomorúság miatt, Voldemortnak pedig a közelgõ gyilkosság miatti izgalomtól.
Még néhány lépés és odaér… már csak egy méter és meglátja hogyan kezdõdött minden… már csak a karját kell kinyújtania, hogy kinyíljon az ajtó…
Közel már a gyõzelem, most végre véget vethet ennek a szánalmas ellenállásnak… Senki nem mer ezentúl ellenszegülni Voldemort nagyúr hatalmának…
Harry óvatosan lenyomta a kilincset, de az ajtó makacsul nem nyílt… Valami eltorlaszolhatja…? Talán a romok…
Voldemort elvigyorodik – egy vacak páncélozó bûbáj már nem tarthatja vissza –, és pálcáját a kulcslyukra szegezi…
- Alohomora – rezdül végig a gondolat az elméjén, mint enyhe szellõ a falevelek közt…
Egy halk, kattanó hang, és a zár elfordul… A míves ajtó csendesen kinyílik, feltárva a szép elõszobát…
- Wingardium Leviosa – mondja ki Harry a varázsigét, bár a szavak remegve törnek elõ torkából.
Recsegés-ropogás, az ajtót eltorlaszoló szúette gerenda lassan ellebeg, s a roskatag ajtó nyikorogva kitárul…
Voldemort vigyorogva belép – hát itt van végre. Megjósolt ellensége még csak nem is sejti, mi vár rá… Tehetetlen, szánalmas és gyönge… Könnyû gyõzelem lesz…
Harry szíve zakatolt, légzése zihálássá gyorsult, ahogy megpillantotta a borzalmas rombolás és a könyörtelen idõ ádáz munkájának eredményét… A természet ereje visszahódította ezt a valaha kellemes emberi otthont. Mindenhol az esõ, a szél, a téli fagy és nyári forróság, és a növények ereje uralkodik… Az emeletre vezetõ lépcsõ beszakadva, a nappaliba vezetõ ajtó keretébõl kifordulva, füvek és rovarok martaléka…
A nappaliból fény szûrõdik ki, hallja egy kisgyerek vidám sikongatását, ahogy apja óvó karjai közt körbe röpteti a szobában… Óvó karok… mit sem érnek az õ hatalma ellen!
Bentrõl nõi hang csendül:
- James… nem hallottál valamit? Mintha az ajtó nyílott volna.
Felismeri a hang gazdáját. Evans az…
- Mindjárt megnézem… - válaszolja a férfi, s Voldemort elvigyorodik.
A nappali volt a legrosszabb… Szénné égett szõnyeg és parketta, minden lépésre hangos reccsenés, mintha a halott ház is felidézné a végnapjait, s zokogna vigasztalanul, emlékezve az elmúlt boldog percekre… Harry is próbált emlékezni, de neki ez nem ment ilyen könnyen. A ház rögtön emlékezett régi mivoltára, ahogy ember lépett a falai közé, de az embernek már nehezére esett felidéznie, milyen is lehetett ez a ház fénykorában.
Csak érzések, képek maradtak meg Harryben, s hirtelen egy gondolat nyilallt az agyába – mit keres õ itt egyáltalán? Mit remélt attól, hogy idejön? Talán hogy fel lesz írva a falakra nagy betûkkel, hogyan gyõzze le Voldemortot? Nevetségesnek érezte magát, szentimentálisnak… Már készült rá, hogy sarkon forduljon, mikor valami megállásra késztette. Ha már itt van, látni akarja az egészet.
Rémült kiáltás töri meg a gyilkolás elõtti csendet, James Potter, aki már háromszor szállt szembe Voldemort nagyúr akaratával. Három ellenszegülés, és ezerszer is megérett a halálra… Nem lesz kegyelem!
- Lily, fogd Harryt, és menekülj! Õ az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom…
Voldemort pálcáját könnyedén tartva kezében, belöki az ajtót, s megpillantja õket… A nõt, kinek állandó makacs ellenszegülése még nagyobb dühöt ébresztett benne – de már ez sem számít. Minden eddigi tette, minden eddigi legyõzött ellenfele eltörpül amellett, akinek mindjárt, perceken belül fogja végignézni rövid haláltusáját… De elõbb az apja van soron…
Harry összeszedte magát és határozott léptekkel körbesétált a nappaliban. Még most, ennyi év után is tisztán kivehetõk a természetfeletti pusztítás nyomai. Furán torzult tárgyak, halk, szinte csak a képzeletben létezõ búgás… Mintha valami megszakadt volna.
A szoba halott, a szekrényei is halottak… eldõlve hevernek, értelmet vesztve, céltalanul… tartalmuk a padlón szétgurulva, összetörve, megsemmisülten, mint egy kilehelt lélek…
- Adava Kedavra!
Igen! – dübörög Voldemort fejében a gyõzelem érzete, ez a mindent túláradó öröm, hogy egy újabb ellenfél vesztett csatát vele szemben… Nyert újból, és nyerni fog ez után is, mert õ a legjobb, a legtökéletesebb! Hiszen az egész élet egy nagy játék, s a játékosoknak harcolni kell, hogy nyerjenek, hogy bebizonyítsák erejüket… Voldemort így fogta fel ezt. Aki gyönge, elbukik…
- Ó istenem, James! Ne! – sírta a hang, s Voldemort örömmel vette tudomásul, hogy milyen nyomot képes hagyni az emberekben. Akinek ilyen hatalma van sorsok fölött, az különleges, nem igaz? – mondogatta magának mindig. – Igen, én különleges vagyok…
Egyetlen gyilkolással rögtön három sorsot is megváltoztatott, már három ember élete változott meg örökre, mindössze két szavára…
A nappali után Harry a konyha felé vette az irányt, ahol a pusztulás teljes volt. S mégis, kevésbé volt fájdalmas, mint a nappali, ahol a halálnak emléket állítottak a romok, a haszontalanná vált tárgyak… Itt már nincs semmi, ami emlékezne… A falak is bedõltek, a szerteszét hullott téglák megolvadtak, mint a fagylalt, s alaktalan masszává torzultak.
A kert buja növényzete visszafoglalta ezt a területet is, s Harry mégis élettelennek érezte. Nem volt teljesen tudatában, miért, hiszen nagyon jól tudta, hogy a mindent beborító gaz nagyon is él, virágzik, növekszik. Mégis, minden egyes fûszálban, minden levélben, kacsban és ágban ridegséget talált… Talán a tudat, hogy itt régen egy boldog család élt, s kellene élnie most is, kölcsönözte a természetnek a pusztulás és halál képét…
Fut, menekül, de nem jut messze elõlem…! Sarokba szorult a kis liliom… Most már az enyém!
A nõ összekuporodik a földön kezében a gyerekét tartva, szemében könnyekkel. Voldemort halvány mosollyal az arcán nézi a csonka családot. Õ tette azzá õket! Hatalom… igen!
- Miért sírsz? – kérdezi a nõtõl. – Életben vagy, lehet másik férjed, gyereked, ha arra vágysz…
Hangosan felzokog a jéghideg szavakra, erre képtelen válaszolni.
- A sírás nem vezet sehova, Lily Evans… - sziszegi Voldemort a fogai közt. - Ezt jól megtanultam gyerekkoromban… Nem is sírtam sokat, elhiheted. Idõpocsékolás… Tessék, nézz magadra! Az érzelmeidtõl összetörsz, mint a porcelán és semmit se tudsz tenni a hatalmam ellen. De én nagylelkû leszek veled… Életben hagylak, ha átadod a gyereket…
A nõ rémülten tiltakozik, rázza a fejét, mintha az elõtte álló fekete taláros férfi csak egy látomás lenne, s ki tudná ûzni a fejébõl.
- Add a gyereket! – hangzik a szívtelen parancs…
- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak õt ne!
- Állj félre… Állj félre, ostoba…
- Harry!
- Adava Kedavra!
A halál végigjárta kíméletlen táncát, beborított mindent szennyes feketeségével… Pusztulás mindenütt…
Harry töprengve állt a valaha volt konyhában. Látta a halált, látta az eredményét, érezte a szagát, de ekkor megértett valami mást is. Halál csak ott keletkezhet, ahol elõtte élet volt. Élet nélkül nincs halál, de halál nélkül van élet. Fejébe ötlött ez a gondolat, s csodák csodájára sokkal jobban érezte magát tõle, mert tudta, hogy bár mostanra mindaz, ami itt szép s jó volt, végérvényesen elmúlt, de akkor is nyomot hagyott. Ezért volt érdemes idejönnie. Nem azért, hogy az elpusztult házat lássa, hanem hogy a képzeletében még létezõ teljes, szép otthont lássa meg.
Régen itt finom ételek készültek, boldog perceket tölthettek el hármasban James, Lily és Harry. Harry semmire sem emlékezett ezekbõl, így a képzeletében élte le ezeket a hónapokat. Élete elsõ, boldog évét. Az elsõ születésnapját, elsõ ajándékait…
És ekkor még valamire rájött, ami segített neki elfogadni az itt történteket. A pusztulás, a halál, minden, amit Voldemort tett ebben a házban, csak élettelen tárgyakban, lerombolt bútorokban, leomlott falakban és beszakadt tetõben volt jelen… De volt itt valami, ami sokkal, de sokkal erõsebb és fontosabb volt ezeknél, valami, ami nem a gyilkosra, hanem az áldozatokra utalt: õ maga, Harry. Õ volt az élõ bizonyítéka annak, hogy az itt lezajlott esztelen rombolás mennyire felszínes volt csupán. Kioltott életeket, lerombolt jövõket, de az emlékeket nem tudta eltörölni. Az emberekben sokkal nagyobb nyomot hagyott az, hogy mi maradt itt életben, mintsem, hogy mi pusztult el. Az életnek nagyobb nyoma marad, mint a halálnak, s Harrynek most minden ilyen nyomra szüksége volt.
Örök élet! – harsogja diadalmasan Voldemort elméje… Pálcáját Harryre szegezi, mozdulatával meghazudtolva emberi eredetét, elfeledve anyját, apját, azt, aki lehetett volna. Zseniális elméjét elborító vérszomja, tébolya körbe veszi, ahogy örömmel készül fel, hogy szíve ismét megszakadjon, s feláldozzon még valamit morzsányi emberségébõl – a könyörületet, mely haszontalan mivoltának épp most lehetett tanúja. Felajánlotta az életet a nõnek, s õ megtagadta, pedig semmi értelme nem volt. Micsoda bûn, micsoda oktalan pazarlás!
Itt áll a gyõzelem küszöbén, s akaratlanul is várakozik, hogy kiélvezze a pillanatot… Elgondolkozik saját cselekedetén, a várakozáson, ami ugyanolyan oktalanság, mint a nõ választása. Mi értelme várni? Hogy még egyszer utoljára a szívére hallgatva örüljön a pillanatnak? És ha megjön Dumbledore…? A vén gazember még mindig borsot törhet az orra alá, ezért nem szabad ostoba érzelgõsségre vesztegetnie az idõt. A nõ se ment semmire az érzelmeivel. Hulla, akár a férje… Cselekedni kell!
- Adava Kedavra!
Harry nagyot sóhajtott, majd zsebre dugta a kezét és közelebb ment az egyik megolvadt tégladarabhoz. Vajon milyen lehetett, mikor az átok visszahullott Voldemortra? Az rombolta le a házat is körülöttük? S hogy lehet, hogy õ életben maradt a romok alatt? Biztosan hatalmas forróság lobbant fel, csak az olvaszthatta meg a falakat… Harry nem tudott másra gondolni, mint hogy anyja védelme minden pusztító erõtõl megvédelmezte ekkor, beleértve a rájuk zúduló romokat.
A tervbe hiba csúszik, és mindent elborít a zöld vihar, melynek csupán egy kisbabát kellett volna halálos ölelésbe vonnia… A vihar elsöpör mindent, élõt és élettelent… Voldemort pálcájából megállíthatatlanul tör ki a pusztító, tomboló erõ, szétvágva a konyhabútort, a padlózatot, a tetõt. Fentrõl kõ, fa és cserép zúdul rá, hasztalan próbálja kordában tartani a kavargó szelet és vakító fényt, mely megtalálja õt is, és kíméletlenül emészteni kezdi… lassan… hosszan…
Harry és Voldemort a konyha közepén álltak, más-más idõben. Mindketten égtek – Harry a lelkében fortyogó gyász és düh miatt, Voldemort a testét mardosó lángok miatt, melyek átrágták magukat bõrön, húson, csonton, szerveken… Mindketten meghaltak és újjászülettek. Minden megváltozott, egy pillanat alatt vált semmivé ezer lehetséges jövõ, s született helyettük csupán kettõ másik…
Hermione és Ron Harry után mentek a romok közt, mindketten némán hordozták körbe tekintetüket a ház maradványain.
- Harry, jól vagy? – kérdezte Hermione óvatosan és barátja vállára tette a kezét.
Harry kitörölte szemébõl a könnyeket és sután bólogatott. Ron úgy tûnt, megnémult, s jobb híján az olvadt téglákat nézegette.
- Látni akartam… - kezdte Harry - …látni akartam a múltam, hogy végérvényesen lezárhassam. Ez még hiányzott, hogy teljessé váljon a kép. Most már tudom, mit vesztettem el akkor… és már nem gyászolok. Ezzel vége.
Harry elmosolyodott és megölelte barátait, majd együtt botorkálva kisétáltak a romok közül.
*
A régi Potter-ház látogatása után a három jó barát a legközelebbi kávézó felé vette az irányt. Mindhármuknak kellett egy kis nyugodt pihenés, hogy feldolgozzák magukban a látottakat. Rendeltek három csésze forró kávét, majd Hermione mugli pénzzel kifizette a pincérnõt, és távoztak. A temetõ felé indultak, s egy virágboltban mindhárman vettek egy-egy csokor virágot.
Godric’s Hollow temetõje szépen gondozott, nyugodt hely volt – ahogy Harry érezte, egy temetõnél nehéz nyugodtabb helyet találni. A bejárattól durván száz méterre volt az a sor, ahol az 1981-ben elhunytakat temették el, Harryék itt fordultak be, s pár méter után megtalálták, amiért jöttek: egy fehér sírkõ, rajta két bevésett névvel.
James Potter
1959 – 1981
Lily Evans Potter
1959 – 1981
Nyugodjatok békében!
Harry, Ron és Hermione kivették a tartóból az elszáradt virágcsokrot és helyére tették a három frisset. Némán álltak pár percig, összekulcsolt kezekkel. Harry furcsán érezte magát – szinte idegennek tetszett elõtte ez a sírkõ, mely csak neveket és évszámokat mutat, úgy érezte, a lerombolt ház sokkal megrázóbb emléket állít az elhunytaknak, s az életben maradtnak egyaránt, mint ez a sír. Nem érintette meg az egyszerû felirat, mert semmit se tudott kifejezni abból, hogy ezek az emberek mit jelentettek a barátaiknak, rokonaiknak, s a fiuknak.
Harrynek még valami az eszébe ötlött, mikor a makulátlan kõre tekintett – ki az, aki rendszeresen gondozza a sírt, lenyírja körülötte a gazt és virágot tesz a tartóba? És mintha maga a temetõ válaszolna a kérdésére, ebben a pillanatban egy hang szólította meg õket.
- Sziasztok!
Egy hosszú, szõke hajú nõ állt elõttük, kezében szatyorral, amiben virágok voltak. Barátságosan mosolygott és közelebb lépett Harryékhez.
- Ismertétek õket? Csak azért kérdem, mert már nagyon régóta senki nem járt ennél a sírnál…
Hosszú fekete kabátot és világoskék garbót viselt, hozzá fekete szövetnadrágot, nyakában pedig mobil telefon lógott. Harry rögtön megállapította, hogy muglival van dolga, egy boszorkány se tud ilyen ízlésesen mugli holmikba öltözni, és egyikük se hord mobilt.
- Mi… mi külföldön voltunk… Ausztráliában – hazudta Harry.
A nõ összeráncolta a homlokát.
- Nem hangzik túl ausztrálosnak a kiejtésed…
- Öhmmm… mert a szüleink angolok és még az õ kiejtésük ragadt ránk… - segítette ki Hermione.
Harry, Ron és Hermione barátságosan vigyorgott, mintegy alátámasztva a hazugságot.
- Ti testvérek vagytok?
- Unokatestvérek – válaszolta Hermione.
- A rokonaitok voltak Potterék?
- A… a nagynénénk és nagybácsink voltak.
A nõ elmosolyodott, majd Harryék mellett a sírhoz lépett és letett egy szál rózsát a kõre.
- Nos, úgy látom ezen túl már nem kell gondoznom a sírt, mert itt vagytok ti…
- Ön tartotta ilyen szépen rendben…? – kérdezte Harry csodálkozva.
A nõ bólogatott.
- Köszönö… köszönjük.
- Ugyan, semmiség! – legyintett, majd zsebre dugta a kezét. – Tudjátok, én voltam a szomszédjuk, amíg… hát, amíg az a gázrobbanás nem történt… Borzalmas volt.
Harry és két barátja komoran bólogattak, s kerülték egymás tekintetét, helyette inkább a cipõjüket bámulták.
- A tûzoltók szerint nyitva hagyták a gázt a tûzhelynél, és egy szikra okozta a robbanást – a nõ kétkedve megcsóválta a fejét és sóhajtott egyet. – Nem tudom, mi igaz ebbõl, de én zöld robbanást még sosem láttam, márpedig az a ház zölden égett és olyan vakító fénnyel, hogy…
És az is furcsa, hogy milyen hirtelen vége lett a vizsgálatnak. Jól emlékszem rá, tudjátok tanárként dolgoztam, és a gyerekeket hetekig csak ez az eset foglalkoztatta. A tûzoltók alig egy órát voltak a helyszínen, csak amíg elvitték a két holttestet. A tûzoltók után meg Londonból érkeztek speciális szakértõk, akik az ilyen baleseteket vizsgálják. De õk se voltak itt fél óránál tovább és be se tették a lábukat a kerítésen belülre.
A ház állítólag az állam tulajdonában van és nem hajlandók eladni senkinek… Igaz eddig nem is jelentkezett rá senki.
De idõrõl idõre feltûnik néhány fura alak a ház körül, csak nézelõdnek, de be nem mennek. Nézik a romokat, mintha valami csodát látnának. Ti láttátok már, mi maradt belõle?
Hermione megelõzte Harryt a válasszal:
- Még nem, de meg fogjuk nézni.
„Ezt meg miért mondta?” – ráncolta a homlokát Harry. Nyugodtan megmondhatta volna, hogy már látták a házat…
- Jó… Nem szép látvány lesz… Nos, örültem, hogy találkoztunk! Mennem kell, úgyhogy sziasztok…
- Viszlát… - köszöntek el Harryék.
A nõ sarkon fordult, kilépett a sorból és elment a kijárat felé. Harry és Ron rögtön Hermionéhoz fordultak:
- Mért mondtad, hogy még nem láttuk a házat?
- Mert vissza kell mennünk oda – jelentette ki a lány.
- Minek? – tárta szét a karjait Ron. - Alig egy órája jöttünk el…
- Azért, mert nem néztünk körül rendesen. A hölgy szerint senki nem járt a házban azóta, hogy elvitték a… szóval a…
Harry bólintott és befejezte Hermione helyett a mondatot.
- …a holttesteket. De mit kellene ott keresnünk…?
Hermione rosszallóan ciccegett és belefogott a bõvebb magyarázatba.
- Emlékszel, mikor elmesélted nekünk mit mondott Dumbledore Voldemort horcruxairól? – Hermione meg se várta, hogy Harry válaszoljon, azonnal folytatta. – Azt mondta, hogy az utolsó, hatodik horcruxot a te megöléseddel akarta létrehozni, de nem sikerült neki a visszahulló átok miatt. Ha valóban ekkor akart halhatatlanná válni, akkor ott kell még lennie annak a tárgynak is, amibõl a horcruxot készítette volna. És az talán közelebb vihet minket a többi horcruxhoz is…
- Hermione, azt a tárgyat már akkor elvihették, mikor eloltották a lángokat...
A lány megcsóválta a fejét.
- Nem, akkor még Dumbledore sem tudott a horcruxokról, senki se kereste volna épp akkor.
- És a muglik? Azok is elvihették, a tizenhat év óta bármikor! Éjszaka bemehettek, amikor senki sem látja és elvihettek minden értékeset…
- A házon mugliriasztó bûbáj ül, olvastam róla a Feketemágia felemelkedése és bukásában. Ezzel ér véget a rólad szóló fejezet. „A lerombolt Potter-házra mugliriasztó bûbájt helyeztek, hogy senki se zavarhassa meg az épület nyugalmát, mely azóta állít emléket a tizenegy évig tartó háború befejezõdésének…”
- …vagy el is éghetett a tûzben… - kardoskodott tovább Harry.
- Az eddig ismert horcruxok, mint a serleg vagy a nyakék, mind kobold készítésû, ahogy a varázslók legtöbb ékszere, és ezek nem égnek el a tûzben. Varázslattal lehet csak elpusztítani õket.
- De a napló nem…
- Gondolod, hogy Voldemort az utolsó horcruxának egy közönséges tárgyat választott volna? Szerintem az még különlegesebb, mint a többi!
Harry és Ron elgondolkozott a hallottakon, és megegyeztek, hogy érdemes lesz egy próbát tenni. Nem is vártak már sokáig – elbúcsúztak Jamestõl és Lilytõl, elmondtak egy imát és visszafelé indultak a házhoz.
Észrevétlenül másztak be a kapun, hogy ne tûnjön fel az embereknek, hogy már másodszor járnak itt. Ugyanaz a látvány fogadta Harryt, mint délelõtt, mégis teljesen máshogy érezte magát. Fejében már nem játszódtak le újra és újra a múlt rémképei, máson járt az esze. Elõször a múlt miatt jött ide, hogy lezárja azt, de most a jövõ miatt van itt.
- Rendben… - sóhajtott Hermione, ahogy megálltak a nappali közepén. – Tehát a horcrux – illetve ami az lett volna, valahol erre lehet. A legvalószínûbb, hogy a konyha környékén, mert ott a legnagyobb a rombolás, biztosan ott történt a… szóval ott ért véget…
Harry és Ron bólintottak és megindultak a gaztenger felé.
- De át kell néznünk az egész földszintet - folytatta a lány -, tehát a nappalit és a kertet is, mert a robbanás elrepíthette, vagy elgurulhatott. Nem hinném, hogy kirepült volna a kerítésen túlra, mert zárt helyen volt és elég nagy a telek… Szóval Ron, tiéd a kert, enyém a nappali, Harry, te pedig a konyhát fésüld át. Olyasmit kell keresnünk, ami értékes, vagy nem illik egy ház berendezésébe, és mindenekelõtt nem mugli. A legjobb lesz, ha összegyûjtötök minden mágikus eredetû tárgyat. Tudjátok, a varázsige: Demonstrate…
- Tudjuk Hermione – mondta kórusban a két fiú és szófogadóan elindultak a megadott helyre.
Harry keresgélni kezdett, néhány taroló átokkal lenyírta a gaz nagy részét, hogy jobban átlássa a területet. Szétszakadt gerendák és megolvadt faldarabok hevertek a földön. Voltak még elrepedt tányérok, bútormaradványok, egy törött varázspálca, melybõl kilógott az egyszarvúszõr – Harry úgy gondolta ez az anyjáé lehetett valamikor, és zsebre tette. Ellebegtetett egy gerendát, s alatta hangyák tömkelege közt ezüst tálcákat és étkészletet látott. Néhány eltorzulva, összegyûrõdve, mások viszont teljes épségben. Harry nem nagyon hitte, hogy ezek közt bármi érdemlegeset találna, de a biztonság kedvéért mindet leellenõrizte a bûbájjal. Egyik sem volt mágikus.
Harrynek hirtelen eszébe jutottak Mr Weasley szavai a mágikus tárgyak tulajdonságairól és felismerésükrõl. Lecsatolta bal csuklójáról õsrégi kvarcóráját, melyet Vernon bácsitól örökölt két éve. Kissé hülyén érezte magát, ahogy karórájával végignézte a konyha területét, mint valami mugli kincsvadász. Az óra számlapját figyelte, hogy mikor sötétedik el, jelezve, hogy a mágikus rezgések bezavarták a mûködését. Sokáig semmit se talált, de mikor a meggyűrődött, elszenesedett konyhabútor fölé ért a keze, arra lett figyelmes, hogy a számok összefolynak a digitális kijelzőn, majd teljesen elsötétült a számlap.
Pálcájával szétbontotta a bútort és tartalmát kilebegtette a földre. Tányérok, üvegek, kanalak, villák, kések, só- és borstartók hevertek elõtte, és sorban végignézte õket. Azonban volt köztük egy igen fura tárgy is, mely az eldõlt konyhaszekrény alól röppent ki Harry elé, s elõször nem ismerte fel mi az. Egy fényes, fekete fából kifaragott, egyik végén fémes nehezékkel és ezüstös faragvánnyal ellátott tárgy. Harry homlokráncolva meredt a tökéletes épségben lévõ tárgyra, s rövid töprengés után rájött, hogy amit a kezében tart, egy díszes pecsétnyomó, amivel elõkelõ családok és intézmények jelölik meg hivatalos papírjaikat. Az ezüstös faragvány egy csillagokat mintázó, kacskaringós vonalakkal körülvett címer volt – ennek a képe jelent meg, ha tintába mártva papírra nyomták, vagy egy levélre csepegtetett viaszba passzírozták.
- Demonstrate! – mondta Harry pálcájával a tárgyra mutatva, s a következõ pillanatban abból egy sûrû, szürke füstcsík tört elõ, mely kanyarogva betûkké formálódott: proteus.
- Annulatte! – szólt Harry és a betûk szétfoszlottak.
Harry elégedett volt. Minden zsigerében érezte, hogy rátalált arra, amit keresett. A legkülönlegesebb tárgyra a jelenlévõk közt. Zsebre tette a pecsétnyomót és körbenézett. Ron és Hermione még bõszen keresgéltek a romok és a növények közt, így hát õ is tovább folytatta a kutatást, de érezte, hogy már felesleges.
- Nos, mit találtatok? – kérdezte Hermione, mikor egy órával késõbb összegyûltek a nappaliban.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
