|
Ampók egyetlen pukkanással köddé vált a nyílt utcán, miközben lassan együtt visszasétáltak a vasútállomás felé. Miután megunta, hogy győzködje Harryt, árulja el, miért adta be a derekát, sürgős tennivalóra hivatkozott.
Előtte azonban Harry kérésére elővett barna kabátja zsebéből egy üveggolyót, megdörzsölte és hosszan nézegette a benne felsejlő termek, szobák és koboldok képeit.
- Nem történt semmi, Kiválasztott – szólt, mikor eltette a golyót. – Senki sem támadott meg minket. A halálfalók nem értek célba…
Harry zsebre dugta a kezét és nagyot sóhajtott.
- Nem hiszem, hogy a minisztérium tartotta vissza őket – morfondírozott Ampók. - Ez a vezetés a kisujját se mozdította volna értünk… Egy lyukas knútot se érnek!
- Scrimgeour-t azért ne öld meg – figyelmeztette Harry. – Szükségünk van rá.
A kobold megrázta a fejét.
- Nem célom megölni senkit sem, Kiválasztott.
- Caramelt elég nyugodtan elintézted… - jegyezte meg Harry, mire Ampók szemrehányóan nézett rá. – Azt mondtad egyszer, hogy személyes okaid voltak rá – tette hozzá.
Ampók sokáig hallgatott, Harry már-már azt hitte nem is fog válaszolni, pedig arcán az érzelmek vad hullámai látszottak. Egészen biztos volt benne, hogy a kobold pocsék okklumentor lehetne.
- Igen… - motyogta Ampók. – De majd máskor beszéljünk erről.
- Legutóbb is ezt mondtad! – csóválta meg a fejét Harry.
Ampóknak nem tetszett az érv, gorombán nézett rá és karba fonta a kezét.
- Te titkolózol – én titkolózom!
Ezután elment, azonban Harry nem sokáig maradt társaság nélkül. Alighogy kiért a főutca végére és feltűnt a síneken várakozó Roxfort Expressz, valaki a nevén szólította.
- Harry! – kiáltott rá egy rekedt, fáradt hang, mire megtorpant az utcán.
Megfordulva azt látta, hogy Lupin és Tonks siet feléje, mögöttük a bicegő Mordon igyekszik.
- Sziasztok! – köszönt rájuk mosolyogva.
- Minden rendben van? – szólt aggódva Lupin, nem vesztegetve idejét köszönésre. Arcán látszott, hogy rémhírekre számított, mikor idejött.
- Persze – biztosította Harry. – Mind jól vagyunk, a halálfalókat elfogtuk és Voldemort meghalt.
Tonks és Lupin arcán alig észrevehető rezdülés futott végig, amiből nehezen lehetett megállapítani, hogy a hír mit vált ki belőlük. Azt azonban Harry rögtön észrevette, hogy nem először hallották ezt, mert nem döbbentek meg olyan látványosan, mint Hagrid vagy McGalagony.
Mordon is odaérkezett és ő is megkérdezte, hogy minden rendben van-e, Harry pedig türelmesen válaszolt nekik. Rá kellett jönnie, hogy három barátján, meg Hagridon, McGalagonyon és Scrimgeour-en kívül senki mással nem beszélt az éjszaka történtekről, ezért bizonyosan sok kósza pletyka jár a tömegbe verődött emberek közt a halálfalók betöréséről, és semmi biztosat nem lehet tudni.
- Ti hogy vagytok? – kérdezte tőlük. – Hol voltatok mostanában?
- A koboldoknál – recsegte Mordon. – Nyélbe kellett ütni a további tárgyalásokat.
Harry összeráncolta a homlokát, mert eszébe jutott, mit mondott Ampók a kocsmában.
- Ti kaptátok el a halálfalókat?
- Milyen halálfalókat? – kérdezett vissza Tonks, miután egy gyors pillantást váltott Mordonnal.
- Értem, szóval nem – nyugtázta Harry egy halvány mosollyal. – Semmi gond, de itt most nem beszélhetünk. Már mondtam McGalagonynak is, hogy este kilencre gyertek a Black-házba egy megbeszélésre. Nagyon fontos lenne, úgyhogy terjesszétek a hírt a Főnixek közt…
Lupin, Tonks és Mordon beleegyeztek, hogy ott lesznek, s Harry már indult is tovább, mert tudta, hogy további szócséplés csak azt eredményezné, hogy még vadabb pletykák kezdenének keringeni az emberek közt. És a pletykákra most nincs szükségük.
A három mágust rövidesen McGalagony vonta félre és a jelekből ítélve a kapuk lezárásáról beszélt velük, most hogy Roxfortot kiürítik.
Kiürítik…
Ez a szó furcsán bizsergető, de kellemetlen érzést okozott Harrynek. Többször is szóba került már az iskola bezárása az évek folyamán, legelőször a Titkok Kamrájának első és második kinyitásakor, majd Dumbledore halála estéjén – ennek ellenére Harry igazából sosem tudta elképzelni, hogy valaha is bezárja kapuit a Roxfort.
Ahogy elsétált az aurorok és a vonatajtóban tolongó diákok mellett, bal kezének ujjaival egykedvűen zongorázott végig a peron mentén húzódó kőkerítés girbe-gurba tégláin. Nem nagyon nézett maga elé, csak a tornyokat és a sziklás partot bámulta. Eddig nem gondolt rá, hogy mit tegyen magával a Roxforttal. Mert hogy ő rá vár, abban biztos volt. Voldemort az ő ellensége és Roxfort most egyet jelent vele. Roxfort az ellenség…
Madarak szálltak fel a kastélyt övező fák közül és repültek messze. Mikor közelebb értek, Harry akkor látta, hogy nem is madarak, hanem apró tündérek és tündérmanók, doxik és az erdő egyéb szárnyas teremtményei. Akik kicsit is átérezték, mit jelent az ezer éves iskola végítélete, azok mind elhagyták a környéket, mintha pestis terjedne. Habár nem tudhatták, miért történik mindez, de érezték… Mindenki érezte, hogy valami nagyon nagy baj van. Valami olyasmi ért véget, amiről azt hitték, hogy örök és elpusztíthatatlan.
Harry elsétált a mozdony előtt, egy árva pillantást se vetve a Roxfort Expresszre és zsebre dugott kézzel visszament barátaihoz a peronra.
- Miről beszélgettetek? – szegezte neki azonnal a kérdést Hermione.
Csak a lány és Ron voltak ott, Ginny időközben eltűnt. Harry először meg se értette a kérdést, mert azt nézte, hová tűnt Ginny. Furcsán érezte magát ettől a hiánytól. Mikor a kastélyban összefutottak a folyosón és a lány megölelte, nem is emlékezett rá, hogy igazából már nincsenek együtt. Most, hogy elment, egyszerre megütötte ez az érzés és majdnem annyira fájt, mint mikor összegyűrte a levelet.
- Kértem tőle ezt-azt – válaszolta végül félvállról, mert Ron és Hermione csak türelmesen várakoztak. – A szüleid szabadságát, meg hogy visszakapják a munkájukat – tette hozzá Ronhoz fordulva.
Barátja meglepetten nézett rá, Hermione azonban kétkedő arckifejezést öltött.
- És beleegyezett? – kérdezte, mire Harry csak bólintott.
Abbahagyta Ginny kutatását a vonat mellett összeverődött tömegben és igyekezett elszakítani tőle a gondolatait. Így könnyebben tudott odafigyelni arra, amit a barátainak kellene mondania, mert azt nagyon is jól tudta, hogy nem sokáig halogathatja a pontos beszámolót a beszélgetésről. Nem volt benne biztos, hogyan adja tudtukra, mi volt a terve, miért csinálta ezt, de egyszer (minél előbb, hisz sürgette az idő) úgy is el kell mondania.
- Persze nem ingyen – vallotta be, felkeltve ezzel Hermione és Ron érdeklődését.
- Beleegyeztél, hogy reklámozod a minisztériumot? – kérdezte a lány, mintha kitalálná a gondolatait.
Harry megvakarta a fejét és óvatosan válaszolt:
- Majdnem – mondta lassan. De mivel úgy érezte, hogy komolyan bele kell kezdenie, összeszedte a gondolatait. – Nézd, Hermione, tudom, hogy nem fog tetszeni, amit most fogok mondani, és valószínűleg ordítanál velem, de azért mégse tegyed…
Hermione pislogott párat, Ron pedig halkan nevetgélt.
- Mért érzem azt, hogy tényleg ordítani fogok? – jegyezte meg halkan a lány.
- Előbb hallgass végig jó? – kérte újra Harry.
- Majd én lefogom, ha a torkodnak akarna ugrani! – ajánlotta fel nevetve Ron, mire Hermione szigorúan nézett rá.
Harry leült a padra Ron mellé, megint beletúrt a hajába, aztán megköszörülte a torkát.
- Kiadtam neki a Főnix Rendjét.
- MICSODA? – ordította Ron, elfeledve, mit mondott pár pillanattal ezelőtt.
Harry gyorsan a szájára szorította a kezét, nehogy elszólja magát, mert a közelben tartózkodók közül többen is feléjük néztek a kiáltásra. Hermione ezzel szemben nem kiáltott fel, nem ordítozott, csak tovább pislogott.
- Miért? – kérdezte végül, mikor Ron abbahagyta a néma mormogást, Harry pedig elvette a kezét a szája elől.
Kicsit meglepődött rajta, hogy Hermione nem akarta rögtön leharapni a fejét erre a hírre, s máris arra gondolt, hogy talán már a lány is számításba vette ezt a lehetőséget, hogy Scrimgeour despotikus hatalma végre a múlté legyen.
- Szóval nem haragszol? – szólt hozzá Harry.
- Az attól függ, hogy jól átgondoltad-e, amit mondtál neki – válaszolta a lány. – Mert ha igen, akkor lehet, hogy ez inkább használ, mint árt a Rendnek.
Ron úgy nézett Hermionéra, ahogy pár másodperccel ez előtt Harryre: akár egy ütődöttre.
- Használ?! – kérdezte meglepetten. Hosszan Hermionéra bámult, majd Harryre, és mikor megbizonyosodott róla, hogy mind a ketten teljesen komolyan beszélnek, ingerülten a térdére csapott. – Na jó, ha te se tartod őrültségnek, akkor már kíváncsi vagyok! – mondta Hermionénak.
Harry is Hermionét nézte és látta rajta, hogy a lány mondani akar valamit. Sejtése beigazolódott, Hermione megint a gondolataiba látott – hogy csak ugyanarra gondoltak véletlenül, vagy valóban legilimentálta a lány, azt nem tudta, de nem is érdekelte.
- Ha jól sejtem, rávetted, hogy mindent nyilvánosságra hozzon, igaz? – találta ki Hermione.
- Igen, ez volt az ötletem – vallotta be Harry.
Hermione megvakargatta a sebet a feje búbján és elgondolkozva hümmögött.
- Remélem, nem felejtetted ki McGalagonyt meg Lumpsluckot – mondta. – Mert nélkülük a terv biztos dugába dőlne…
- Nem, nem, ők is rendben vannak – biztosította Harry.
- És gondoskodtál arról is, hogy ne verhessen át? – folytatta a kérdezősködést a lány.
- Egy Megszeghetetlen Esküvel – felelte Harry.
Ron ennél a pontnál szólt közbe:
- Nem értek semmit – motyogta. – Ha mindent nyilvánosságra hoznak, akkor a Főnix Rendjének vége!
Hermione megrázta a fejét.
- Nem Ron, nincs vége. A Főnix Rendje erősebb lesz, mint valaha.
A fiú a homlokát ráncolta, látszott rajta, hogy nem igazán érti, hogyan lehetséges ez. Harry nem csodálkozott ezen, előző nap még neki sem fordult volna meg a fejében ez a terv, és még mindig kétségek gyötörték. Ennek ellenére valahol belül érezte, hogy helyesen tette, csak ez az egyetlen lehetőség volt, hogy a Rend tagjai lassan átvegyék az irányítást a minisztériumban.
- Tudod, Ron – magyarázta Harry -, Scrimgeour-nek valójában végig igaza volt… bizonyos szempontból. Azt akarta, hogy a Főnix Rendje tagjai megmaradjanak, de az auror parancsnokság irányítása alatt, afféle titkos szervezeteként, segítségül a halálfalók ellen. Nem tagadta, milyen fontos a Rend, ezért is akarta megszerezni felette az irányítást. Tudta, hogy sokkal eredményesebben vehetik fel a harcot Voldemorttal, mint az aurorok, hiszen a Rend legfontosabb tagjai nem minisztériumi varázslók, hanem hétköznapi emberek voltak. Azonban nem ismerte fel a Rend valódi jelentőségét, és az az igazság, hogy Dumbledore sem vette ezt észre.
- Mit nem vett észre Dumbledore? – ráncolta a homlokát Ron, a padon Harry felé fordulva. Kezdeti megrökönyödését felváltotta az élénk érdeklődés és erről láthatóan Hermione tárgyilagos viselkedése győzte meg.
- Azt, hogy az emberek hősként ünnepelnek minket – vette át a szót Hermione, mielőtt Harry folytathatta volna. Eddig karba tett kézzel állt a pad előtt, de most leült barátai mellé, Harry másik oldalára. – Emlékszel, Ron? Dumbledore és Harry nagyobb népszerűségnek örvendtek, mint a miniszter és ez zavarta is Scrimgeour-t. Ezért akarta, hogy támogassa őket Harry. Ők is akartak a népszerűségből, hogy hatalmon maradhassanak. Ugyanis, ha a Mágusok Nemzetközi Szövetsége azt látja, hogy a varázslók elégedetlenek a minisztériummal, akkor kikényszeríthetik, hogy leváltsák őket…
- Igen, igen, ezt tudom – vágott közbe Ron kissé türelmetlenül. – De nekünk mi hasznunk van belőle, ha megtartjuk miniszternek Scrimgeour-t? Anyáékat házi őrizetben tartotta, lehet, hogy a többi Rend-tagra is ez vár!
- Emiatt nem kell aggódnod – szólt Harry. – Nem bánthatja őket, egyáltalán semmilyen módon nem pocskondiázhatja a Rendet, beleegyezett. És Megszeghetetlen Esküt fogok kötni vele. Látszólag teljesen jelentéktelen dolgokat kértem tőle, hogy tartsa tiszteletben a Rend munkáját, a tagjai kapják meg a kellő tiszteletköröket a minisztériumban meg a Reggeli Prófétában. Azt hitte, ezzel megkapta amit akart, sőt, még meg akart győzni róla, hogy hülyeséget csinálok, amiért a nyilvánosság elé viszem Dumbledore titkait. De Scrimgeour itt tévedett!
- Miben tévedett? – kérdezte izgatottan Ron.
Hermione most megint megelőzte a válasszal Harryt:
- Abban, hogy ha a Főnix Rendjét beolvasztjuk a minisztériumba és a nyilvánosság elé lépünk, akkor nem a minisztérium fogja irányítani a Főnix Rendjét, hanem éppen ellenkezőleg! A Rend fog felül kerekedni rajta, mégpedig úgy, hogy Scrimgeour észre se fogja venni, csak akkor, amikor már késő lesz.
Ekkor ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, mert most haladt el előttük a konyhai házimanók népes csoportja. Sokan közülük kuktasapkában és kötényben voltak, mintha a reggeli készítése mellől rángatták volna el őket. Teljességgel értetlen képet vágtak – Harry azt gyanította, hogy elfelejtették tájékoztatni őket a helyzetről.
- Hogyan lehetséges ez? – suttogta Ron élénk érdeklődéssel, visszatérve fojtott hangú beszélgetésük témájához.
- Emlékszel, milyen befolyásos Lumpsluck a minisztériumban? – szólt Harry, megelőzve Hermionét, aki megint közbe akart kotyogni, most, hogy kiderült, pontosan ugyanarra gondoltak ők ketten. – Nem csak Lumpslucknak van szava köztük. Másoknak is, nagy varázslóknak és boszorkányoknak, mint Madam Marchbanksnak. Őket is meggyőzzük, de még nélkülük is sikerülne, mert az összes mágus a mi oldalunkon fog állni, ha meghallják, hogy a Főnix Rendje egymaga fogta el a halálfalókat és ölte meg Voldemortot. Márpedig ezt fogják hallani, ugyanis ez az igazság és ezt tanúsíthatja az összes tanár, a kentaurok, a diákok, mindenki…
- És a te szavad se mindegy! – szólt közbe Hermione, Harryre mutatva.
Harry bólogatott, Ron egyikről másikra kapta a tekintetét.
- Ez azt jelenti, hogy a Rend tagjait fogják kinevezni az ügyosztályok élére? – kérdezte.
- Pontosan! – suttogta lázasan Harry. – Voldemort gondoskodott róla, hogy újra kelljen szervezni a minisztériumot. Még ha a miniszteri tanácsot nem is váltják le, felülvizsgálatok lesznek, mikor megtudják, hogy az auror parancsnokság vezetője Voldemort volt egy éven keresztül! És senki másban nem bízhatnak meg, csak a Rend tagjaiban, még akkor is, ha egyesek vérfarkasok vagy félóriások – intett fejével a peron végében az aurorokkal társalgó Lupin felé, akihez ekkor csatlakozott Hagrid. Az óriás egy fekete lepelbe burkolt testet hozott magával, melynek ernyedten lógó karja csupa vér volt…
- Honnan tudhatjuk, hogy Lupinéknak hajlandók lesznek munkát adni? – kételkedett Ron, mikor végiggondolta a hallottakat.
- Itt jön a képbe Lumpsluck és Madam Marchbanks – válaszolta nyugodtan Hermione. – Ők majd ráveszik Scrimgeour-t, hogy kiket nevezzen ki az ügyosztályok élére.
- És ha nem hallgat rájuk?
- Hallgatni fog – nyugtatta meg barátját Harry. – Mert nem tehet mást. Azt akarta, hogy támogassam a minisztériumot. Hát most megkapja… Kénytelen lesz ránk bízni a minisztérium teljes irányítását, mert ez az, amit ő is akart, csak nem gondolta végig, hová fog ez vezetni. Az ő hatalma már csak névleges lesz. A miénk, a szüleidé, Lupiné és McGalagonyé viszont egyre nagyobb lesz. Mi fogjuk eldönteni, hogy mi történik majd a minisztériumban. És abban is biztos lehetsz, az első dolgom az lesz, hogy megszabaduljak Dolores Umbridge-tól és a hozzá hasonlóktól.
- Ez jól hangzik – morfondírozott Ron, miután meghányta-vetette magában, amit Harry mondott. – És akkor ez azt jelenti, hogy a Főnix Rendjének még nincs vége?
- Ahogy vesszük – jegyezte meg Hermione. – A halálfalók ellen már nem harcolhatunk. Azt majd megteszik az aurorok, ha elmondunk mindent Scrimgeour-nak azokról, akiket Mordon, meg Tonks, meg Kingsley Shacklebolt és a többiek megfigyelés alatt tartottak. Az aurorok azt fogják csinálni, ami a feladatuk – pont, ahogy a miniszter akarja. Lumpsluck pedig gondoskodni fog róla, hogy Scrimgeour ezerszer is megbánja, amiért ujjat húzott a Főnix Rendjével.
Ron elmosolyodott ezekre a szavakra és Harry sem tudta visszafogni magát. Örült neki, hogy barátai így egyet értenek vele. Arra számított, hogy hosszú ideig kell győzködnie őket, hogy a Rend feladatának megváltoztatása nem őrültség, hanem logikus lépés most, hogy Voldemortot legyőzték.
- Hogy fogjátok rávenni Lumpsluckot, hogy segítsen? – kérdezte újra Ron, mikor észrevette az aurorok csoportjához döcögő öreg varázslót, aki zsebkendőjével törölgette verejtékező homlokát.
- Ugyan, ez nem fog gondot jelenteni! – legyintett Harry. – Nem fog ellentmondani a kedvenc tanítványának, főleg, ha megtoldom a kérést egy adag cukrozott ananásszal!
Mindhárman jóízűt nevettek, sokkal felszabadultabbnak érezték magukat az új fejleményektől, mint pár órája, mikor még súlyos teherként nyomasztotta őket Roxfort sötét titka. Most már nem is tűnt olyan borzalmasnak a jövőkép, ami előttük lebegett, valahányszor behunyták a szemüket. Kit izgat, hogy Roxfort egy horcrux? – gondolta Harry. Ez sem fog gondot jelenteni neki, főleg most, hogy akár a Rend összes tagját beavathatja. Voldemort képes volt kiszívni a lélek egy szeletét a diadémból, és ő is rá fog jönni, hogyan kell! – határozta el magát.
Lumpsluckot ezzel szemben láthatóan megviselték az éjszaka történtek és igényt tartott néhány régi tanítványa társaságára. És valóban: néhány minisztériumi auror rögtön közrefogta a varázslót, aki színpadias kesergéssel adta tudtukra, milyen szörnyű volt a halálfalók betörése a késő esti órákban.
Ahogy a kövér mágus köré sereglett csoport arrébb ment, láthatóvá vált a peron messzi végén álldogáló néhány ember. Harry meglátott köztük egy semmivel sem összetéveszthető vörös hajzuhatagot, három másik ember társaságában.
- Mindjárt visszajövök – szólt barátainak, majd felállt a padról és elindult Ginny felé.
Ahogy közeledett hozzájuk, azt is ki tudta venni, hogy kik vannak Ginny mellett: két hajszálra egyforma szeplős fiú – Fred és George -, valamint Muriel néni magas, szürke talárba öltözött alakja. Ginny épp Muriel nénivel beszélgetett, aki kezeit tördelve hallgatta őt.
- Harry! – kurjantotta a nevét Fred és George már messziről. - Hogy vagy?
Muriel néni és Ginny abbahagyták a beszélgetést.
- Kösz, jól – válaszolta, mikor odaért hozzájuk, s ez a válasz most sokkal őszintébb volt, mint néhány órával ez előtt.
Ginny karjait maga köré fonva álldogált bátyjai mögött, mintha fázna, ami nem is volt csoda ebben a kora reggeli órában.
- Mikor meghallottuk, mi történt, rögtön jöttünk – magyarázta George.
- Anya az előbb küldött üzenetet Hermésszel, hogy ők is hallották a híreket… - fejezte be testvére helyett Fred.
Harry udvariasan bólogatott, de közben azon gondolkozott, mit találjon ki, amivel félre vonhatja Ginnyt, hogy négyszemközt beszélhessenek.
- Hol vannak a csomagjaim? – kérdezte a lány testvéreitől.
- Már összepakoltunk egy Feneketlen Zsákba – válaszolta félvállról George. – Estére ott lesz az Odúban.
Fred megölelte a húgát és ráadta barna talárját.
- Majd a King’s Crosson várunk rád…
- Na jól van, gyertek! – szólt ekkor az ikreknek Muriel néni.
Fred és George meglepetten és teljességgel értetlen képpel néztek rá.
- Miért?
- Azért mert segíteni kell a kicsiknek felrakodni a vonatra! – mondta az öregasszony.
Az ikrek most már úgy néztek rá, mintha megbolondult volna.
- De hát azt a házimanók csinálják! – mondta Fred.
- Akkor a házimanóknak segítetek! – fújta fel magát a néni, mosolyt csalva Ginny arcára. – Emberbaráti szeretetből.
- Mármint manóbaráti szeretetből… - jegyezte meg George, de engedelmeskedve Muriel néni taszigálásának, beletörődve elindultak a peronon a poggyászkocsi felé, ahol már valóban jó húsz-harminc manó sürgölődött csatárláncban adogatva egymásnak a csomagokat.
- Gyerünk házi ember! – csapott testvére vállára Fred.
- Az embermanó… - dörmögte vissza George.
Harry Ginnyre nézett és hirtelen egyáltalán nem tudta, mit mondjon neki. Egyáltalán mi mondanivalója lenne? Mikor összegyűrte a levelet, azzal végeztek egymással. Itt már nincs miről beszélni…
- Meg kéne mondanod Muriel néninek, hogy mi történt a nagymamáddal – javasolta hirtelen Ginny suttogva, mikor bátyái hallótávolságon kívülre kerültek.
Harry örült neki, hogy a lány kezdeményezett beszélgetést, mert ő maga már épp arra készült, hogy hátat fordít neki és elsiet.
- Meg fogom mondani – bólintott. – Tudnia kell róla, de nem most… Majd este a főhadiszálláson.
Ginny elmosolyodott majd röviden elnevette magát.
- Mi az? – kérdezte gyanakodva Harry.
- Te – mondta a lány. – Olyan vagy, mint egy megfontolt vezető. Érdekes látni ezt…
Hideg fuvallat érkezett az erdő felől, melytől Harry is megborzongott, a lengén öltözött Ginny pedig szorosabbra húzta magán a köntöst. Mikor megkötötte derekán a köpenyét, a nyakánál megcsillant valami fényes. Felnézett és észrevette, hogy Harry homlokráncolva figyeli, mire megmutatta: az a kis arany nyaklánc volt, amit Harry küldött neki közel egy éve.
- Még hordom a nyakláncot – válaszolta meg Ginny a ki nem mondott kérdést. – Azt hitted, hogy leveszem és eldobom, ugye? Azok után, hogy összegyűrted a levelet…
Harry nem mondott semmit, zavarában a földet bámulta. Nem tudta, mégis mire számítson, ha beszélgetni akar vele. A veszekedésük óta jóformán egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, leszámítva azt, mikor egy órája Harry beszámolt barátainak Voldemortról.
- Nem fogom levenni – jelentette ki a lány.
- Miért? – kérdezte Harry, de elég ostobának érezte saját kérdését.
Ginny nem válaszolt rá, helyette másról kezdett el beszélni:
- Emlékszel, mit mondtam? – kérdezte halkan. – Hogy ha harminc évig is tart legyőznöd Voldemortot, én harminc évig várok rád.
Harry először nem tudta, mire kéne emlékeznie. Aztán lassan rájött, hogy ezt mondta neki Ginny a születésnapján. Ez az ígéret volt az az ajándék, aminek annyira örült akkor, mert azt jelentette, hogy Voldemort legyőzése után is lesz értelme élni. És elfelejtette! Olyan gyorsan elfelejtette ezt, és a kérdések, amik mindvégig gyötörték – hogy mi lesz ez után; hogy ő valóban csak a Kiválasztott és semmi több – teljesen értelmetlenek voltak, mert a választ már meg is találta rájuk. Csak nyomokban emlékezett rá, mikor Ginny a közelében volt, de a végén még őt is eltaszította magától.
- Nem emlékszel, igaz? – szólt a lány halkan, de Harry gyorsan a szavaiba vágott, mintha az élete függne tőle:
- Voldemortnak vége van.
Ginny megint elmosolyodott, mintha látná a Harry fejében dúló kétségbeesett igyekezetet, hogy a hónapok alatt felhalmozódott rossz lépéseit visszafordítsa valahogy.
- Nem – rázta meg a fejét a lány. – Számodra még nincs. Te még mindig nem tudtál elszakadni tőle.
Harry a homlokát ráncolta, nem értette, mire gondol Ginny.
- Ezért kell még várnom rád - folytatta. - Ha Voldemortnak vége, azt mindketten tudni fogjuk. De most azt is tudjuk, hogy ezt nem lehet elhagyni egy perc alatt.
- Miért? – kérdezte újra Harry.
- Azért, mert tegnap este még a Kiválasztott voltál és egyetlen éjszaka leforgása alatt nem lesz belőled valaki más.
- Azt hittem, azt akarod, hogy önmagam legyek – vágott közbe Harry. – Azt mondtad, hogy ez a dolgom, és ezt tegyem.
- Igen – mondta a lány. – De te akartál folyton más lenni. És addig én nem tudhatom, hogy ki vagy, amíg te sem tudod magadról.
Ekkor közelebb lépett hozzá és átölelte a vállát.
- De amint tudni fogod, hogy Voldemortnak örökre vége – nem csak a Roxfortban, de benned is -, akkor én ott leszek veled. Ahogy ígértem.
Ekkor egy puszit adott az arcára, majd elhúzódott tőle. A vonat hangosan kürtölt, mire többen is összerezzentek.
Öblös hang szólalt meg a peron messzi végén - Hagrid kiáltása:
- Szálljatok fel a vonatra! – mondta. – Mindenki fel a vonatra, a Roxfort Expressz perceken belül indul.
Harry és Ginny összenéztek, majd kénytelenek voltak arrébb állni a peronon maradt gyerekek miatt, akik most követték társaikat a vonatra.
- Gyerünk, szálljatok fel! – sürgette őket Hagrid. – Üzentünk a szüleiteknek! Mire Londonba értek, mindenkire várni fognak.
Hollóhátasok mentek el Harry és Ginny mellett a legközelebbi vonatajtóhoz, s Harry felfedezett köztük egy hosszú, kusza szőke hajkoronát.
- Szervusz Harry – köszönt rá Luna olyan nyugodt arccal, mintha semmi sem történt volna az éjszaka és ez is csak egy átlagos reggel lenne. Felszállt a vonatra és elhelyezkedett az első fülkében.
- Foglalok neked helyet – szólt ki Ginnynek az ablakon.
- Köszi – válaszolta a lány, majd visszafordult Harryhez. - Mennem kell…
Azzal hátrébb lépett egyet és Luna nyomában felszállt a vonatra. Mögötte már beszálltak sokan, elsősök, másodévesek, akik még mindig álmos és unatkozó képpel vették tudomásul, hogy már megint nem normálisan fejeződik be a tanév.
- Este találkozunk – mosolygott rá Harry, bár belül nem volt kedve örülni.
- Igen – válaszolta Ginny az ajtóban állva.
A vonat újra kürtölt, majd megrándult és csigalassúsággal elindult.
Nem integettek egymásnak, Harry úgy érezte fölösleges. A Black-házban újra találkozni fognak este és beszélgethetnek arról, hogy mi a teendő a továbbiakban. Soha többé nem fog előtte titkolózni – ha egyszer, valamikor újra együtt lesznek, akkor többé az élete egyik részéből sem akarja kihagyni őt.
Ginny becsukta az ajtót és lehúzta a mellette lévő ablakot. Kikönyökölt rajta és mosolyogva nézett Harryre, amíg a vonat túlért a peronon és elkanyarodott.
Az ikrek léptek oda Harry mellé, nézték a távolodó vonatot. A mozdony már nem is látszott, csak a kémény füstje szállt a Tiltott Rengeteg szélén magasra nőtt fenyőfák fölé.
- Anya meg van őrülve a hírektől – szólt Fred, ahogy zsebre tett kézzel álldogált Harry mellett.
- Nem csodálom – értett egyet Harry, majd a fiúkra nézett. – Minden rendben van velük, ugye?
George fintorogva bólintott.
- Persze… Úgy értem, a körülményekhez képest – javította ki magát. – Voltunk náluk múlt hétvégén.
- Egész szépen berendezkedtek – vette át a szót Fred. – Képzeld, Percy egyfolytában körülöttük sündörög. Takarít, rendet rak, mosogat, mindenben kiszolgálja anyáékat.
Harry elismerően hümmögött. A vonat már teljesen eltűnt a kanyarban. Újra kürtölt egyet, de már a zakatolás sem hallatszott.
- Kellemeset csalódtam benne – vallotta be George.
- Anya igazából annyira rendben van, hogy újra visszatért a régi témához… - tette hozzá Fred.
- Nem hagy nyugton minket… – toldotta meg George.
– És egyfolytában a mi fülünket rágja, hogy derítsük ki, kicsoda Ginny titokzatos fiúja… Kész őrület!
- Bezár a Roxfort, anyát meg csak ez érdekli – mesélte a testvére. – Ginny igazán elárulhatná neki, akkor legalább békén hagyna minket.
Harry vállon veregette Fredet, és vigyorogva otthagyta őket. A két fiú rövidesen dehoppanált, ahogyan Muriel néninek kiáltották, a Foltozott Üstbe mentek.
Zsebre dugta a kezét, mint Fred és George, és visszaindult arra a helyre, ahol Hermionét és Ront hagyta.
A nap további részében nem beszéltek az esti találkozóról, mert túl sok auror volt a közelükben, mikor a varázslókkal és boszorkányokkal együtt visszamentek a Roxfortba, hogy segítsenek lelebegtetni a rengeteg holmit az iskola udvarára. Ez érdekes módon sokkal könnyebben ment, mint a Prewett-ház szalonjának kirámolása, mert most közel száz mágus segített nekik és a Feneketlen Zsákok is nagyban megkönnyítették a munkát.
A tanárok, a házimanók és az iskolaszemélyzet is kivette részét a szomorú kötelességből, Frics megállás nélkül zokogott, hogy el kell hagynia poros irodáját és gyilkos szemeket meresztett Harryre, mikor elmentek egymás mellett.
Madam Pomfrey is zaklatott volt, de inkább megkönnyebbült tőle, hogy az éjszaka folyamán egy diák se esett áldozatul a halálfalóknak. Ron és Hermione elsősorban neki segítettek kipakolni a gyógyító főzetekkel teli üvegcséket és dobozokat, míg Lumpsluck Harry segítségét kérte a bájitalszertár kiürítéséhez. Harry a nagy munka után arra is tudott időt szakítani, hogy felmenjen a mágikus önvédelem terembe a saját holmijáért.
A szertárak, szobák és a gyengélkedő után következtek a hatalmas üvegházak, ahová Bimba professzor több ember segítségét is kérte, hogy biztonságba helyezhessék a ritkaságszámba menő cserepes növényeket. Harry balszerencséjére épp egy morcos kedvű indacus toxicus-t kapott kézbe, mely egészen az udvarig menet kitartóan igyekezett leharapni a fiú fülét.
- Minek kell még ezeket is kihozni? – füstölgött Ron, miután letette Harry indáit lengető növénye mellé a húsevő salátáját, mely véresre marta az ujjait. – Szívességet tennénk a világnak, ha itt hagynánk őket…
A növények után Harry és Ron Hagridnak segítettek kivezetni az istállóból a graniánokat és Csikócsőrt, akik nagyon élvezték, hogy végre újra meglengethették szárnyaikat. Ron felült Csikócsőr hátára és levezette vele a szárnyas lovakat a vadkanszobrokkal díszített kapun túlra, Harry pedig utat tört magának a bozótban az erdő felé, hogy összeszedje a thesztrálokat. A csontvázszerű fekete lovak gyorsan megjelentek a levágott kakas szagára, amit az iskolai veteményes mellől hozott el Harry.
Mire mindezekkel végeztek, már dél felé járt az idő, de még ez után következett a munka legnagyobb része: az összes bútor, szőnyeg, a megüresedett festmények, a trófeák és az igazgatói iroda különleges mágikus szerkezetei mind kiürítésre kerültek. Miközben varázslók és boszorkányok kitartóan hordták a holmikat, a házimanók villámgyorsan csomagolták őket a hatalmas bejárati ajtó előtt.
A trófeateremből visszafelé jövet Harry észrevette, hogy a pince felől érkező karaván azokat a hatalmas faládákat hozza, amik között Bellatrix Lestrange-zsel vívott élet-halál harcot.
- Ezekben mi van? – kiáltotta oda McGalagonynak, aki a bejárati csarnokban felügyelte a kiürítést.
- A ládákban? – nézett rá az igazgatónő. – A régi udvari sakk-készlet bábúi.
Ezeket is felhalmozták az udvaron. Mikor Harry kiért három, méretes serleggel a karjában (köztük azzal is, melyen egy ezüstös felirat hirdette: Cedric Diggory és Harry Potter, az 1994-1995-ös Trimágus Tusa győztesei), érdekes változást vett észre a szorgalmasan dolgozó házimanók háta mögött.
Két varázsló vasúti síneket bűvölt az udvarra, egymás mellé négyet, melyek teljesen céltalanul kezdődtek és körülbelül tíz méter hosszúak voltak. Mindegyiken egy-egy kocsi állt, amire a manók pakolták fel egymás után a becsomagolt holmikat. Ezek végigrobogtak a síneken, egészen a pálya végén lebegő arany gömbökig és ott eltűntek.
Sok roxmortsi lakos is kivette részét a munkából, s így sikerült is végezniük, mire a nap nyugodni kezdett. Az utolsó láda is elhagyta a birtokot, s ekkor a Varázsközlekedési Állomás dolgozói eltűntették a síneket.
Harry, Ron és Hermione a szedett-vedett sorokban masírozó varázslók, boszorkányok és manók között kimentek a kapun, vissza a vasútállomáshoz és ugyanahhoz a padhoz, amin reggel beszélgettek. Halálosan fáradtak voltak, Harry nem is értette, hogyan bírta idáig. Már majdnem harminchat órája talpon voltak, koszosan, véresen, összeverve. Csak arra tudott gondolni, hogy a Voldemort felett aratott győzelem adott neki erőt.
Szerencsére a falusiak gondoltak rá, mennyire kimerítő volt a munka és Madam Rosmerta hamarosan megjelent mellettük, kezében egy nagy tálcával, mely telis-tele volt pástétommal, főtt tojással és vajsörrel.
- Tessék, egyetek – mondta nekik mosolyogva a kocsmáros nő. – Biztosan megéheztetek.
- Maga egy földre szállt angyal, Madam Rosmerta! – vigyorgott rá Ron, mire Hermione horkantásnak álcázott röhögést hallatott.
Jóízűen fogyasztották el a Három Seprű ajándékait, s miközben Harry a pástétomot majszolta, arra gondolt, mennyi tennivaló vár még rá aznap. Az esti találkozó a Főnix Rendjével, megmagyarázni nekik a történteket és a Scrimgeour-ral kötött egyezséget… Elhamarkodott volt – ismerte be. Jobb lett volna másnapra összehívni őket, hogy kipihentek legyenek.
Miközben ezen járt az esze, érdekes jelentenek volt tanúja. A Charlie-val együtt érkezett arab mágus, Muriel néni és néhány öreg minisztériumi varázsló elindult a Roxfort nagy kapuja felé. Együtt szegezték pálcájukat a kapura, mire az bezárult és a két kapuszárny középen összeolvadt.
Roxfortot lezárták.
- Hát ezt is megértük – dörmögte Ron a kapuzárást figyelve.
- Igen – szólt szomorúan Hermione.
Ő is a mágusokat nézte, akik már visszahoppanáltak a peronra, Scrimgeour elé. A miniszter nem látszott túl elégedettnek a fejleményektől. Talán épp arra gondolt, hogyan magyarázza meg ezt a Európai Varázslóiskolák Egyesületének.
Harry emiatt nem aggódott. Tudta, hogy ha elmond mindent Madame Maxime-nak, nem lesz gond a Roxfort bezárásával.
- Harry, ég a zsebed! – kiáltott fel Hermione ijedten.
Harry meglepetten nézett le az oldalára, ahonnan valóban füst szivárgott ki.
- A fenébe! – morgolódott és gyorsan kibújt talárjából, majd a földre dobta, de Ron kezében addigra ott volt a varázspálca és gyorsan eloltotta a kicsi lángokat.
- Mitől gyulladt ki? – morfondírozott Hermione az elszenesedett részt nézegetve.
Harry lehajolt és belenyúlt a zsebbe. Rögtön megégette a kezét valami szokatlanul forró tárgy, azonban ellentétben a legutóbbi ilyen esettel, most szinte nyomban megértette, mi okozza a forróságot.
Az elvarázsolt galleon gyorsan hűlni kezdett, ahogy Harry keze hozzáért, és kivette a talár zsebéből. A számok és betűk megváltoztak az érmén és egy rövid mondatot formáltak:
BESZÉLNÜNK KELL OLLIVANDER ÜZLETE MOST AZONNAL
- Piton üzent? – kérdezte meglepődve Ron, mikor Harry megmutatta nekik az érmét.
- Ez elég különös… - morfondírozott Hermione. – Mit akarhat tőled? És egyáltalán hová tűnt a harc kellős közepén?
Ron dühöngve a pad karfájára csapott maga mellett.
- Gyáva féreg! – füstölgött. – Otthagyott minket a legnagyobb bajban! Ekkora egy szemét…!
Hermione azonban nem dühöngött, csak Harryt nézte, aki viszont érezte, hogy az arcára kiül valami félelem.
- Mi a baj?
Harry a világ minden pénzéért se mondta volna meg nekik, hogy mit csinált Pitonnal, mikor el akarta rángatni őt Voldemort és a barátai közeléből. Ugyanolyan ösztönös, düh vezérelte cselekedet volt, mint mikor megátkozta Bellatrix Lestrange-et a Cruciatus átokkal.
De ez nem varázslat volt. A kézfején még mindig ott volt a száradt vér, melyet most furcsán taszítónak talált.
- Na, mi van? – sürgette Ron, aki Hermionéhoz hasonlóan szintén észrevette barátja furcsa viselkedését.
- Megnézem, mit akar – jelentette be Harry a tőle telhető legkönnyedebb hangnemben.
Belül azonban sokkal idegesebb volt. Nem tagadta maga elől, hogy attól tartott, Piton nem fogja egykönnyen megbocsátani, amit tett vele. Talán revansot akar venni… Most, hogy Voldemort eltűnt, semmi sem tartja vissza, hogy bosszút álljon rajta mindenért, amit az apja vagy ő okozott neki.
- Add át neki az üdvözletemet! – mondta Ron. – Egy-két Carbunculus átok képében!
Hermione rosszallóan ciccegett.
- Siess haza – mondta Harrynek. – A Black-házban leszünk kilencre!
- Persze – hagyta rá még mindig a találkozó célján töprengve.
- Hozunk valami kaját is, hogy éhen ne haljunk! – tette hozzá Ron, de Harry addigra már felkészült a dehoppanálásra.
Zsebre dugta az érmét, erősen koncentrált az úti céljára, aztán megpördült a sarkán és máris érezte az összepréselődést, a rövid ideig tartó, ám annál kellemetlenebb fulladozást, ami még az előtt véget ért, hogy elviselhetetlenné vált volna.
Az Abszol út teljesen néptelen volt, nyilván mindenki otthon hallgatta a híreket a Varázsszem Rádióban vagy a minisztériumban túlórázott a történtek miatt. Az Ollivander pálcaüzlet ajtaja félig nyitva lebegett az esti szélben. Harry vett egy mély lélegzetet és belépett a boltba.
Az első, amit észrevett, egy arccal lefelé fekvő ember a földön, körülötte kőtörmelék, a mennyezeten keletkezett repedésből esett le. Épp, mielőtt lehajolt volna hozzá, hogy megnézze, él-e még, meglátta Pitont a bolt hátsó részéhez vezető boltíves átjáróban.
- Sikerült? – szólt hozzá a varázsló.
Harry megdöbbent a furcsa üdvözlésen, de szinte nyomban visszanyerte a hangját.
- Hogy sikerült-e?! – háborodott fel. – Erre kíváncsi azok után, hogy el akart rángatni onnan?
Piton a szavába vágott:
- Te pedig leütöttél és megvertél – mondta higgadtan. – Épp ezért hagyjuk a felesleges tiszteletköröket.
Piton kezében nem volt ott a varázspálca, lustán támaszkodott az egyik polcnak, mely régen tele volt Ollivander-féle pálcákat rejtő dobozokkal. Ezért Harry is elrakta az övét, amit eddig óvatosságból tartott készenlétben.
Becsukta maga mögött az ajtót, de ekkor észrevett két másik halottat is a falnak döntve, mellettük állt beszakadva az egyik polcos szekrény. Piton felé fordult, s most már nem kerülte el a figyelmét a férfi mögött fekvő alak lábára eső fény. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
